Ország-Világ, 1960. július-december (4. évfolyam, 27-52. szám)
1960-09-21 / 38. szám
A Rábaparton, a Sárvári Cukorgyár tőszomszédságában, nagy csapat fiatal szorgoskodik. A fiúk kezében kapa villan, a lányok kosárba szedik a zöldpaprikát. Egy kilométerrel odébb, már jócskán bent a házak között, a piactéren, ismét fiatalokkal találkozunk. Két tizenhat év körüli fiú zöldpaprikát árul. Tolonganak körülöttük a háziasszonyok. »Kik ezek a legények?« — érdeklődünk egy testes nénitől. Először csodálkozó szemöldökrándítás a felelet. Végigmér, és csak később enyhül meg, amikor megtudjá, idegenek vagyunk a városban. Hát akkor honnan is tudhatnánk? — A mi fiaink! — mondja nagy öntudattal. — Ezek a gimnazisták. Az a kisebbik, a szőkehajú épp az én unokaöcsém . .. A néni fél perc múlva elárulja, hogy a gimnazisták a maguk termelte zöldségfélét hozzák piacra. Húsz perccel később a Tinódi gimnázium igazgatói irodájában forgatjuk a Medvegy Antal igazgató által elénk tett gépelt lapokat. A ,,Példamutatás Ifjúsági Szövetkezet" — célja, hogy:*■... az Ifjúság a beszerzéstől a termelésen keresztül az értékesítésig a maga munkájában ismerje meg a szövetkezeti gazdálkodást . . . Kerüljön kapcsolatba a gyakorlati élettel, kapjon következményekkel járó feladatokat. •Célunk, hogy példát mutassunk a tanulókon keresztül a szüleik felé, a szövetkezet megszeretésére«. »A KISZ-szervezet a Példamutatás tsz-t a magáénak tekinti .. . egyik legfontosabb belső politikai munkájának tartja«. — Tulajdonképpen hogyan született meg a szövetkezet? — A politechnikai oktatás részeként — magyarázza Medvegy igazgató. — 377 diákunknak, megfelelő műhelyek híján, csak így tudtunk szakképzést biztosítani. A föld megszerzésénél, az oktatási- és munkalehetőségek megteremtésénél a kis Sárvár a társadalmi összefogás ragyogó példáját szolgáltatta. A pedagógusok lemondtak öt holdnyi illetményföldjükről, és hatan maguk is beléptek a szövetkezetbe. A Cukorgyár adott egy üvegházat, másik öt holdat és egy szakképzett kertészt, akinek a bérét továbbra is fizeti. A helyi Mezőgazdasági Szakiskola modern gépeivel elvégzi a nehéz talajmunkákat. Ezek átvételét minden esetben szigorúan elismertette, de idáig még soha nem Az érdeklődést odakint az üvegház tőszomszédságában folytatjuk. — Nem lenne jobb strandolni? •— kérdezzük az egyik nagylányt. Nevetve válaszol: — Jut idő arra is! Naponta csak 3—4 órát dolgozunk ... — Három—négy órát? És mennyi a kereset? — Tavaly 13,50 forint jutott egy munkaegységre, ami azt jelenti, hogy sokan közülünk ezer forintot szereztünk a szünetben. Órabérre számítva jobban fizettünk, mint amennyit diákoknak a MÁV ad... — De kell is egy kis zsebpénzt — teszi hozzá komolykodva, egy öltözködési gondoktól terhelt családanya arckifejezésével. Bizonyára kell. Az azonban időbe telt, amíg a munkájuknak is megbecsülést teremtettek. Kezdetben ugyanis az elszekerező egyéni gazdák alig-alig rejtették bajuszuk alá mosolygásukat. Később azonban eltűnt a gúnymosoly, főleg, amikor még a szélben vetett mák kacskaringós sorai is rekordtermést adtak. Végérvényesen azonban akkor nyerték meg a szíveket, amikor diktálni kezdték a zöldborsó és zöldpaprika árát a piacon. A jobbat olcsóbban a világ minden háziasszonya szívesen vásárolja. (Kivéve a MÉK piaci árusát, aki a »konkurrenciára« annyira felbőszült, hogy egy alkalommal egyszerűen felborítgatta a gimnazisták kosarait...) — Kik a dolgosabbak, a lányok vagy a fiúk? Egy pelyhedző állú fiatalemberből tüstént előbukkan a «férfiöntudat«. Legyint: — Ah! A lányok csak a pepecselést szeretik! A valóság az, hogy a lányok lelkiismeretesebbek. A fiúk a gyorsan végrehajtható, mutatós tettek emberei. Kiásni 50 méternyi öntözőcsatornát! Hajrá, gépkocsira hányni a burgonyatermést! Hajrá! Beemelni a szivattyú motorját! Ez jó mulatság, férfimunka. De azért becsülettel megfogják a tolókapa szarvát is és dolgoznak, ahogy a körülmények követelik. — Mindenesetre nem sírtunk a káposztáért, mint Mária! — szögezi le nagy büszkén az előbbi férfiember. K. Mária ugyanis, az egyik nagylány, még Szombathelyen jártában is sírva fakadt a közeledő esőfelhők jégveszélyt sejttető fenyegetésére, mert: — Jaj! Mi lesz otthon a káposztával?! A kertészkedés azonban elsősorban nem jövedelemszerzést, hanem tanulási célt szolgál. A szaktudás bekerül az érettségi bizonyítványba is. Hogyan? Milyen formában? — Nem tudjuk! — A szakmunkási képesítéssel lesz egyenértékű! — Dehogy! Csak azt írják be, hogy mennyit kell még valamelyik »igazi* kertészetben dolgozni, ahhoz, hogy szakmunkások legyünk — — hangzanak az egymásnak ellentmondó válaszok. Ezen a téren még teljes a bizonytalanság. (Természetesen a második vélemény a helyes. A fiatalok csak szakmunkás előképzést kapnak, utána — bizonyos idő múlva, — letehetik a szakmunkás vizsgát.) Sokuk számára azonban nem jelent problémát a szakmunkás képesítés. Míg a megelőző évek hosszú során át senki nem jelentkezett innen az agrárfőiskolákra, most a mezőgazdasági akadémiákra hárman, az Erdészeti Főiskolára ugyancsak hárman iratkoztak, ők már végérvényesen eljegyezték magukat az agrártudományokkal. Távoztunkban hat vállasabb, kéknadrágos fiatalt látunk tevékenykedni a Rába-parton dolgozó gimnazisták között. Újabban a szövetkezet soraiba fogadja a kertészkedéshez kedvet érző cukorgyári kiszeseket is. Jó barátságban, együtt, közösen dolgoznak. Gimnazisták és munkásfiatalok, ORDAS IVÁN fizettette meg. Amíg az öntözőberendezés el nem készült, a községi tűzoltóság gálánsan mindig a szövetkezet földjén végezte napi gyakorlatát, nagy teljesítményű fecskendőkből bőven árasztva a Rába vizét a fejlődő növényekre. Pártbizottság és tanács, földművesszövetkezet és szülői munkaközösség szintén pompás összhangban segített ott, ahol tudott. Gimnázium-és iolőhapu A lányok Inkább a nagy gondosságot kívánó, pepecselő, aprólékos munkát kedvelik A gépállomás egyik mezőgazdasági mérnöknője átkerült szaktanárnak a gimnáziumba. Munka előtt megbeszélést tart a fiatalokkal