Orient Expressz, 1993. július-november (2. évfolyam, 26-40. szám)

1993-10-11 / 34. szám

r­omániai látogatása, főleg székelyföldi és bánsági miniturnéja során Jeszenszky Géza többször elmondta, hogy magánemberként régi és szoros szálak fűzik Erdélyhez. Az édesapja Nagyszentmiklóson született. Ugyanott ahol Bartók Béla. Egyikük sem tehet róla, hogy szintén Nagyszentmiklós szülöttje a mai román szocialista szélsőségesek egyik botcsinálta vezére, Gheorghe Funar is. Az újságírók és külföldi tudósítók egyértelműen ez utóbbi „földiségével“ magyarázták, hogy a magyar főkülügyér eredetileg tervezett bánsági turnéjából kimaradt Nagyszentmiklós. Nyilván azért, hogy a magyar miniszternek és a román pártvezérnek ne kelljen „szembesülnie közös talajon“. Ezzel szemben a miniszter bukaresti találkozóinak pro­gramjába „nem fért bele“ egy találkozó Funar pártjának képviselőivel. A román nemzeti egységpártiakat mégsem kerülhette ki Jeszenszky. Találkozott velük Marosvásárhelyen. A megyeház tanácstermében egybegyűlt helyi notabilitások között ott volt a Funar-párt helyi vezetője, nem más mint az a tartalékos ezredes, aki 1990. fekete márciusában — akkor még aktív katonatisztként — a város ideiglenes vezetőségének elnöke volt. „Hőstettei közé“ tartozott Sütő András agyonverési kísérletének „levezénylése“ is. Ott volt és fel is szólalt, szemrehányásokat téve a ma­gyaroknak, amiért március 20-ikán, a Sütő elleni merénylet másnapján a vásárhelyiek kiverték a városból a Görgény­­völgyi támadókat. Meg tanácsokkal látta el a vendéget, miként ismerkedjék a vásárhelyi etnikumközi békével. Aztán diplomatikusnak szánt gesztussal átnyújtotta a véres események általa megírt krónikáját, hogy Jeszenszky e remekműből ismerje meg az akkor Marosvásárhelyen lejátszódott szörnyűségek „hiteles“ történetét. Még szerencse, hogy a találkozón nem csak ilyen mérgezett ajándékot kapott a vendég. Mert a Marosvásárhelyen székelő Román Innovációs Központ vezetője csiszolt erdélyi féldrágakövet nyújtott át a magyar külügyminiszternek, s elmond­ta, hogy a drágakőcsiszolás erdélyi technikáját nyolc éven át két jóbarát, egy magyar és egy román mérnök dolgozta ki közösen. Egy csepp méreg mellett egy csepp méz. Akadt más furcsaság is a vásárhelyi tanács­teremben. A megye prefektusa például „elfelej­tette“ üdvözölni bemutatkozáskor a vendéget. Mint ahogy arról is „elfelejtkezett“, hogy megköszönje Jeszenszky előadását. Különben a magyar külügyminiszter látogatása idején Marosvásárhelyen és Maros megyében — így a tanácsteremben — sem volt egy picike piros­­fehér-zöld zászlócska sem, legalább udvariasságból és mutatóban a bőségesen felsorakoztatott román zászlók között. Még az sem menti a Maros és Hargita megyei előjáróságok diplomáciai tapintatlanságát, hogy az otopeni repülőtéren sem a hivatalos, címeres magyar állami lobogót vonták fel a vendéglátók trikolórja mellé. Hanem csak egyszerű piros-fehér-zöld zászlót. Amit viszont a székelyek is saját nemzeti színeiknek tekintenek. Esetleg székely furfang munkált az otopeni zászlódísz kifundálásában? Apropó, székely furfang. Arrajártakor a hivatalos kocsisor egy fél órácskára megállt Erdőszentgyörgy XII. századbeli református kápol­nája előtt is. A kisded templomban ott áll az angol királyi ház két márvány emléktáblája, megörökítendő, hogy néhai Rhédey Claudiát a brit uralkodóház mai leszármazottai fel­menőjük között tartják számon. Ki lehet-e hagyni Székelyföldön két ilyen ziccert? Mármint azt, hogy rokonságban vannak II. Erzsébet király­nővel és hogy Erdőszentgyörgyön megállt a hivatalban levő magyar külügyminiszter. Nosza, gondoltak egy nagyot és kereket a helyi RMDSZ-vezetők, s a kápolnai megemlékezésen átnyújtot­ták a vendégnek leleményes szándéknyilatkozatukat, hogy alapítványt hoznak létre néhai Rhédey Claudia emlékének ápolására. Mit tehet ilyenkor egy magára valamit is adó magyar államférfiú? Ünepélyesen bejelentette, hogy természetesen ő is hozzájárul a tervezett alapítványhoz. 1 -0 Erdőszentgyörgy javára! Kifelé jövet a röpke gyülekezetből egy messze látó székely atyafi az iránt érdeklődött, ki most Nagy-Britannia miniszterelnöke, és mikor jár arra. Mert bár errefelé a forint se kutya, de a font sterling az igazi... A gyorsturné következő állomása Szováta fürdő volt. Nem vagyok biztos benne, hogy pontosan lefordították Jeszenszky Gézának azt a meglepetést, amit itt tartogattak számára. Mert a megyei hatóságok „ajánlására“ — amit egyébként egy szemtelen újságírói kérdésre a megye román prefektusa egyből letagadott — a helyi székely pol­gármester leírt szövegéből mondta a köszöntőt — románul. Ebből lett a galiba! Ugyanis a polgármester úr lehet, hogy derék városatya, de nem doktora a román filológiának, így aztán Jeszenszky Gézából románul Magyarország „külső minisztere“ lett, nem tudom, örülne-e egy ily titulusnak Jeszenszky Géza, vagy teszem azt Ioan Racoltea prefektus úr, hogy Funarról ne is beszéljünk... De az igazi székelyföldi kaland a magyar külügymi­niszterrel Parajdon esett meg, ahol magánemberként régen többször is megfordult. Mintha csak a parajdi temető tréfás feliratai elevenedtek volna meg a bekövetkezett protokol­­galibában. Megértéséhez a beavatatlan olvasónak legalább annyit tudnia kell, hogy a Maros megyei Szováta felől jövet Parajd az első Hargita megyei helység. Ide vonult hát ki a Csíkszeredai prefektúra díszes deputációja, élen az RMDSZ által dezavuált román prefektussal és a csak nemrég, ugyancsak közakarat ellenére kinevezett alprefektussal, hogy kellő ceremóniával fogadja a vendéget. De a bizton­ság kedvéért és az „úton állás“ ódiumának elkerülése vé­gett nem az országúton vagy a faluszélen, hanem a Parajd központjában lévő Áprily Lajos Emlékháznál vágta magát glédába. Türelmesen vártak, mert tudták, hogy egy ilyen látogatás programjában előfordulhatnak eltolódások. De akkorára még ők sem számítottak, amekkorára si­keredett. Mert ahogy a hivatalos gépkocsisor berobogott Parajéra —vijjogó rendőrautóstól, rohamosztagosokat szál­lító japán terepjárótól, párosával száguldó mentőautóstól — hirtelen lefékezett, mintha földbe gyökerezett volna mind­egyik autókerék, némi tétovázás és találgatás után kiderült a valahol megszületett döntés: visszafordulni! Az első, különben aszfaltozatlan mellékutcáig. Ide vonult be a túl­biztosított konvoj. Mire éppen befért volna mindenki a Protokoll­ gubancok Ábel földjén avagy ami a tudósításokból kimaradt kis utcába, megint lemaradt a menet. Újabb visszakoz! Csakhogy az utcácska olyan szűk volt, hogy ott meg­fordulni a legnagyobb jóindulattal sem lehetett. Rükvercbe kapcsoltak hát a sofőrök, amíg a miniszter egy általa tudott ház közelébe nem ért. Jeszenszky ugyanis meglepetést akart szerezni egykori barátjának, Ambrus Györgynek, akinél feleségével együtt kellemes órákat töltött el egy régebbi székelyföldi kirándulása alkalmával. Fénykép is készült az akkori civil látogatásakor, azt hozta most ajándékba. Ámde a kapu zárva, a portán pedig senki. Ambrus György időközben kiköltözött a parajdi temetőbe, megözvegyült felesége pedig férjhez ment az egyik szom­szédhoz. Azért csakhamar előkerült a kulcs, szíves vendéglátónak bizonyuló őrzőjével együtt, aki beinvitálta a vendégeket a tornácra. Kattogtak a fényképezőgépek, vil­logtak a vakuk, dolgoztak a tévékamerák. Nem csak a tornác előtt, hanem aztán, később, hátul a portán, a véndiófás, szénaboglyás kertben, régi szép emlékek szín­helyén is. S közben a drága percek, odafönt, a központban türel­metlenül topogott a díszes megyei deputáció. Amikor vége szakadt a programban nem szereplő látogatásnak, a kocsi­sor ismét megiramodott a gidres-gödrös úton, melyen más körülmények között parajdi sóval megrakott nehéz teherautók nyúvik protokollárisnak semmiképpen sem mondható ábrázatára a majdnem-aszfalt­szalagot. Nagyon megzavarodott a menet protokoll-főnöke, mert észre sem vette, hogy a tündöklő kocsisor már valahol a Sóvidék falvain robog át. Éppen befutott Korondra, a székely fazekasság fővárosába, amikor kiderült a malőr: ottfelejtették Hargita megye prefekturális küldöttségét! Az továbbra is ott rostokolt, ahova beposztolta magát. Lóhalálában érkezett futárok érték utol Korondon a menetet, tudakolván a „diszkrimináció“ okát. De akkor már a miniszter, hivatalos kíséretével együtt a köröndi fazekasok „fogságában“ volt. Egyik fazekascsűrből ki, a másikba be, egyik kínálás után a másik. Időközben a kifelejtett prefektus is odakeveredett, de a nagy sokadalomban, a korondicserép-vásárlás, pálinkázás és szalonnázás közben sehogy sem jött össze ama hivatalos kézfogás, melynek a magyar külügyminiszter és Hargita megye román prefektusa között kellett volna megesnie, mégpedig a román média felvevőgépei előtt. Azok is hop­pon maradtak. Sebaj, gondolta a prefektus úr. Leapadt deputációja kíséretében előre vágtatott Székelyudvarhelyre, hogy majd az oda tervezett ebéd közben pótolják a mulasztottakat. Csakhogy a „köröndi fogság„ hosszúra nyúlt, s közben várt még a menetre a két farkaslaki cserfa alatt Tamási Áron síremléke. Koszorúzás, méltó tisztelgés Ábel szerző­je előtt, köszöntő és válaszbeszédek, kürtőskalács és szé­kelyföldi „deckalével“ (fenyőpálinkával) elnyomtatva. Még jószerivel neki sem lendült a menetoszlop és a szomszédban a székelyszentlélekiek is kedvet kaptak a vendéglátásra. Az országút mellett levő falumúzeumokba invitálták a messze földről érkezetteket. Ezzel is elúszott néhány perc a kiszabott protokoll-időből. Száguldott hát újra tovább a kocsisor „a székelyek Athénje“ felé, Székelyudvarhelyre, ahol minden negyedik lakos tanuló diák. Itt is nagyon kellett sietni, mert várt a helyi múzeum Orbán Balázs elkorhadt kopjafájának féltve őrzött maradékával és csak a beavatottak által ismert más kincse­ivel, a tizenhatodik századvégi székely lázadás (Székely támad — Székely bánja!) relikviáival. Következett a több mint négyszázéves, nagyhírű kol­légium. Itt is ünnepség, köszöntő és üdvözlő beszédek, beírás az emlékkönyvbe, ajándékozás. Innen irány a városháza, melynek homlokzata gazdag román zászlódísszel várta az előbb már ott elvonult menetet, de mire a kocsisor visszakanyarodott ide, „sza­porulat“ állt be a zászlók között, megjelent a magyar nemzeti lobogó is, s ott volt a régi megyeháza tágas tanács­termében is, a román trikolor és az EK sárgacsillagos kék zászlaja társaságában. (A feltűnő változás közben kevesen vették észre az európai zászlón, hogy a szokásos ötágú, apró sárga csillagok helyett tenyérnyi Dávid-csillagok ékeskedtek rajta. Aki meg észrevette, az egyetemes tolerancia szép székelyföldi beteljesüléseként könyvelte el.) Jól beszélt, okosakat mondott a roskadásig megtelt terem előtt a fiatal alpolgármester, Bunta Levente is (a polgármester éppen külföldön volt), a miniszter is. Közben a padsorokban szájról szájra járt az aznapi székelyudvarhelyi szenzáció híre, hogy a helyi önkormányzat „saját hatáskörébe vonta“ a városháza zászlódíszítését, megváltoztatva a prefektúra parancsát, miszerint magyar zászlót kitenni nem szabad! A szép beszédek itt is hosszúra nyúltak, úgy­hogy elfogyott velük az ebédidő. A prefektus úr ismét kimaradt a programból! Mire megértette, hogy már ennek így kell lennie, az időközben eleredt esőben a hivatalos konvoj — az út mellé kivonult székely legények lovasbandériumai között — Fehéregyháza felé iramodott. A Székelyudvarhely és Segesvár közötti út gübbenői nem akadályozhatták meg a vendégeket és vendéglátókat abban, hogy észrevegyék: helységről helységre kétnyelvű táblák suhantak el a falu végeken. (Maros megyében csak Szováta bejáratánál árválkodott egy kétnyelvű tábla, Balavásárt csak Bălăuşari-ként, Makkfalvát Chindari-ként, Erdőszentgyörgyöt Sângeorgiu de Padure-ként hirdették a helységnévtáblák. Bár egy helyen csak kitalálták, hogyan hozzák településük magyar nevét az arrajárók tudomására. A falutáblától tisztes távol­ságra, de szembeötlő helyen jókora transzparenst fabrikál­tak „Kibéd Isten hozott!“ felirattal. Ha a vendéget Kibédnek hívták, a transzparens neki szólt...) A szakadó esőben a menetrendhez igazodó hivatalos kocsik Agyagfalva, Nagygalambfalva, Székelykeresztúr után Héjjasfalva, Fehéregyháza, Segesvár, azaz: Vînători, Albeşti, Sighişoara felé közeledtek. Vagyis: ismét Maros megyében értek, ahol — lakosságösszetétel ide, vagy oda — más nyelven, mint románul nem szabad kiírni a helységneveket. Még ha netán színmagyar helységről lenne is szó. Bár a bukaresti kormány éppen előző nap határozott arról, hogy... lehatározzák, ki illetékes dönteni a kétnyelvű helységnévtáblák ügyében. Hadd lássa az Európa Tanács az igyekezetet... Szóval, Fehéregyháza és Segesvár még csak Albeşti és Sighişoara. De azért Petőfi — Petőfi marad. Igen ám, ha marad! Mert mindenki úgy tudja, hogy az ispánkúti emlékműhöz vonul a menet, tisztelegni a költő hősi halálának színhelyén. Dehát ez elmaradt. Nem valószínű, hogy az eső miatt. Hane inkább azért, mert valakik két évvel ezelőtt csákánnyal, kalapáccsal, vas­doronggal szétzúzták az emlékhely Petőfi dombormű­vé. Helyette a főútvonaltól félre eső turulmadaras fehéregyházi emlékműre került a hivatalos koszorú. Mert azért Petőfi mégiscsak Petőfi, aki a sok testvérnépet a szent világszabadságért kiállva álmodta meg abban az Egy gondolat-ban, amely bántotta. Bánthatja ma is, száz halálon át. Őt is, másokat is ezen az esőverte, huzatos vidéken, itt a Székelyföld peremén. Hátha felragyogna valahára ezen a tájon is a megvalósult álom, ne csak Ábel góbéságaiban mosolyogjon fel, a hivat­alos protokollokkal dacolva. Hanem úgy, mint például Temesváron, a „rebellis városban“... MAG PÉTER Bukarest, 1993 szeptember VISSZAJÁTSZÁS­ra

Next