Operaélet, 2001 (10. évfolyam, 1-5. szám)
2001 / 3. szám
Apropó, opera! „Menj, Tosca!” Hetekig láthatott, előadások szüneteiben, az Operaház második emeletén a közönség egy kiállítást, amely gazdag fényképanyaggal, plakátokkal, egyéb dokumentumokkal emlékezett dalszínházunk aranykorának két nagy egyéniségére, a drámai szoprán Rigó Magdán és a basszbariton Losonczy Györgyre.* Ilyenkor meg kell békélnünk a valósággal. Ők ketten, akiket nem csupán sok előadás főszereplőiként láttam-hallottam, s akiket személyesen is megismerhettem - ma csupán így vannak itt. Meg az emlékeinkben. Rigó Magdára kis gimnazista fejjel 1938-ban azért figyeltem föl, mert Szegedy Rózát, Kisfaludy Sándor, a költő ihletőjét, majd hitvesét alakította a Himfy című Poldini Ede-operában, Pataky Kálmán oldalán, s ez valami operai különlegesség volt, túl, mondjuk Az álarcosbálon, amelyben három évvel azelőtt Ameliaként debütált, és 1937-ben Beniamino Gigli partnernőjeként is énekelt. Losonczy György úgy élt bennem, mint a Hegyek alján című d’Albert-opera kegyetlen Sebastiano földesura. Fölkaptam a fejem, amikor 1939-ben, a Faust-felújítás próbáiról beszámoló egyik hírlapi cikkben azt a magántermészetű információt találtam, hogy „hiába” van ott Rosier Endre- Faust - Rigó Magda-Margitnak bizony Losonczy György- Mefisztó teszi a szépet! Meg is jelent nemsokára a közlemény meg a fotó, hogy a pasaréti templomban örök hűséget esküdtek egymásnak... Nézem a kiállítást, és leginkább azoknál a képeknél időzöm, amelyeken Toscaként és Scarpiaként látható a legendás művész házaspár. Tizennyolc esztendős, kezdő újdondászként már írtam is róluk elragadtatott recenziót, úgy fogalmazva, hogy a legutóbbi Tosca-előadás hősei a „Rigó- Losonczy házaspár”... Mire Lózsy János, boldog emlékezetű atyai barátom és szerkesztőm szelíden kioktatott, hasztalan vagyok „udvarias”, ezt bizony úgy kell írni, hogy a „Losonczy-Rigó” házaspár... (Mindig tanul az ember, magam már akkor is igyekeztem tanulni. Vajon milyen eredménnyel? Együtt énekelhettek A bolygó hollandiban, A walkürben, a Lohengrinben, az Aidában, a Don Juanban, a Cosi fan tuttéban, de nem énekeltek együtt A nürnbergi mesterdalnokokban, amelynek huszonhét éves korától, három évtizeden át egyetlen Hans Sachsa volt Losonczy György. Otto Klemperer, aki nálunk is esztendőkön át működött, esküdött rá. Egy világhírű baritonistáról például megjegyezte, pipázás közben, a maga fanyar módján: „Er is nur ein Schuster, aber Losonczy ist der Sachs... ” Ez a nagy művész 1945-ben igaztalanul szilenciumra ítéltetett, és csak 1947. január 1-jén szólalhatott meg ismét az Ybl-palotában, Scarpiaként: „Nem kocsma ez a templom!” Olyan ünneplő tapsvihar köszöntötte, hogy benne rekedt a hang, percekre megállt a Tosca-előadás. Természetesen akkor is Rigó Magda énekelte a címszerepet. Amikor az első felvonás vége táján eltávozott a színpadról, és a pályatárs, a férj belekezdhetett a Te Deum-áriába: „Menj, Tosca!” - azt a feszült operai-színházi pillanatot sosem felejtem el. Van egy hangfelvétele, amelyről nyilván kevesen tudnak: Huszka Jenő Gül baba című operettjéből forgatták 1955-ben a Gábor diák című filmet. Egyik jelenetében a budai bírót alakító Greguss Zoltánnak kölcsönözte Losonczy György a maga énekhangját. Ezt a filmrészletet át kellene játszani magnetofonra (lehet, hogy már megtették?), és beilleszteni a fényképek, plakátok, hangfelvételek és egyéb emlékek közé. Nézem a fotókat, a hazai és külhoni falragaszokat. Eszembe jut: nem sokkal halála előtt Pasaréti úti otthonában beszélgettünk. Losonczy György egyszer csak elővette A nürnbergi mesterdalnokok zongorakivonatát: „Megígértem neked, hogy megmérem stopperórával, milyen hosszú Hans Sachs szerepe, ha egyvégtében énekelném: két óra harmincegy perc! Fél órával hosszabb, mint az egész Bohémélet... ” Hugo és Hugo. Rövid van a végén, mert nem a magyar Hugó keresztnévről van szó ezúttal, hanem a francia romantika nagy írójáról, akinek Victor Hugo a teljes neve. Sok egyéb mellett ő írta A párizsi Notre-Dame című regényt éppúgy, mint A király mulat című verses drámát. A regényből már a XIX. században több opera született, de most egy XX. századira kell kissé odafigyelnünk. Nem is oly rég a Bartók rádió Muzsikáló délutánjában Magyar Kornél hívta föl a figyelmünket Franz Schmidt (1847— 1939) osztrák zeneszerző Notre-Dame című operájára. Be kell vallanom töredelmesen, a komponista egyetlen művét sem ismertem még, éppen azért hallgattam kíváncsian, hogy Franz Schmidt Pozsonyban született, jól ismerte a XIX. század magyar zenéjét, erről tanúskodik említett operájának a rádióban elhangzott intermezzója: ez a Herbert von Karaján vezényelte közzene bizonyos verbunkoselemeket is fölhasznál. Egyébként a Notre-Dame című Franz Schmidt-opera bécsi premierje 1914-ben volt, két évvel később, 1916. december 16-án a Magyar Királyi Operaház is bemutatta, Lányi Viktor fordításában. A mű nálunk mindössze öt előadást ért meg. Túl a verbunkoshatáson - vajon milyen lehet? Ám, hogy a Rigoletto milyen, azt régóta tudjuk. És ma is megtudhatja bárki, aki az operák közül ezzel ismerkedik meg először. Köztudott, hogy Francesco Maria Piave írta a szövegkönyvét A király mulat című Victor Hugo-drámából. Verdi népszerű operájában a mantuai herceg áriájának első sora - „La Donna é mobile” - nálunk már az 1852-es pesti bemutatóján máig is érvényes magyar kijelentéssel hangzott