Filmkultúra Muszter, 2011. január (9. évfolyam, 1. szám)
2011-01-01 / 1. szám
NARRÁTORHANG A leesett tantusz földet érése Fábián Károly Nem vagyok megrögzött plázaellenes. Karácsonykor amúgy is jólesik lelkiismeret-furdalás nélkül, csak úgy szórakozásból beülni a moziba. Félretenni kicsit a gondolkodtatós filmeket. Arra az elhatározásra jutottam, hogy decemberben legyen szó „nagy filmekről”, plázamozikról. Nekiültem a műsorjáénak, de semmi nézhetőt nem találtam. Azért van egy szint, ami alatt nem költök jegyre. Meg másra sem, így szépen kiokoskodott koncepcióm ellenére átkattintottam a művészmozikhoz. Mindjárt fel is dobódtam. Amilyen kiábrándító volt a plázák kínálata, olyan csábító most az artmoziké. Mintha csak direkt szórakoznának velem. Nem lehet kihagyni egy García Márquezadaptációt (A szerelemről és más démonokról), sem egy Keats-életrajzot, de csábító az Érzéki csalódás is. Az ügynökök a paradicsomba mennek-ez pedig szintén meg kell nézni. Végre nem a Kádár-korszak ügynökproblémáiról szól, hanem a rendszerváltás korabeli politikai anomáliákról. Csakhogy valami történik már ezzel a korszakkal is a Halál sekély vízben nem túl jól sikerült ügynökös thrillere után. Még éppen egy éve jelent meg Bornai Tibor Lőj az ördögre! című könyve, ami a 80-as évek beszervezésein moralizált. A két barát közül az egyik elfogadja az államvédelem ajánlatát, és besúgó lesz, nem mellesleg bálványozott rocksztár, ám később összeomlik, a másik fiú viszont elviszi a balhét, ezért kicsapják az egyetemről, Székesfehérvárra kerül segédmunkásként, majd egy nyomdába, ugyanakkor viszont a keleti bölcsességeket olvasva megtalálja lelki békéjét. Megvallom, a KFT-áthallások érdekeltek a regény 30. oldalától fogva, az ügynökkérdéssel kapcsolatban nem nagyon jutottunk közelebb a problémához. De hát most itt az új műalkotás! Csak a dokumentációs hűség kedvéért, a mérleg másik serpenyőjében a Megaagy bambul, a Terhes társaság röhög, a Trón, Ökörség, akarom írni. Örökség taszít már az előzetesével is, de nem vonz az Üvegtigris 3 konyhaszaga sem. Tehát az ember úgy érzi, mégsem csak sznobizmusból jár az artfilmekre. Ez megnyugtató. Aztán hamar kényelmetlenné válik a moziszék. A művészfilmek csak odáig érdekesek, hogy az ember elolvassa a tartalmukat a műsorajánlóban. Megragadják a képzeletünket, de hoppon maradunk. Persze ez is nagy teljesítmény a plázaprodukciókkal szemben, hiszen azok már a címük alapján kihullanak (és ha mégsem, akkor a tartalmuk első sora után biztosan), de azért az ember mégsem csak addig akar izgulni, amíg elér a moziba. Valahogy úgy teljes a szórakozás, ha a moziszékben is tart még, miközben előttünk pereg a film. Végül is valamikor erre találták ki ezt a mozgóképes hókuszpókuszt. Szórakoztatni és elgondolkoztatni a mozgóképpel. Az érdeklődés felkeltése a reklám része. Valahogy nem tartom egészen jónak azt, hogy a reklámig minden rendben van, aztán a többit el lehetne hagyni. Pedig a dolgok ebbe az irányba mutatnak. A filmek előtt minden moziban lement a Szerencsejáték Zrt. reklámja. Kifejezetten szellemes és vizuálisan is jól elkészített volt, különösen az utána következő művészfilmek fénytörésében. A másik, hogy már a kiegészítő szolgáltatások terén sem nagyon számítanak arra a mozik, hogy valóban be akarunk ülni a jegy megvásárlása után, mert nem lehet kapni popcornt. Ezt azért találták ki mozicsemegének, mert halkan fogyasztható. A kartonedény sem csap nagy zajt ha mutatunk benne. Az Urániában viszont chipset kell venni a film előtt, ami egyrészt nagyon hangosan ropog, másrészt pedig a zacskója idegesítően zörög. Pedig nem lebecsülendő ez a kérdés, mert az unalmas filmek alatt legalább addig fent marad az ember, ameddig majszol. Olyan ciki valahogy elaludni a moziban. Persze ki tudja, lehet, hogy ez is csak szokás kérdése. Meg kell barátkozni az új módival. A mozi alvásra való. Ebből a szempontból nagyon próbára teszi az embert A szerelemről és más démonokról (Del amor y otros demónios, r: Hilda Hidalgo). Nem igaz, hogy nincs jó García Márquez-adaptáció, mert van, sőt én közéjük sorolom Francesco Rosi egykori szuperprodukcióját, az Egy előre bejelentett gyilkosság krónikáját Ornella Mutival és Anthony Delonnal. És hát Hilda Hidalgo munkáján feszengve felértékelődik az emberben a Szerelem a kolera idején pár évvel ezelőtti adaptációja is. Nem is volt az olyan rossz! Azt hiszem, az első pár percben már elment a kedvem a filmtől. Annál a jelenetnél, amikor Sierra Mariát megharapja a veszett kutya a piacon. Szépen ki van dolgozva a környezet. Egy közelebbről meghatározhatatlan, egzotikus dél-amerikai fülledt városka. A helyszínt adó piac megépítésével sem spóroltak. De aztán jön a harapós rész. Látjuk az elszabadult kutyát, a szolgálóval menekülő lányt, a forgatagot, de pont a harapást nem. Persze úgy vannak összevágva a képek, hogy minden kétséget kizáró legyen, megtörtént a dolog, de ez valahogy akkor is hiteltelen. Mert hiányzik a filmből egy rész. A lány elesik, a kutya rohan, zűrzavar, zajongás, majd a lány fekszik megharapott lábbal. De hát miért kell csalni? Ráadásul később többször is mutatják a sebet, nincs semmi gyávaság az alkotókban a csúnya dolgok ábrázolása terén, nem tűnnek szemérmesnek. Akkor meg mi történt? Később is, ha akcióra kerül a sor (azért ilyen nem sok van a filmben), ugyanilyen vizuális csalásokra lehetünk figyelmesek. A fim végén például a megvádolt lányt (beleköltözött az ördög) megkopasztják (illetve csak elmebeteget idézően punkosra vágják gyönyörű vörös hajkoronáját - itt egyébként nagyon precízen dokumentál a kamera), ám amikor a katonák megverik, azt megint olyan bénán látjuk. Most el-elkapunk néhány ütést, de azok annyira gyermetegek, hogy már a 70-es évekbeli Piedone-filmekben sem keltették volna a valódi testi kontaktus érzetét. Nem tudok másra gondolni, mint hogy bizonyos jelenetek elkészítése nagyon drága lehet. Ha precízen meg akarják csinálni, akkor akár többszörösébe is kerülhet a végül filmbe vágott mozzanatoknak. Ez persze érthető, de akkor ezeket a filmeket nem kellene mozinak hívni. Nem kellene úgy tenni, mintha mozifilmek volnának. Úgy pedig végképpen nem, mintha művészfilmek lennének. A plázafilmek és az artfilmek között nem annak kellene lennie a választóvonalnak, hogy az előbbiekre van pénz, az utóbbiakra pedig nincs. És még csak nem is a mozijegy ára fáj. Relevánsan ugyanis nincs különbség egy pláza- és egy művészmozi jegyára között. Hanem az átverés, ami mögötte van. Akkor tessék kimondani, vagy valahogy jelölni a műsorújságban, ahogy a korhatárt és a film eredeti nyelvét is feltüntetik, hogy ez most low budget-film lesz, és úgy tessék készülni. Nem akarom elfogadni, hogy a művészet kategórianév minden hazugságot elbír. És valahogy az sincs rendben, hogy úgy teszünk, mintha az olcsóság, rosszul megcsináltság vagyis a vizuális igénytelenség lenne a művészet. A klasszikus experimentális alkotások is csak távolról, hunyorítva tűnnek sutának, valójában nem azok. Minden vizuális sajátosság mögött gondolatok és érzelmek húzódnak meg. Nem az olcsóság szempontjai. Most csak ilyet volt ideje összedobni a mesternek. Vagy pénze... Az Érzéki csalódás (llusiones ópticas, r: Cristián Jiménez) ugyanezt a problémát járja körül. Mit veszünk észre és mit nem? Aztán a különféle módon felfogott (vagy éppenséggel nem percepcionált) dolgokból milyen csalódások következnek. A film elején egy életlen tájképet látunk. Mivel már ott motoszkál az emberben, hogy olcsó helyen van (legalábbis a tartalom-előállítók oldaláról szemlélve a dolgot), arra gyanakszunk, hogy a gépházban még nem sikerült mindent összeszedni, ott még olyan álmoskásan mennek a dolgok, de majd csak megtalálja a gépész az élességet, és beállítja nekünk. Mégsem történik semmi. Rájövünk, hogy ez szándékos vizuális effekt. Ahogy belemerülünk a filmbe, felderül előttünk, hogy itt az alapkoncepció szerint egyik szereplő sem figyel a környezetében történtekre, mintha homályos díszletekben léteznének csupán. A film végén kimerevedik a kép az egyik szereplőn. Megint frászt kap a néző, mert már nem is tudom, melyik filmen, de egy-két pillanatra elkezdett kockásodni a kép, oly módon, amit a tömörítési vagy az adatátviteli probléma tud okozni. Persze, hiszen a filmek egy része már nem kópiáról megy, hanem számítógépről. E-cinema. De aztán megint megnyugszunk, itt ismét koncepció rejtőzik. A rendező állítja meg a filmet, hogy jól meg tudjuk nézni, ami a szemünk előtt van. Csakhogy életünk során megtanuljuk: figyelni kell a dolgokra. Amikor viszont kitüntetünk valamit a figyelmünkkel, akkor automatikusan elvesztünk másokat. Kirostálunk. A filmben szerepel egy JANUÁR