Nyugat, 1937. július-december (30. évfolyam, 7-12. szám)
1937 / 11. szám - Halász Gábor: Magyar századvég
322 HALÁSZ GÁBOR: MAGYAR SZÁZADVÉG nászúton van a tudással. És munkájukba is a zsúfoltat és a pontosat, az imént átéltet és visszaidézettet, a napsugár csillogó játékát és a kemény világosságot szeretnék bevinni és letörten érzik a lehetetlent; egyszerre boldogok az élményeikben és boldogtalanok az írásban, keresik a lírát és rettegnek a dilettantizmustól, érzik, hogy művészek és szeretnének tudósok lenni. Beteges felelősségérzettel írnak. Justh Zsigmond nemcsak a mintái kedvéért ad regényeinek tudományos alapvetést, (regényeit tanulmányoknak nevezi); a maga szenvedélye a fegyelem, mint a megfigyelés és az értekező hajlam is, a megfogalmazott tézis és az önmagukért, pusztán leleplező gyönyörűségből feltárt kis realista részletek. Szenvedélye az arcképgyűjtés, a beszámoló a típusokról; a Fuimusban nagyvilági holt lelkek között, kastélyról kastélyra hajtat és gazdagon sorakozik a sokféle illusztráció az egyetlen tételhez: a hanyatláshoz. Az esztétában megmutatkozik a moralista. A kor betegségét, az akaratgyengeséget is érti variálni és epikussá avatni, akár a Pénz legendája férfiak között habozó grófnőjét, akár a kallódó dzsentri tespedő urait, házsártosságba veszett vénkisasszonyait, tehetetlen fiataljait mutatja be, vagy a művészvér tettet bénító beütését, a folytonos öntudatos gondolkodás és öntudatlan érzés szélcsendjét. Hiába minden erőfeszítés; az évszázados formákon, átöröklött kategóriákon, az egyszerre nemes és szánnivaló gyengeségen nem lehet változtatni. A családból kiszakadhat a geniális egyén, a család puhán és tehetetlenül ágyazódik az ősi osztályba, osztva annak elkerülhetetlen végzetét. Justh először talál rá a magyar irodalomban a családra; az osztály drámája benne tükröződik, átlagtagját teljesen meghatározza és még a kivételest is megjegyzi bélyegével: «furcsa világ ez nagyon ... — mondja Lipót, a nagy festő, rokonairól — az érzékenykedés világa és azt hiszed, mi, te és én többet érünk, mint amazok? Szó sincs róla... ismerlek titeket, mint magamat. A különbség csak abból áll, hogy «fajtánk» tulajdonai nálunk valamivel finomabbak, velenczei üveg finomságúak lettek. Az érzékenykedésből szenzitivizmus lett, a szőrszálhasogatás nálunk töprengéssé evolválódott, azért, édesem, te is, én is, életképtelenek vagyunk, csakúgy, mint ők és éppen olyan szánalomraméltók vagyunk, mint ők. A pusztulás kezdete... erjedés nálunk, náluk, mindenikünknél...» Justh Zsigmond rövid élete alatt a század haláltáncát próbálta körképbe fogni. A századét, amely, mint minden korváltásnál, egyúttal az uralkodó rétegé is, túlérett, jómódban elernyedt, uralmat megszokott, parancsolást elfelejtett, révedezésre hajló uraké, tökéletes emberpéldányoké, tökéletlen társadalomé. Nincs orvoslás a bomlásra, csak a behelyettesítés, az elpusztult szövetek pótlása friss, elhasználatlan anyaggal, a nép regeneráló munkája. Mint jó barátja, Czóbel, ő is reális tulajdonságokért bízik a népben, és nem elképzelt mítoszért, nem a népiség fantomjáért. Ugyanakkor mégsem csupán lélektani, még kevésbbé nyersen materiális a népfogalma: a magyar parasztban szívének eleve kedves világnézet öltött testet és e világnézet sorsa biztosítja jövőjét. Forma dat esse rei. A gazda a paraszt-racionalista, a magyar nép filozófiája a józan idealizmus, Justh és a Czóbelek szemében az eljövendő világkép alapja és az eljövendő világé, egyszerre erkölcsi és természeti törvény, egyszerre vágy és életlehetőség. Gányó Julcsa emelkedik, mert erős, mert a józanság erős így érzi ezt a gyengeségből és a századvégi szédületesből kikívánkozó. Korhangulat kínálta a biztos gyógyszert, mint annyiszor a válságokban annyi más csalhatatlant. De a lényeg mindig ugyanaz volt: hinni a közvetlen megújulásban, mert a válságból nincs