Nyugati Kapu, 2001 (3. évfolyam, 86-130. szám)

2001-11-14 / 130. szám

NYUGATI KAPU 2001. DECEMBER 14. Okos asszonyokról való történet Részletek Házi Jenő ezerkilencszáznyolcvanegyes előadásából Ahányszor Házi Jenő neve előkerül, mindannyiszor a magyar középkori forrásközlés egyik legjelentősebb tudósára, Sopron egykori főlevéltá­rosára gondolok, akit Csánki Dezső történettudós ajánlott a városi levél­tár élére. Más meg arra gondol, mondja is, hogy felfedezte a magyar sze­relmi líra legrégebbi emlékét, a Soproni Virágéneket. Megint más em­lékeztet, 1939-től a nyilas párt helyi mozgalma ellen szervezett és agitált - 1944 októberében huszonnégy társával együtt letartóztatták aztán valaki emlegeti, kétezer középkori oklevelet lajstromozott, történeti értékű iratokat mentett meg a pusztulástól. 1921 tavaszán a polgármester­rel együtt heteken át járta a várost, gyűjtöttek arra, hogy az 1162-től 1406-ig jegyzett 371 oklevelet egy kötetben kiadják. A Katolikus Kon­­ventben elmondott beszédében erről is szólt, mondván, mindez a napnál fényesebben bizonyítja, hogy az osztrákoknak Sopronhoz semmi, de sem­mi köze nincsen. Az oklevelek közül 166 magyar királyoktól ered, míg az osztrák hercegektől csak négy oklevél található a kötetben, s ezek kivétel nélkül a határszéli kereskedelemmel foglalkoznak. A múltat is fel kell eleve­nítenünk, hogy az esemé­nyekből tanulságot vonhas­sunk le. Ezt cselekedjük most mi is, amikor hatvan év előtti időkre emlék­szünk. Az Úrnak 1921. évére, amely év Sopron Szabad Királyi Város sok száz éves történetében a legviharo­sabb és egyúttal a legválságosabb év volt, mert arról kellett dönteni, hogy Sopron magyar marad-e vagy osztrák lesz. * * * Az első világháborút elvesztettük, a győztes hatalmak először Ausztriával kötöttek békét Saint Germain-ben, Nyugat-Magyarország három me­gyéjéből ötven nagyközséget, két­százhetven kisközséget, valamint Ruszt, Kismarton és Sopron váro­sokat Ausztriának ítélték oda. Ezt a döntést a velünk kötött trianoni bé­kében nekünk is el kellett fogadnunk. Elgondolhatjuk, hogy Sopron pol­gársága az 1921. évi Szent István napját milyen keserves hangulatban ünnepelte meg a Szent Mihály-temp­­lomban. Igen sokan hangosan sírva fakadtak, amikor felhangzott az ének: Ah, hol vagy magyarok tündöklő csillaga... ♦ ♦ ♦ A tiszti kadettiskolát futásra he­lyezték, a tiszti leánynevelő intézet Egerbe költözött, a megye központja Kapuváron telepedett le, a postaigaz­gatóság, valamint az államrendőrség vezetősége elment Szombathelyre, míg az evangélikus líceum és teoló­gia Győr városát választotta szín­helyéül... Azt most már nehéz volna megmondani, hogy dr. Thurner Mi­hály polgármester, Ringhofer Mihály városi számvevőségi tisztviselő és én miben bizakodtunk. Nem egyébben, mint egy csodában. Ami augusztus 28-án be is következett, amikor gróf Sigray Antal kormánybiztos Osten­­burg őrnagy zászlóalját Kismarton­ból Sopronba parancsolta, s itt megállj !-ra utasította. Amikor az oszt­rákok, akik a mai Burgenland „A” zónáját még augusztus 29-én meg­szállották, szeptember 8-án Sopron elfoglalására indultak, akkor a Sel­mecbányáról kitelepült és még 1919 január havában Sopronban otthonra talált bányászati, kohászati és erdé­szeti főiskola többnyire katonaviselt hallgatói Ágfalvánál az osztrákokat golyózáporral fogadták és megfu­tamították. A csatában Szechányi El­emér és Machatsek Gyula főiskolá­sok, valamint Pehm Ferenc az éle­tüket vesztették, akiket másnap ün­nepélyesen eltemettünk. * * * Amikor Thurner polgármester tu­domást szerzett a velencei egyez­ményről, azonnal magához hívatta Ringhofer Mihályt és engem, bizal­mas megbeszélésre, s feltette a kér­dést: hogyan tovább, hogy Sopron magyar maradhasson? Felkészülve mentem erre a beszélgetésre, az 1920. évi népszámlálás Sopronra vonatkozó adatait kiírtam a statisz­tikai hivatal közleményeiből. Az ada­tokat biztos alapnak tekinthettük, s ha arra építünk, akkor számítása­inkban nem csalatkozhatunk. A hor­­vátjainkra számíthattunk, tudtuk, hogy a németség megosztott, hogy nagyobb részük, elsősorban a pol­gárság és az értelmiség Magyar­­ország mellett voksol. Kiosztottuk magunk között a ránk váró szerepet. Nekem jutott az Ikván innen eső rész, vagyis jóformán a város három­negyed része. * * * Nem tudtam volna megbirkózni a feladattal, ha nem állott volna mel­lém a Soproni Magyar Asszonyok Szövetsége. A szövetség - vallásra való tekintet nélkül - ekkor alakult meg Sopron megmentése érdekében. Hogy kétszázan voltak-e vagy há­romszázan, esetleg többen, bizony nem tudom. Csak azt, hogy ezek az asszonyok többnyire negyven éven felüliek voltak, hogy az üresen ha­gyott megyeház közgyűlési termét kisajátították maguknak, ahol a nap minden órájában legalább negyvenen vagy ötvenen együtt voltak, vitatkoz­tak, ezen kívül a megyeház udvarán is több csoportban. Hát ezekhez az asszonyokhoz mentem én, bemu­tatkoztam, kértem a támogatásukat, megmagyaráztam nekik, miről van szó, hogy minden utca minden házá­ba el kell menniük, minden család­hoz be kell kopogtatniuk, el kell magyarázniuk, mire ügyeljenek be­szédeikben, lelkiismereti köteles­ségüknek tartják, hogy elmenjenek szavazni Magyarországra. Az asz­­szonyok kitörő örömmel és ragyogó szemekkel fogadtak, a lelkesedésük nem ismert határt, s ettől kezdve olyan buzgó apostolai lettek Sopron magyarságának, hogy az osztrákok által Sopron megnyerésére fordított megszámlálhatatlan millió és millió koronák a levegőben hatástalanul szétfoszlottak, mint a szappanbu­borék. Hiába tűzdelték tele minden éjjel a házak kapualjait töméntelen, egyébként silányul megfogalmazott német nyelvű röpirataikkal, a pol­gárok azokat többnyire olvasatlanul a szemétbe dobták. Minden ilyen pro­pagandát az asszonyok - olyan bá­torsággal küzdöttek a magyarság érdekében, mint az egri nők - eleve hatástalanná tettek. Mindent össze­foglalva: nagy elismerést érdemelnek a főiskola hallgatói, de éppen ilyen nagyot a soproni magyar asszonyok, akik a népszavazás kedvező ered­ményei érdekében minden lehetőt elkövettek. Nincs párja az állomásnak Műszaki vizsgáztatás európai színvonalon December 7-én megnyílt a soproni Járművizsgáló Állomás (Ipar krt. 33.). Az ünnepélyes átadáson jelen volt Manninger Jenő, a Közleke­dési és Vízügyi Minisztérium poli­tikai államtitkára, Hunyadi István, a Közlekedési Főfelügyelet főigaz­gatója, Kalincsák István, a megyei közlekedési felügyelet igazgatója és dr. Gimesi Szabolcs polgármester is. A közlekedés veszélyes üzem, az új vizsgálóállomásra azért vol szükség, hogy javuljon a műszaki vizsgáztatás minősége, ami közvetlenül hat a köz­lekedés biztonságára. A hatósági szerepkörben eljáró Közlekedési Felügyeletek megítélése megválto­zott, tevékenységük középpontjában a magas színvonalon végzett munka áll. Amikor a megyei felügyelet összeállította középtávú fejlesztési tervét, abban szerepelt Sopronban egy új vizsgálóállomás építése. Az épület kivitelezője közbeszerzési eljárás nyerteseként a MÁV EP­­CELL Mély-, Magas és Vasútépítő Kft. volt. Dolgozói jó minőségben, határidő előtt végezték el a munkála­tokat. A beruházás összköltsége 140 millió forint volt, ebből 40 millió forintot költöttek technológiai beren­dezésekre. A mérő és számítógépes rendszer a legkorszerűbb műszaki és informatikai színvonalat képviseli. Az átadott létesítményben a vizsgáz­tatás európai színvonalon történik, az Ipar körúti vizsgálóállomás része lesz az országos informatikai rend­szernek. Az ünnepség utáni sajtó­­tájékoztatón a politikai államtitkár beszélt arról is , hogy a Közlekedési és Vízügyi Minisztérium olyan tan­pályák kialakítását támogatja, ahol a hivatásos sofőrök mellett mások szintén részt vehetnek a tovább­képzéseken. Molnár Edina Kerek évfordulók A „ leghűségesebb város ” narratívája A soproni népszavazás, melynek eredményét mindannyian ismer­jük, előzményeiről, lefolyásáról, következményeiről sokan írtak már a (közel­múltban és írnak most, az ünnep idején. A megemléke­zések és ünnepi készülődés időben hosszan elnyúló jellegének oka két kerek - és mindannyiunk számára egyformán fontos - évforduló egy­máshoz közel kerülésében kere­sendő. A népszavazás nyolcvanadik év­fordulóját megelőzte az állam­alapítás millenniumának méltó megünneplése, és számunkra, sop­roniak számára a kettő szorosan összefügg, hiszen a népszavazás sikere nélkül aligha lett volna mód tavaly az ezer esztendős magyar államiság helyi továbbéléséről beszélni és arról méltó módon megemlékezni. Kerek évfordulókat idézünk, melyeknek mindig nagyobb jelen­tőséget tulajdonítunk (így van ez az egyéni életesemények és a közösségi emlékezet rendjében egyaránt), és melyek kapcsán az emberek, úgy tűnik, valóban na­gyobb késztetést éreznek arra, hogy egy jelentős esemény és a közben eltelt idő kerek számban való kifejezhetősége közötti kap­csolatot ismét jelentőségteljes ese­ményként, ünnepként éljék meg. Ennek súlya annál nagyobb, minél sorsdöntőbbnek ítéli meg egy adott közösség az egykor lezajlott, és most emlékezésre alkalmat adó történelmi mozzanatot. A múló évek gondos számontartása azon­ban több a történelem iránti tisz­teletnél, sőt, az évforduló ünneppé tétele is egy mélyebb okra mutat. Arra, hogy az egyéni és közösségi azonosságtudat nélkülözhetetlen elemét képezik az előbb említett összetevők. Az így értett azonos­ság azonban kifejezhetetlen lenne (és így tulajdonképpen létre sem jöhetne) az őt összefüggő, ér­telmes egésszé fűző elbeszéléslán­colat, az úgynevezett narratíva nélkül. Az identitástudat narratív jel­legének összefüggésében elmond­hatjuk, hogy a soproni népsza­vazás, mint esemény nyomán kiformálódott (artikulálódott) egy olyan elbeszélő (narratív) forma, mely nélkülözhetetlen részévé vált a helyi közösségi identitás átfogó beszédmódjának (diskurzusának). Az itt zárójelbe tett kifejezések utalások arra, hogy a kortárs euró­pai kultúra- és történetkutatás fel­ismeréseit alkalmazva önnön szi­­tuáltságunk megértésére, elem­zésére, olyan horizontokat nyit­hatunk meg, melyek csak elmé­lyíthetik ünnepünk jelentőségét, azáltal, hogy átfogóbb közegbe transzponáljuk mindannyiunk szá­mára oly fontos vonatkozásait. Korunk egyik legjelentősebb tör­ténésze, Hayden White írja, hogy amikor jelentést tulajdonítunk egy eseménynek, az a nyelv köze­gében, a nyelv által megy végbe, mely a „valós” esemény megfor­málását jelenti. Ennek művelete az előbb említett narrativizálás, melynek során az esemény a kom­munikatív emlékezés révén a tör­ténelem részévé válik, azaz egy mindenkor azonosítható ese­ményváz köré szerveződik. A nyolcvan esztendővel ezelőtti nép­szavazás az akkori résztvevők számára is sorsdöntő, jelentő­ségteljes esemény volt. A hazánk számára kedvező népszavazási eredmény, melyet joggal ünnepel­tek kitörő örömmel az akkori sop­roniak, a közben eltelt évtizedek során számos többletjelentéssel, úgynevezett, konnotációval gazda­godott. Ennek kontextusában em­líthető a negatív előjelű trianoni diktátum, mely a történelmi ka­tasztrófa képzetkörét idézi. De ugyanilyen fontos a Magyar­­országhoz való tartozást megerő­sítő döntés által a már korábban említett ezeréves történeti foly­tonosság fenntartása. Nem lé­nyegtelen az sem, hogy a Civitas Fidelissima kitüntető cím a két háború közötti korszak köz­életének első számú frazeológiai toposzává vált, és 1989-től kezdve ez újraéledt. És végül, de nem utolsósorban: a várost illető jelzős szerkezetben a hűség mozzanata semmi mással nem pótolható erkölcsi minőség, amely úgy tűnik, illeszkedik abba a rendbe, melyet Immanuel Kant a feléje boruló csillagos égbolt látványa nyomán filozófiai narratívába foglalt: „a csillagos ég fölöttem és az erkölcsi törvény benne”. Molnár Csilla ­ Az érsek úr édesapja Több évtizede levelet kaptam egy távolabbi paptársamtól azzal a kér­déssel, hogy kapható-e megfele­lően nívós album Sopronról. Ha igen, küldjék, mert a Vatikánnak egy tekintélyes embere kéri. Még hozzátette: Volt nálatok valami­féle népszavazás? A szép albumot beszereztem, fel­adtam, de érdekelt a kérés háttere. Az érdeklődő Jacques Martin érsek volt, a vatikáni Pápai Ház prefektusa, csakugyan az egyik „nagyember”, akinek jogköréhez tartozott például a pápai kihall­gatások rendje és felügyelete. Rokonszenvének titka pedig az volt, hogy a nevezetes 1921. de­cember 14-i soproni népszavazá­son az édesapja volt a francia de­legáció egyik tagja. Két hónapot töltött városunkban és fia - aki akkor tizenhárom esztendős lehetett - el­beszélése szerint később is mindig szeretettel gondolt soproni tartóz­kodására és megbízatására. Ami­kor 1981-ben a népszavazás hat­vanadik évfordulójára emlékez­tünk, a levéltár csakugyan igazol­ta, hogy a 4. számú szavazókörzet (székhelye a Fövényverem) bizott­ságának elnöke comte Martin volt. Az említett évfordulón köszöntöt­tem Jacques Martin érsek urat, ő pedig kedves sorokkal köszönte meg édesapja emlékének felidézését és áldását küldte a soproni hívekre. Hetény János

Next