Filmkultúra Muszter, 2009 (7. évfolyam, 1-12. szám)
2009-01-01 / 1. szám
Narrátorhang Mindjárt az elején tisztáznunk kell a fogalmat! Mit jelent a webtv? Klasszikusan azt a megoldást, melynek révén a tévékészülékünkön is tudunk internetre készült tartalmakat nézni, vagy pont fordítva, a hálózatba kötött számítógépünkön is tudunk tévéadásokat fogni. Az első lehetőség a legkezdetlegesebb megoldást kínálta a PC és a tv összevonására. Vélhetően abból a feltételezésből indultak ki a fejlesztők, hogy minek lenne egy háztartásban két „monitor” (vagy képernyő). Továbbá úgy vélték, a számítógépet a háztartásokban jórészt úgyis csak arra használják, hogy szörfölgessenek a neten, így megálmodták az osztott képernyős tévét, melynek egyik felén a műsort nézzük, a másikon pedig kattintgatunk a site-ok között. (Megjegyzendő, hogy noha a technológiai fejlődés nem ebbe az irányba fordult, vagyis ez csupán egy technikai zsákutcának bizonyult, a mai „szélesvásznú” tévékészülékeket látva ismét vonzónak tűnhet ez az elképzelés. Ugyanis ha „normális” képaránynyal nézzük a széles képernyőt, akkor ugyan nem lesznek vertikálisan széthúzva a figurák ,nem támad az az érzésünk, hogy a tévénk megvásárlásakor furcsa módon meghízott az egész médiavilág, viszont a képernyőnk jobb és bal oldalán tekintélyes fekete-szürke sáv fog éktelenkedni. Ha a két üres felületet összevonnánk, éppen elég lenne némi webes tartalom megjelenítésére.) Bármennyire is megmosolyogtató manapság, de valóban piacra dobtak 1996-ban egy olyan tévékészüléket, melybe mikroprocesszort és modemet építettek, és egy Netvision nevű szoftver révén a tévé kapcsolódni tudott az internethez. (Az ötlet amúgy a legenda szerint Steve Perlman fejéből pattant ki, aki egy este a tévéjét nézte. Egyszer csak egy szappanhirdetésre lett figyelmes. A reklámban kiírták a cég webcímét. Mire Perlman a homlokára csapott, mi lenne, ha erre a feliratra rá lehetne kattintani, és már be is léphetnénk a cég site-jára.) A Zenith Electronics forradalmi készülékét a Sonyé és a Philipsé követte, de ők már nem a tévéjükbe rejtették az internetezéshez elengedhetetlen dolgokat, hanem egy set-top-boxot mellékeltek a készülékeikhez. Bill Gatest sokan látnoknak tartják a számítástechnika-informatika területen. Nos, egy kis deheroizálás kedvéért, érdemes megjegyezni, hogy ezt a webtv-koncepciót 1997-ben a Microsoft megvásárolta a Zenithtől 425 millió dollárért. Talán Gatesnek van otthon egy múzeumi példánya ebből a furcsaságból, amihez egyébként külön távirányítót mellékeltek a weblapok közötti szörföléshez, és megpróbálja széles fotelében ülve kibetűzni a képernyőn az éppen behívott weblap szövegét. A másik megoldás, a neten való tévézés némiképpen korszerűbb megoldásnak tűnik. Ez röviden azt jelenti, hogy bizonyos csatornák a hagyományos tévéműsoraikat nemcsak a televíziós adások számára fenntartott földi és égi multiplexeken szórják, hanem az interneten is. (Erre használják még az online tv kifejezést.) Az ABC volt az első fecske ezen a területen. 1994-ben az akkori felhasználók között népszerű CU-SeeMe videokonferencia-szoftver segítségével tette hozzáférhetővé a neten az egyik műsorát. A megoldás elterjedésének sokáig az volt az akadálya, hogy a nem szélessávú internetkapcsolatok nem bírták a webtv-hez szükséges adatforgalmat. (A webtv igazából csak azokban az országokban népszerű, ahol nem hoztak létre olyan fejlett kábeltévé-hálózatot, mint Magyarországon, mert ott voltaképpen ennek a rendszernek a „pótlására” használják.) Nincs másról szó, mint a változatlan formájú televízió expanziójáról a világhálón. A netre való felkerülés révén oda is eljuthat egy csatorna anyaga, ahova a hagyományos műsorszórás révén nem érne el. Bármennyire is hasznos lehet ez az adott csatorna számára, ez sem tekinthető forradalmi újításnak, csupán egy új terjesztési közeg maximális kihasználásának egy „régi” eszközökkel létrehozott tartalom számára. (Arról nem is beszélve, hogy ez a technológia PC-monitor-kompatibilis. Ez nagyjából annyit jelent, hogy a számítógépünk elé kell telepedni, ha tévézni akarunk. Persze gőzerővel dolgoznak azon, hogy ez az eljárás is támogassa a HDTV-formátumot.) Webtv-nek ma már érdemes azokat a koncepciókat hívni, melyek a mai internethasználatból kiindulva, a videomegosztók elvét próbálják ötvözni a klasszikus televíziós hagyománnyal. Köztes megoldásnak tekinthető például az Európai Parlament www.europarltv. europa.eu szolgáltatása. A gondolat csírája a helyi kábeltévéken szórt önkormányzati ülések sugárzása (vagy a köztévék parlamenti közvetítései), de a site már felkínál olyan szolgáltatásokat is, melyeket a televíziók nem nyújthatnak. Ilyen például a műsorarchívum. (Ezt a szolgáltatást más hagyományos csatornák site-jain is megtalálhatjuk.) Valamint a „hozzászólás” lehetőségének felkínálása, sőt a chatszerű diskurzus létrehozása egy adott műsorról. Itt érdemes megjegyezni, hogy az olyan típusú digitális archívumok kora, mint amilyen például a NAVA, létrehozásuk után nem sokkal le is járt. Miért is lenne rájuk szükség, ha minden csatorna saját archívumot tart hozzáférhetővé a saját site-ján a neten? (Ezen a ponton érdemes egy pillantást vetnünk a UPC által beszerelt, jó drága médiaboxunkra a televíziónk alatt. Ennek is az a legfőbb varázsa, hogy manipulálhatunk a műsorok időpontján. Eltolhatjuk a kezdési időpontot, vagy akár egy másik napra is tehetjük a film megnézést, ha felvettük a médiaboxunk merevlemezére. De minek mindez, ha a tévécsatornának van site-ja, ahova felmegyünk, és szépen kikeressük az archívumából a minket érdeklő anyagot? Természetesen a filmeket sugárzó csatornák sosem fognak ingyenes archívumot felkínálni a site-jaikon. A UPC médiaboxának vincseszterére viszont felvehetünk ilyen tartalmakat is, igaz, a dobozból semmilyen módon nem varázsolhatjuk elő az anyagot. Egyszer pedig le kell törölnünk, ha újabb és újabb anyagokat Németh Vilmos JANUARW^1^l 3