Nyugat, 1927. január-június (20. évfolyam, 1-12. szám)

1927 / 11. szám - ANDRÉ GIDE: ISABELLE Fordította: GYERGYAI ALBERT Copyright by Nyugat

Andre Gide: Isabelle épp ez a kíváncsiság késztettem önt is arra, hogy engem, ily késő este, erre a helyre elkísérjen, hogy — mint néhány perccel előbb — ezt a rossz burkolatot vizsgálgassa, s hogy apránként megtudja mindazt, amit e történetről elmesélt!... A léptei egyenetlenebbek, a szavai ritkábbak lettek; botjával a földet verte, egyre türelmetlenebbül. — Ahelyett, hogy bíbelődném, mint ön, a magyarázat magyarázatán val, én a tényhez ragaszkodom, ha már egyszer megismertem. Azok a szomorú események, amelyekről az imént szóltam, megint csak meg­­tanítanának — ha még szükség volna erre — a testi bűn utálatára; man­gukban hordják a válásnak s mindannak az ítéletét, amit az emberek kitaláltak, hogy takargassák bűneiket. Ez csak elég, azt hiszem! — Énnekem bizony nem elég. A tény nem is érdekel addig, míg nem kutatom ki az okát. Ismernem kell a nagy titkot Isabelle de Saint- Auréol életében; meg kell tudnom, mily homályos, illatos és szenvedél­­yes ösvényeken... — Fiatalember, vigyázzon! a végén még szerelmes lesz belé! . . . — Tudtam! vártam! Persze, mivel nem érem be a látszattal, nem kábítanak el a szavak, sem pedig a gesztusok... Biztossé, hogy nem ár­­tatlant vádol? — Egy cemendét! A homlokom tüzelt a felháborodástól; már-már alig türtőztettem magam. — Az ily szavak, abbé úr, nem az ön szájába valók. Az hiszem, hogy Krisztus is inkább megbocsátani tanít, mint büntetgetni. — Az elnézést csak egy lépés választja el az egyetértéstől. — Krisztus sem ítélné úgy el, mint ahogy ön elítéli. — Először: ezt nem tudhatja. Másodszor: ő, aki bűn nélkül való, elnézőbb lehet más bűnével szemben, mint az, aki . . . egyszóval nekünk, bűnösöknek nem az a dolgunk, hogy a bűnre mentségeket keressünk, hanem, sokkal egyszerűbben, hogy borzadva kerüljük. — Miután jól megszagoltuk, mint ön ezt a levelet. — Neveletlen! — S elhagyva a fasort, hirtelen egy kis mellékútra tért át, megkettőzve lenteit és, a párthusok módjára, csípős vágásokat osztva, amelyekből legfeljebb csak egyes szavakat értettem: Sorbonne« fajzat... sociniánus ... a legújabb nevelés ... Amikor a vacsoránál megint összetalálkoztunk, az abbé durcás arcot vágott; de, a vacsora végeztével, mosolyogva jött felém, sőt a kezét is nyújtotta, amelyet mosolyogva ráztam meg én is. Ez az este, úgy éreztem, mindannyinál mogorvább volt. A báró sze­­liden nyögött a tűzhely mellett, a jó Floche meg az abbé úr szótlanul tologatták a sakkfigurákat. Félszemmel Casimirt is láttam, amint, fejét a kezébe rejtve, csöndesen nyálazott a könyvére, le-letörölve némelykor a zsebkendője szélével. Magára a kártyára csak épp azért ügyeltem, hogy aki velem együtt játszik, ne veszítsen nagyon is csúfságosan. Flecherné látta, hogy unatkozom s kissé nyugtalankodni kezdett; szem­­látomást erőlködött, hogy némi életet öntsön belénk: — No de Olympe! magán a sor. Talán csak nem aludt el? Nem, nem is az álomnak, a halálnak zsibbadtságát éreztem a házia­­kon, s engem is valami aggság, valami rossz rémület szorongatott. Ó tavasz! tengeri szellők, illatok, kések, lágy muzsikák, idáig nem juttok már soha! mondtam, s Masára gondoltam, Isabelle. Micsoda sírból tudott szökni­ és micsoda élet felé? Itt, e lámpa langy fényénél, elképzeltem halvány arcát, amint finom ujjaira súlyosodik; egy fekete hajfürtje csuklóját éri, simogatja. Milyen messze néz a szeme­ testének és lelke?

Next