Ország-Világ, 1963. január-június (7. évfolyam, 1-26. szám)

1963-04-03 / 14. szám

Bihari Klára: MENE TEKEL Filozófus természetű író Bihari Klára. Ezt bizonyítja a Szépirodalmi Köny­vkiadónál megjelent legújabb kisregénye. Tulajdonképpen a szerző és a hős párbeszéde ez a formájá­ban is újszerű, érdekes regény. Eszmecsere az élet értelméről, küz­désről, célokról, vallásról, eszmék­ről, szépségről, boldogságról . . . Egy ember visszatekint élete dele­­lőjéről eddig megtett útjára. Szinte azt mondhatnánk, megvallja az író­nak — s az nő által az olvasónak — miért nem juthatott el arra a csúcsra, ahova eljuthatott volna. Miközben a buktatókat, visszahúzó és előrehajtó erőket kutatja, a vívódás, önelemzés kérlelhetetlenül éles nagyító lencsé­jét ráirányítja mai életünk számos jó és rossz jelenségére is, korunk fur­csaságaira, hol az emberi tudat mö­götte maradt a dübörögve előre vág­tató létnek. Mene­teket. . . Megméretett, meg­­számláltatott Vass Loránd — s sze­mélyében a régi értelmiség egy tí­pusa — és nem találtatott könnyű­nek. önvizsgálódása során érti meg: ideájához, az egész emberiség szabad és boldog jövőjéhez hosszú, olykor kicsinyességekkel, maradisággal, hiú­sággal, önzéssel göröngyös, de ál­moktól és eszméktől világító harcos út vezet. Növekvő érdeklődéssel kö­vetjük mindvégig a hős útját, amíg megvívja nehéz harcát önnönmagá­­val. Sz*e * ÚJ KÖNYVEK HUH ma r 9­á j á r­a , ÚJGÖRÖG ELBESZÉLŐK A most megjelent kötet 29 írója közül sok dolgoz fel ún. általános emberi témát is (amilyen a Földközi­tengeri hajósélet és az egyszerű emberek mikrotragédiája), a vezér­szólamot azonban a görög—török háborúk, majd a német megszállás borzalmai elleni tiltakozás hősei éneklik benne. Iliász Venezisz új thébai Antigonéja immár nemcsak testvéri kötelességét teljesíti fivére eltemetésével, de a görög nép ellen­állását erősíti tettével. Homérosz késői utódainak elbeszélés-gyűjte­ményét Dimitrisz Hadzisz válogatta. Örülünk az Európa Kiadó vállalko­zásának, mert olvasóink alig isme­rik ezt a színvonalas újgörög irodal­mat, hiszen Kazantzakisz Nemzet­közi Béke-díjas két regényén (­Aki­nek meg kell halnia««,­­Mikhálisz kapitány««) és a két éve elhunyt Var­­nalisz­­Szókratész igazi védőbe­­szédé««-n kívül régóta nem jelent meg magyarul újgörög írásmű. A novella az újgörög irodalom kiemel­kedő műfaja napjainkban, ezért ez az elbeszélés-kötet bizonyos mértékig tükre és mércéje az egész újgörög irodalomnak — azonkívül, hogy iz­galmas lelki kalandok világa. A for­dítás Moravcsik Gyuláné és Dimitri Tzortzisz dicséretre méltó munkája. * CS. M. elégiák és RAPSZÓDIÁK A romániai magyar költőgárdá­nak egyik legjelentősebb képvise­lője Endre Károly:­­Elégiák és rapszódiák« címen most megjelent verseskötete a költőnek belülről átélt humanista életszemléletét su­gározza: a verssorok hangja és nyelvi fantáziája muzsikálva cseng fülünkbe. A kötetnek a felszaba­dulást idéző rapszódiái egy rend­kívül finomtollú költő szenvedélyes vallomásait példázzák az eljövendő új világba vetett hitéről. (Irodalmi Könyvkiadó, Bukarest). — a DARVAS JÓZSEF: I !$u*dÁrcJtrké 1 _____________________________________________________ RÉSZLETEK A „RÉSZEG ESŐ" C. REGÉNYBŐL tavaszán került be Tavaszi Fer­­kő a Munkácsy-kollégiumba. A Stefánia úton volt a kollégium, egy emeletes villában. A trilla egy földbirto­kosé volt, bizonyos Bakách Tamásé. Az ostrom idején üresen maradt, mert Baká­­chék a szovjet csapatok elől a Dunántúlra menekültek. A harcok során­­ belövést ka­pott a ház, az ablakok is betörtek, a va­kolat lenyúzódott, mint döglött lóról a bőr. A bútorokat széthordták. A kollégis­ták, amikor elfoglalták, úgy, ahogy, rend­­betették. A leendő szobrászok, festők, gra­fikusok voltak a kőművesek, ácsok, má­zosok. Emeletes ágyakat, tömzsi szalma­zsákokat szereztek valamelyik kaszárnyá­ból, nagy kandúrokat a csempés konyhá­ba, s a kandúrokba bab meg krumpli is került, a kommunista pártszervezet jóvol­tából. Inkább nyomortanya volt már a nagy Stefánia úti villa, mint főúri rezi­dencia. De ez a nyomorúság azért egészen különös nyomorúság volt. Fénye volt. Belső fényessége. ...Ez a fényesség volt benne a tavasz­ban is. Láthatatlanul vibráló fényesség; nem a napból jött, hanem a tárgyakból, a meggyötört házakból, a nehéz lihegéssel elindult gyári gépekből, az emberekből. A szegényemberekből. A Dunán, a komisz fagyban, nélkülözések közepette felépített első híd vastraverzeiből. A politika po­rondján nehéz birkózás folyt; néha már úgy látszott, hogy a forradalom erői kény­telenek lesznek visszavonulni. Legalább időlegesen. De lentről valami olyan hit­teli erő áradt fölfelé, hogy aki ezt meg­érezte, tudta: nincs, nem lehet visszavo­nulás ... ... Ennek a tavasznak egyik reggelén csöngetett be a kollégium kapuján Tava­szi Ferkó. Ott állt a kapu előtt, türelme­sen, komolyan, amíg beengedték. S Hűvösek voltak még a napok, éjjelenként gyenge fagy kártyázta a vizeket, suba volt a vállára terítve, a fején báránybőr kucsma. A kezében nagy bugyor, kendőbe kötve. A lábánál egy fekete puli ült, csak a lihegő, piros nyelve látszott ki a rengeteg szer közül. — Itt lehet szobrásznak lenni? — kér­dezte Tavaszi Ferkó a napos kollégistától, édesen lágy, kicsit palócos kiejtéssel. — Mert én az akarok lenni. — Itt — mondta a napos. Mit is mond­hatott volna? Akkor, azon a tavaszon a világ legtermészetesebb dolgának tűnt, hogy egy tömzsi, subás paraszt-legény­ke, pulival, becsönget a Stefánia úti villa ka­puján, és szobrász akar lenni. Gézával együtt vallattuk ki a legénykét. Géza kérdezett: — Honnan jöttél? — Hortról. Heves megye. — A Heves így hangzott: »•Heve­s«. — Hány éves vagy? — Tizennyolc. Leszek, májiusban. — Így mondta: májiusban.­­ — Az apád? — Juhász. Volt csak ugyan. — Már nem az? — Nincsenek juhok az uradalomban. Meg uradalom sincs már. Apám földet kapott. Nyolc holdat. — És te? Mit csináltál eddig. — Bojtár voltam. Az édesapám mellett. — Hány iskolát jártál? — ötöt. — De némi gondolkodás után, kiegészítette: — Úgy nagyjából. — Mi az, hogy nagyjából? — Hát úgy... nagyjából... — Bizonyítványod van róla? — Az van. — S bontogatni kezdte a bugyrot. — No, és a kutya? — Géza a szeme sarkából az arca komolyságán át, huncut villanást küldött felém. — Azzal mi lesz? Ha egyáltalán itt maradsz? Mert azt még meglátjuk, hogy mit tudsz. Tudsz valamit mutatni? Ferkó megint a bugyrához kapdosott. Ol­­dozni kezdte a csomókat, a fogával is, de Géza rákérdezte megint: — Mi a kutyád neve? — Bundás. — Bundás. Vele mi lesz? Itt ám nem­igen maradhat. ... — Akkor... — oda volt már a ha­zulról hozott magabiztosság. — Én ne k Folytatás a 16. oldalon ■ »» »' a i i ■ a IMHU ■■ T I B E R I U U T A N* kz Ifelejtett l­cpel. Fordította: FRANYÓ ZOLTÁN Napéjegyenlőségkor lettem harminc éves én s bejártam hetven délkört életemben. De nem megy át idegpályáim ezrén annyi vércsepp, amennyi kép, mit elfeledtem. Ahogy nem emlékszem a tengerárra, mely letiport, vagy térdre kényszerített — úgy fújtatok a feledésbe, drága sugárzó képek, eltűnt szigetek. Titeket ismeretlenül érlel gyümölccsé öntudatom mélye ... S szívemből, mint maréknyi csillagot feldoblak majd a Költészet egére ... * Román költő

Next