Nyugat, 1941 (34. évfolyam, 1-8. szám)
1941-03-01 / 3. szám - Disputa
BÓKA LÁSZLÓ: JUSTH ZSIGMOND NAPLÓJA 99 két ujjúnkat megesküszünk az élő Istenre, hogy örökké egymás oldalán maradunk, jóban-rosszban, boldog-boldogtalan percben, örökre, örökre...» 1889-ben írta ezeket naplójába: öt éve volt még hátra. Valószínűleg nem sokat változtatott rajta ez az öt esztendő. Valószínűleg még jónéhányszor beült a banda közepébe és sikított a hegedű, pengett a cimbalom, rikkantott a klarinét, majd utána, — zenekíséret nélkül s levett kalappal —, hűséget esküdtek egymásnak Sünivel, Gézával, Istvánnal, Imrével, hogy ezt később könnyekbe futó kölcsönös kéz- és homlokcsókkal pecsételjék meg. Ha meg is ritkultak ezek a baráti symposionok, annak csak az volt az oka, hogy egyre több időt kellett klimatikus gyógyhelyeken, Cannes-ban s egyebütt töltenie. Közben, erről nem szól már a napló, még tartogatott számára a sors egy nagy élményt, egy barátot és költőt, kinek lelki homogenitásáról sokszor volt alkalma meggyőződni, versekből, levelekből s szenttornyai cigányozások alkalmával. Ez a homogén költő és barát Szabolcska Mihály volt. Ifjú adeptusok is pótolták az időközben öngyilkossá lett barátok helyét, köréhez tartozott később Czóbel Minka és Pekár Gyula is ... 3. A napló akkor is megérdemelné a nyomdafestéket, ha nem Justh Zsigmond írta volna: tökéletes korkép, tökéletes társadalomrajz. Proustot nem lenne szabad annak elolvasni, ki előzőleg nem olvasta a párisi naplót. — Szabolcska, Jakab Ödön, Ábrányi Emil, Pekár Gyula fénykora felett Justh meghallgatása nélkül nem lehet ítélkezni többé. Ha arra gondolunk, hogy halála után tíz évvel minden kész volt arra, hogy meginduljon a Nyugat, ha el merjük gondolni, hogy kortársai még közöttünk járnak, a legnagyobb bizalmatlanság támad bennünk minden irodalomtörténet s szellemtörténeti korkép iránt s esztétikusért kiáltunk. Mert a napló az «élmény és mű» között örökült meg s amennyivel több benne az élmény, annyival élettelenebb s hamisabb műveinél. A Pénz legendája, a Fuimus telve vannak e naplók anyagával, de ott korántsem hatnak ilyen vérszegényen, ilyen sappatag szenvelgéssel. Belényessy Mária grófnő, a Pénz legendájának hősnője, jobb naplóíró, mint Justh Zsigmond, Vezekényi Elek, Márfay Gábor elevenebb emberek annál, aki megírta őket. Naplójából alig lehet kivenni, de a Foimusban pontosan s ragyogóan megírja, mennyire bosszantotta s zavarta őt a magyar arisztokraták kis vidéki «udvara». Mintha a naplóban egy kicsit ő is azonosulna a Nikikkel, Szapszikkal, regényeiben remek karikatúrákat rajzol róluk. Regényhősei unják a cigányozást néha s nem olvasnak Jean Berge verseket, inkább Baudelairet, esetleg Zolát. «Mint mondtam — életcélomul a magyar szellemi világnézlet keresését tűztem ki» — írja a Pénz legendája előszavában. «E sorozat első száma ez a kis lélektanulmány, erre fog aztán a pusztuló felsőmagyarországi oligarcha világ, majd Erdély, legvégül a mai Pest elkövetkezni. Mind e munkákban azt keresve, hogy a lassú pusztulás vagy fejlődés folyamatában lévő társadalmi részek mennyiben járulnak majd azon világnézet fejlődéséhez, amely egy a népével — s így a legmagyarabb — csak a fejlődés másodlagos fokán.» Ez nem a naplóbeli kiváncsi és rajongó sznob hangja s problematikája. «Fagy és fátum» szól szigorú mondataiból, kíváncsisága egy a miénkkel, azt a másodlagos fokot keresi, amit máig keresünk mindnyájan.