Nyugat, 1927. január-június (20. évfolyam, 1-12. szám)
1927 / 11. szám - ANDRÉ GIDE: ISABELLE Fordította: GYERGYAI ALBERT Copyright by Nyugat
André Gide: Isabelle tett, a vicomte-ot senki se látta, egyedül ment el hazulról, de másnap, a quartfourche-i parkban, azon kaptak rajt egy kutyát, hogy a kertilak közelében egy vértócsát nyalogatott. — Akkor még nem voltam itten, folytatta az abbé úr, de azok az adatok, amelyeket összegyűjthettem, azt mutatják, hogy Gratien követte el a gyilkosságot; bizonyosan felfedezte úrnője viszonyát a gróffal, s talán előre gátat vetett a szökési tervnek is (bár a tervről én se tudtam, míg a levelet nem olvastam); keményfejű, vén szolga ez, valóságos fatuskó, aki, ha gazdái javát védi, nem retten vissza semmitől. — Hogyan, hogy nem csukták le? — Senkinek se volt érdekében, hogy a törvénynél följelentsék, s Gonfreville-ék és Saint«Auréol«ék egyaránt féltek a mendemondáktól; ugyanis, pár hónap múlva, Saint«Auréol kisasszony ezt a szegény gyermeket szülte. Sőt, Casimir nyomorék voltát annak a gondnak tulajdonítják, amivel a gyermek anyja terhességét próbálta eltitkolni, de az Úr arra tanít minket, hogy az apák büntetése sokszor a gyermekekre háramlik. Jöjjön velem a kertilakig; szeretném látni azt a helyet, ahol a levelet találta. Az égbolt már kitisztult, útnak eredtünk mind a ketten. Odamenet semmi baj se történt; az abbé szépen karonfogott; egy ütemben lépkedtünk s zökkenő nélkül beszélgettünk. Visszafelé azonban alaposan összevesztünk. Bizonnyal felizgatott mindkettőnket a kaland kivételes íze, de engem is, ez is máskép; engem hamar lefegyverzett az a nyájaskodó készség, amellyel az abbé úr végül is mindent elbeszélt, feledtem a reverendát, feledtem minden tartózkodást, úgy kezdtem vele beszélni, mint akárki más emberrel... A harc, azt hiszem, így tört ki: — Ki tudja, mondtam, hogy tölthette Saint-Auréol kisasszony azt az éjjelt? A gróf halálát csak másnap hallhatta meg. Várt-e rá a kertben és meddig? Mit gondolt, hogy nem jött el érte? Az abbé úr hallgatott, tökéletes közönnyel az én lélektani lírám iránt, folytattam: — Képzelje el, abbé úr, ezt a gyöngéd fiatal lányt, akinek túlárad a szíve a szerelemtől és az unalomtól, félőrülten: a lángoló Isabelle«t__ — Az orcátlan Isabelle«t, suttogta félhangon a pap. Folytattam, mintha nem hallottam volna, de máris új csatára készen, hogyha megint közbeszólna: — Gondoljon arra a sok reményre és arra a reménytelenségre, arra . . . — Mért gondoljunk minderre? szakított félbe szárazon. Bárminemű eseményből csak annyit kell megtudnunk, amennyi okulásunkra szolgálhat. — De aszerint, hogy többet vagy kevesebbet tudunk róluk, másképpen okulhatunk rajtuk ... — Hogy érti ezt? — Hogy a dolgok felületes ismerete nem mindig, sőt nem is gyakran egyezik a későbbi, komolyabb ismerettel; hogy az így nyert okulás éppen ezért egészen más; és hogy nem árt a kutatás, a végső következtetés előtt... — Fiatal barátom, jól vigyázzon: a kutatás és a kritikai kiváncsiság a forradalmi szellem álarca. Az a nagy elme, akit mintául vett, eleve figyelmeztethette volna, hogy . . . — Akiről, ugye, a tézisem szól... — Ejnye, ne kössön minden szóba! Az ilyen szellemmel, persze... — De hát, kedves abbé uram, mégis csak szeretném tudni, nem