Nyugati Kapu, 2001 (3. évfolyam, 86-130. szám)

2001-01-05 / 86. szám

4 2001. január 5., péntekNyugati Kapu Milyen utat jár az ember? Millennium 2000-díj A soproni Európa­­napon, augusztus ti­zenkilencedikén vet­ték át a Millennium 2000-díjat. Az elisme­rést azok kapták, akik sokat tettek Sopro­nért, a város fejlődé­séért. Török Magda sorozatában a kitün­tetetteket mutatja be. Lukácsi Béláné: „Tizenhat éve va­gyok nyugdíjban. Öröm és meg­tisztelő számomra a Millennium 2000-díj. Oktató-nevelő munkám elismeréséül kaptam. Pályafutásomat Szilsárkányban kezdtem. Miután férjhez mentem, Szanyba, majd Jobaházára kerül­tem, ahol férjem volt az iskola igaz­gatója. Itt született meg Piroska ne­vű lányunk. Elvégeztük a Pécsi Ta­nárképző Főiskolát. Férjem mate­matika-fizika, én magyar-történelem szakos lettem. Száztizenhatan je­lentkeztünk, tizennégyen végeztünk. Hivatástudatból lettünk tanárok. 1964-ben szülővárosomba, Sopron­ba kerültem családommal együtt. A 403-as Ipari Szakmunkásképző­ben folytattam a pedagógusi mun­kát 1987-ig, nyugdíjazásomig. Nagyon szívesen találkozom tanít­ványaimmal, mert tekintetükből sze­retet sugárzik. Ady Endre szavai­val vallom: „S ha néha-néha győzök, ő járt, az Isten járt előttem, kivonta kardját, megelőzött.” Szép volt az a harmincöt év. Áldom azt a lángot, amely uta­mon mindvégig világított. A mai napig is szeretem a tanít­ványaimat, különösen azokat, akik­nek nélkülözniük kellett a családi otthon melegét, s nevelőotthonok­ban éltek. Eleinte fenntartással fo­gadták a közeledésemet, de hamar megértettek. Boldog vagyok, ha je­lentkeznek, ha felnőttként be-be­­villannak az életembe. Nem egyszer kapok nászútjukról, kirándulásaik­ról üdvözlő lapot, családi fénykép­­felvételeket. Nemrégiben meglátogattam egy nevelőotthonos kislányt, aki édes­anya, sőt nagymama lett. Karácso­nyi csomagot vittem neki. Nyomo­rék, csak a székre támaszkodva ké­pes járni. Nagyon örült nekem. Együtt emlékeztünk az iskolás évekre, a fiatalságra, a reményteli szebb jö­vőre. Tanítványaim ma már nem csak tanárnőként, emberként tisztelnek és szeretnek. Megállítanak az ut­cán, megosztják velem gondjaikat, olykor tanácsot, máskor segítséget kérnek. Szomorúság tölti el a szíve­met, ha azt hallom, nincs miből, vagy éppenséggel nem tudnak főz­ni. Ellátom őket olyan praktikák­kal, amelyekhez elsősorban nem pénz kell. Harmincéves találkozóra hívtak. Egykori tanítványaim elhalmoztak virággal, ajándékkal. Utóbbit har­minc év alatt sosem fogadtam el. Nekem nem érdemes ajándékot ad­ni, hiszen anélkül is szeretem őket. A családias légkört kihasználva elmentünk a temetőbe, volt tanáraink­ra emlékeztünk. Összejöttünk, hogy együtt szövögessük tovább a régi álmokat. Felnőttként is olyanok voltak, mint amikor a fecskék tavasszal meg­találják régi fészküket.” Puskás Árpád: „Úgy érzem, a Mil­lennium 2000-díjjal a város veze­tése az eddig végzett sporttevékeny­ségemet honorálta. Valóban hosszú időt, mondhatni évtizedeket töltöt­tem a sport, az asztalitenisz köze­lében. A hetvenedik életévemmel elérkeztem ahhoz a korhoz, amikor az emberek többsége befejezi aktív sport pályafutását, de én nem így tettem. Az ünnepség kapcsán óhatatla­nul eszembe jutott a nevemhez fű­ződő soproni asztalitenisz szakosz­tály megalapítása, ahonnan szám­talan tehetséges sportoló került ki. Budapesti származásom ellenére soproninak vallom magam. 1960 óta élek a városban, külön öröm, volt, hogy az elismerést Gimesi Sza­bolcs polgármester úr adta át, aki­vel tizennégy évig együtt dolgoz­tam. A gyerek korosztály mindig kö­zel állt hozzám. A nevelőotthon gaz­dasági vezetőjeként azon fáradoz­tam, hogy a szülői szeretetet nél­külözők hétköznapjai és ünnepei szépek, tartalmasak legyenek. A soproni asztalitenisz életnek már a háború előtt is voltak sikeres időszakai. A sportággal még Budapesten is­merkedtem meg, ám érett verseny­zőként kerültem Sopronba. Fele­ségemet, Bodnár Miettet is a sport­nak köszönhetem, de nem sikerült fővárosi asszonnyá tennem. Fordít­va történt, ő formált engem kis­városi polgárrá. Az élet őt igazolta, jól döntöttünk, amikor végleg Sop­ronba költöztünk. A sport családunk mozgató rugó­ja ma is. Csaba fiúnk például nagy­szerű asztaliteniszező, magyar­vidék, vidék-nyugat bajnok. Elvem mindig a fiatalok sportra, egymás iránti szeretetére, tiszteletére való nevelése volt. Igyekeztem őket ar­ra tanítani, hogy becsületesen érjék meg a győzelmet, alázattal viseljék a vereséget. Nem minden, a ke­zünk alól kikerült fiatalból vált él­sportoló, válogatott versenyző, de emberileg valamennyien nagysze­rűek. Örök élmények, életre szóló barátságok köttettek a sport által. Jó és emlékezetes példája ennek az 1997- ben megtartott sportiskolai növendéktalálkozó, amelyet edző­társaimmal hívtunk életre. Egye­bek mellett ez sarkallt arra, hogy 1998- ban ismét felkaroltam, újjá­élesztettem, majd végre méltó he­lyére tettem sok-sok segítőmmel a város asztalitenisz szakágát. Edző­társaimmal iskolai tehetségkutatást végeztünk. A fiatalok tömeges je­lentkezése ismét arról győzött meg bennünket, hogy érdemes volt. Az SVSE sportvezetése kezdeménye­zésünket jóváhagyta, s 1998 már­ciusában megalakult az asztali­­tenisz szakosztály. Sikeres évek kezdődtek, az utánpótlás bíztató, szép eredményeket érünk el.” A Juventus Koncert-Fúvószenekar kitett magáért Thier László ünnepi indulójától a Samba Orfeoig A Gyermek- és Ifjúsági Központban tartott adventi fúvóshangverseny kellemes meglepetésekkel szolgált a népes hallgatóság számára. A mű­sorszámok között a régebben is játszottak mellett több új darabot hallot­tunk; az eddigieknél jóval fontosabbnak tűnt valamennyi megszólaltatás­nak minősége, technikai-művészi színvonala, mert előadásukat a Magyar Fúvószenei Szövetség minősítő bizottsága értékelte, mégpedig teljesen újszerűen, koncert és szórakoztató zenei kategóriában. Ennek megfelelően a dr. Friedrich András vezette Juventus Koncert- Fúvószenekar két műsorblokkba ren­dezte repertoárját, és abban külön­­külön mérettetett meg a Dobos Lász­­ló-Auth Henrik-Pajzs Gábor össze­tételű zsűri által. A Magyar Fúvós­zenei Szövetség Magyarországon So­pronban minősített először az európai gyakorlattal harmonizáló új, száz pontos minősítő rendszerben. A Ju­ventus zenekar kitett magáért! Az első blokkban elfelejtett helyi zeneművei - Thier­ László hg. Ester­házy Pálnak írt ünnepi indulójával - kezdett. Szépen játszotta a Fanfárok és virágokat (James Crow), érzelem­gazdagon Balázs Árpád Concertino­­jának II. tételét, izgalmasan a közép­kori vár életének zenei képeit (Klaus P. Brachmann: Askania). Berlioz Rá­­kóczi-indulója halványra sikerült, ám tetszetős volt Rachmaninov g-moll Prelűdje, Liszt II. Magyar rapszódiája. A szünet utáni szórakoztató zenei ösz­­szeállításban többet nyújtottak, szinte remekeltek a mieink. Heinz Dörle in­dulója (Hoch Badnerland), Rudolf Schneebigl polkája (A pincemester) - az utóbbi talán a tubán szólózó Hangvári Ákosnak is köszönhetően­­ alapozták meg a hangulatot. Az is­mert, mutatós slágerszámot (Hello, Dolly!) a „volt, mai, jövendőbeli gyer­mekek számára” Friedrich Gergely, Gréts Károly, Friedrich András írta, illetve összeállította, nagy tetszést kiváltó, szellemes, vidám Esti mesék című sorozata követte. A Fekete Or­feusz befejező zenéje (Luiz Bonfa: Samba Orfeo) tovább forrósította a koncert légkörét. A lírai karácsonyi dalok a bírálóbi­zottság döntéséhez biztosítottak alkal­mat s időt. Az új minősítő eljárás szerint a koncert kategóriában nyolcvanhét ponttal arany diplomát, a szórakoz­tató zene kategóriában kilencvenkettő ponttal kiemelt arany diplomát kap­tak fiatal muzsikusaink! A szűri elnöke - Dobos László - elismerő szavakkal méltatta munká­jukat, teljesítményüket, majd dr. Fri­edrich András karmestert köszöntötte hatvanadik születésnapja alkalmából. Gratulálunk! Nagy Alpár Becsületszék, hattyútollazás, babonák Várjuk a főiskolás élettel kapcsolatos történeteket Gál Péter erdőmérnök, népművelő munkáját segíthetik azok­­ Sop­ronban végzett bánya-, kohó- és er­dőmérnökök, a város polgárai is akik a soproni diákhagyományok­kal kapcsolatban minél több, meg­örökítésre méltó eseményt írnának meg a főiskolásokkal kapcsolatban, a balekok fogadásától kezdve a tanulmányokon át az életkörülmé­nyekig, a különleges esetekig. 1919 óta úgy a városhoz tartozik az Erdészeti és Faipari Egyetem, illetve korábban jogelődje, a bányász-, er­dész- és kohászhallgatók főiskolája, mintha alapítás óta a városé volna. A polgárok szállást, kamarát adtak ki a diákoknak, sok család leányát főisko­lás fiú vette el. Voltak olyanok, akik mes­terségükkel, illetve borukkal kapcso­lódtak a diákélethez, mások pedig szemtanúi voltak vidám vagy ko­moly, netán tragikus eseménynek, amely a főiskolásokkal történt. Még mindig vannak olyanok, akik tárgyi emlékeket - fotókat, iratokat, rajzo­kat, esetleg filmtekercseket - őriz­nek. Minden szellemi vagy tárgyi emlék kincs lehet. A főiskolások diákéletét tekintve azt mondhatjuk, hogy nem csak lehet, de az is, hiszen mind szak­matörténeti, mind néprajzi, kultúr- és helytörténeti szempontból a Kárpát­medence szinte minden tájáról ide­­sereglett fiatalemberek soproni élete lényegileg a huszadik századi magyar sors pontos megmutatkozása. Arra kérjük tehát az Olvasót, írja meg élményeit, illetve újon arról, ami­ket ezzel kapcsolatban hallott, tapasz­talt. Egy-egy tárgyi emlék története szintén fontos lehet. Elsősorban az 1948 előtti esztendőkre gondolunk. Az élmények, a visszaemlékezések a selmeci, soproni diákéletről szóló könyv létrejöttét segítik, egyúttal örömet szerezhetnek az olvasónak, hiszen a beérkező írásokat a régió he­tilapja, a Nyugati Kapu is közli. Néhány téma csak a gyűjtési kala­uzból: az ágfalvi csatától a népszava­zásig, leventemozgalom, Riff-kabil sorozás, szakestély-típusok, bánya­járás, becsületszék, hattyútollazás, valetálás, hagyományteremtő kísér­letek, vizsgázási babonák, tudomá­nyos tevékenység, a háziak „törvé­nyei”, orvosi ellátás, népünnepélyek, éjszakai élet, lovagias ügyek, világ­­megváltó ötletek, feltűnő tulajdon­ságú egyének... Az írásokat a szerkesztőség címére várjuk: Nyugati Kapu, 9400 Sopron, Szent György u. 12. Itt és most: tudunk-e emberként élni? Tűnődtem a családunk történelmén hajnalban, elsején. Szép emlékeket őrzök az 1860-ban született, agg­kort megélt dédanyámról, akinek egykori fejkendőjét szilveszterkor kérte el tőlem az ükunokája. Sétáltam a hajnali új időben, leper­gett előttem őseim általam ismert élete, le a magyar történelem né­hány eseménye. Milyen lehetett 1000 és 1001 évfordulója, amikor Szent István fején ott volt az Eu­rópához és a kereszténységhez tar­tozás jelképe a pápai Szent Ko­rona? Milyen lehetett az idő, föd­te-e hó a soproni hegyeket, vagy hideg szél söpört végig a Lővé­­reken? Gondolt-e István ezer évvel előre? Gondolt-e ránk? Ki meséli neki, hogy a koronát küldő egyház éppen ezer éve született meg? Va­jon milyen isteni sugallatra - ép­pen 1000 karácsonyán - volt a ko­ronázás? Jellege van egy-egy korszaknak, de a történelmi folyamatokban min­dig egy-egy nemzedék, egy-egy csa­lád életútja a legfontosabb. Azután kétezer esztendő óta minden évfor­dulón, minden nemzedék számára megismétlődik valami, ez pedig nem más, mint az Isten-keresés adventi élménye, a megtalálás, megtapasz­talás karácsonyéji élménye. Az örök jelenvaló karácsony, ahol Betlehem, Esztergom és Sopron ugyanaz. Életünket ajándékba kapjuk, egy bi­zonyos történelmi korban, a Föld meghatározott helyén. Nincsen jelen­tősége annak, hogy milyen civilizá­ciós környezetben élünk, nem az a döntő, hogy lóháton vagy repülő­gépen utazunk-e, hogy papiruszon vagy interneten küldjük-e egymásnak az üzeneteket. A döntő az, hogy em­berként tudunk-e élni akkor és ott, hogy ma a kétezer év legfontosabb mondanivalóját, a Megváltás lénye­gét át tudjuk-e menteni nemzedéke­ken át a harmadik évezredben, hogy mindenki számára a legfontosabb fo­galmak a következők legyenek: szere­tet, öröm, békesség, türelem, ked­vesség, jóság, hűség, szelídség, áldo­zatvállalás, tisztelet és tisztesség; hogy e fogalmak megélésének valós esélye legyen minden soproni szá­mára. Új év, új évszázad, új évezred. Egy adott környezetben, itt, a Nyu­gati Kapu szerkesztőségében nagy felelősséget és sok munkát jelez számunkra. A bátorítást, hogy nem kell félni a jövőtől azok adják, akik eddig is nagyon sokat tettek azért, hogy a Sopront és környékét szol­gáló hetilap létrejöjjön, megma­radjon. De bizakodással tölt el ben­nünket a TIT soproni szervezetét irányító elnökség bölcsessége is ebben az ügyben. Végül a legnagyobb bizalmat az olvasók adják hétről­­hétre megújuló szeretetükkel. Kívá­nom hát mindenkinek, aki itt szüle­tett, netán úgy döntött, hogy ezen a tájon akarja leélni az életét, hogy ismerje meg az áldozatkész közös­ség erejét, éljen a legnagyszerűbb emberi értékek szerint, a kétezer és ezer évvel ezelőtti üzenet bennük valósuljon meg, váljék valósággá a jókívánság: Boldog Új Évet! Bol­dog Új Évezredet! Kovács Margit

Next