Filmkultúra Muszter, 2011. január (9. évfolyam, 1. szám)

2011-01-01 / 1. szám

NARRÁTORHANG A leesett tantusz földet érése Fábián Károly Nem vagyok megrögzött plázaellenes. Karácsonykor amúgy is jólesik lelkiis­­meret-furdalás nélkül, csak úgy szóra­kozásból beülni a moziba. Félretenni kicsit a gondolkodtatós filmeket. Arra az elhatározásra jutottam, hogy decem­berben legyen szó „nagy filmekről”, plázamozikról. Nekiültem a műsorjáé­nak, de semmi nézhetőt nem talál­tam. Azért van egy szint, ami alatt nem költök jegyre. Meg másra sem, így szépen kiokoskodott koncepcióm elle­nére átkattintottam a művészmozikhoz. Mindjárt fel is dobódtam. Amilyen kiáb­rándító volt a plázák kínálata, olyan csábító most az artmoziké. Mintha csak direkt szórakoznának velem. Nem lehet kihagyni egy García Márquez­­adaptációt (A szerelemről és más démonokról), sem egy Keats-életrajzot, de csábító az Érzéki csalódás is. Az ügynökök a paradicsomba mennek-ez pedig szintén meg kell nézni. Végre nem a Kádár-korszak ügynökproblémáiról szól, hanem a rendszerváltás korabeli politikai anomáliákról. Csakhogy vala­mi történik már ezzel a korszakkal is a Halál sekély vízben nem túl jól sikerült ügynökös thrillere után. Még éppen egy éve jelent meg Bornai Tibor Lőj az ördögre! című könyve, ami a 80-as évek beszervezésein moralizált. A két barát közül az egyik elfogadja az államvé­delem ajánlatát, és besúgó lesz, nem mellesleg bálványozott rocksztár, ám később összeomlik, a másik fiú viszont elviszi a balhét, ezért kicsapják az egye­temről, Székesfehérvárra kerül segéd­munkásként, majd egy nyomdába, ugyanakkor viszont a keleti bölcsessé­geket olvasva megtalálja lelki békéjét. Megvallom, a KFT-áthallások érdekel­tek a regény 30. oldalától fogva, az ügynökkérdéssel kapcsolatban nem nagyon jutottunk közelebb a problé­mához. De hát most itt az új műal­kotás! Csak a dokumentációs hűség kedvéért, a mérleg másik serpenyőjében a Megaagy bambul, a Terhes társa­ság röhög, a Trón, Ökörség, akarom írni. Örökség taszít már az előzete­sével is, de nem vonz az Üvegtigris 3 konyhaszaga sem. Tehát az ember úgy érzi, mégsem csak sznobizmusból jár az artfilmekre. Ez megnyugtató. Aztán hamar kényelmetlenné válik a moziszék. A művészfilmek csak odáig érdekesek, hogy az ember elolvassa a tartalmu­kat a műsorajánlóban. Megragadják a képzeletünket, de hoppon maradunk. Persze ez is nagy teljesítmény a pláza­produkciókkal szemben, hiszen azok már a címük alapján kihullanak (és ha mégsem, akkor a tartalmuk első sora után biztosan), de azért az ember még­sem csak addig akar izgulni, amíg elér a moziba. Valahogy úgy teljes a szóra­kozás, ha a moziszékben is tart még, miközben előttünk pereg a film. Végül is valamikor erre találták ki ezt a moz­góképes hókuszpókuszt. Szórakoztatni és elgondolkoztatni a mozgóképpel. Az érdeklődés felkeltése a reklám része. Valahogy nem tartom egészen jónak azt, hogy a reklámig minden rendben van, aztán a többit el lehetne hagyni. Pedig a dolgok ebbe az irányba mutat­nak. A filmek előtt minden moziban lement a Szerencsejáték Zrt. reklámja. Kifejezetten szellemes és vizuálisan is jól elkészített volt, különösen az utána következő művészfilmek fénytörésében. A másik, hogy már a kiegészítő szolgál­tatások terén sem nagyon számítanak arra a mozik, hogy valóban be akarunk ülni a jegy megvásárlása után, mert nem lehet kapni popcornt. Ezt azért találták ki mozicsemegének, mert hal­kan fogyasztható. A kartonedény sem csap nagy zajt ha mutatunk benne. Az Urániában viszont chipset kell venni a film előtt, ami egyrészt nagyon han­gosan ropog, másrészt pedig a zacskója idegesítően zörög. Pedig nem lebecsü­lendő ez a kérdés, mert az unalmas filmek alatt legalább addig fent marad az ember, ameddig majszol. Olyan ciki valahogy elaludni a moziban. Persze ki tudja, lehet, hogy ez is csak szokás kér­dése. Meg kell barátkozni az új módival. A mozi alvásra való. Ebből a szempontból nagyon próbá­ra teszi az embert A szerelemről és más démonokról (Del amor y otros demónios, r: Hilda Hidalgo). Nem igaz, hogy nincs jó García Márquez-adaptáció, mert van, sőt én közéjük sorolom Francesco Rosi egykori szuperprodukcióját, az Egy előre beje­lentett gyilkosság krónikáját Ornella Mutival és Anthony Delonnal. És hát Hilda Hidalgo munkáján feszengve fel­értékelődik az emberben a Szerelem a kolera idején pár évvel ezelőtti adap­tációja is. Nem is volt az olyan rossz! Azt hiszem, az első pár percben már elment a kedvem a filmtől. Annál a jele­netnél, amikor Sierra Mariát megha­rapja a veszett kutya a piacon. Szépen ki van dolgozva a környezet. Egy köze­lebbről meghatározhatatlan, egzotikus dél-amerikai fülledt városka. A helyszínt adó piac megépítésével sem spóroltak. De aztán jön a harapós rész. Látjuk az elszabadult kutyát, a szolgálóval menekülő lányt, a forgatagot, de pont a harapást nem. Persze úgy vannak összevágva a képek, hogy minden kétsé­get kizáró legyen, megtörtént a dolog, de ez valahogy akkor is hiteltelen. Mert hiányzik a filmből egy rész. A lány elesik, a kutya rohan, zűrzavar, zajongás, majd a lány fekszik megharapott lábbal. De hát miért kell csalni? Ráadásul később többször is mutatják a sebet, nincs semmi gyávaság az alkotókban a csúnya dolgok ábrázolása terén, nem tűnnek szemérmesnek. Akkor meg mi történt? Később is, ha akcióra kerül a sor (azért ilyen nem sok van a filmben), ugyanilyen vizuális csalásokra lehetünk figyelme­sek. A fim végén például a megvádolt lányt (beleköltözött az ördög) megko­­pasztják (illetve csak elmebeteget idé­zően punkosra vágják gyönyörű vörös hajkoronáját - itt egyébként nagyon precízen dokumentál a kamera), ám amikor a katonák megverik, azt megint olyan bénán látjuk. Most el-elkapunk néhány ütést, de azok annyira gyer­metegek, hogy már a 70-es évekbeli Piedone-filmekben sem keltették volna a valódi testi kontaktus érzetét. Nem tudok másra gondolni, mint hogy bizo­nyos jelenetek elkészítése nagyon drága lehet. Ha precízen meg akarják csinálni, akkor akár többszörösébe is kerülhet a végül filmbe vágott mozzanatoknak. Ez persze érthető, de akkor ezeket a fil­meket nem kellene mozinak hívni. Nem kellene úgy tenni, mintha mozifilmek volnának. Úgy pedig végképpen nem, mintha művészfilmek lennének. A plá­­zafilmek és az artfilmek között nem annak kellene lennie a választóvonal­nak, hogy az előbbiekre van pénz, az utóbbiakra pedig nincs. És még csak nem is a mozijegy ára fáj. Relevánsan ugyanis nincs különbség egy pláza- és egy művészmozi jegyára között. Hanem az átverés, ami mögötte van. Akkor tessék kimondani, vagy valahogy jelölni a műsorújságban, ahogy a korhatárt és a film eredeti nyelvét is feltüntetik, hogy ez most low budget-film lesz, és úgy tessék készülni. Nem akarom elfogadni, hogy a művészet kategórianév minden hazugságot elbír. És valahogy az sincs rendben, hogy úgy teszünk, mintha az olcsóság, rosszul megcsináltság vagyis a vizuális igénytelenség lenne a művé­szet. A klasszikus experimentális alkotá­sok is csak távolról, hunyorítva tűnnek sutának, valójában nem azok. Minden vizuális sajátosság mögött gondolatok és érzelmek húzódnak meg. Nem az olcsóság szempontjai. Most csak ilyet volt ideje összedobni a mesternek. Vagy pénze... Az Érzéki csalódás (llusiones ópticas, r: Cristián Jiménez) ugyanezt a problémát járja körül. Mit veszünk észre és mit nem? Aztán a különféle módon felfogott (vagy éppenséggel nem percepcionált) dol­gokból milyen csalódások következ­nek. A film elején egy életlen tájképet látunk. Mivel már ott motoszkál az emberben, hogy olcsó helyen van (leg­alábbis a tartalom-előállítók oldaláról szemlélve a dolgot), arra gyanakszunk, hogy a gépházban még nem sikerült mindent összeszedni, ott még olyan álmoskásan mennek a dolgok, de majd csak megtalálja a gépész az élességet, és beállítja nekünk. Mégsem történik semmi. Rájövünk, hogy ez szándékos vizuális effekt. Ahogy belemerülünk a filmbe, felderül előttünk, hogy itt az alapkoncepció szerint egyik szereplő sem figyel a környezetében történtekre, mintha homályos díszletekben létezné­nek csupán. A film végén kimerevedik a kép az egyik szereplőn. Megint frászt kap a néző, mert már nem is tudom, melyik filmen, de egy-két pillanatra elkezdett kockásodni a kép, oly módon, amit a tömörítési vagy az adatátviteli probléma tud okozni. Persze, hiszen a filmek egy része már nem kópiáról megy, hanem számítógépről. E-cinema. De aztán megint megnyugszunk, itt ismét koncepció rejtőzik. A rendező állítja meg a filmet, hogy jól meg tud­juk nézni, ami a szemünk előtt van. Csakhogy életünk során megtanuljuk: figyelni kell a dolgokra. Amikor viszont kitüntetünk valamit a figyelmünkkel, akkor automatikusan elvesztünk máso­kat. Kirostálunk. A filmben szerepel egy JANUÁR

Next