Ország-Világ, 1965. július-december (9. évfolyam, 27-52. szám)
1965-09-01 / 35. szám
Azon a napon kezdődött minden, amikor az igazgatónak feltűnt, hogy irodájában sötét van. — Mit gondolsz? — kérdezte tőlem. — Ha vágnánk itt egy másik ablakot is, nem lenne világosabb az iroda? Elszaladtam a mesterekért. Kibontották a falat, behelyezték az ablakrámát. — Hát a téglákkal mit kezdjünk, — kérdeztem. — Mit? ... Hát lehetne rakni egy közfalat. — Közfalat? Hova? — Ide, ni! Kettéválasztani ezt a helyiséget. Lenne két iroda: egy nekem, és egy a titkárnőmnek. — Igen ám, de arra a célra az itt levő tégla kevés. — Ez igaz. Vágni kell hát még egy ablakot. Mondjuk... a könyvelésben. Menj, hívd a mestereket! Mentem. A mesterek kivágták az ablakot, aztán felrakták a közfalat. — No, így már minden rendben van, igazgató kartárs? — Dehogy van. Ha a titkárnőmnek ki kell mennie... hát az én irodámon tud csak áthaladni ! Kellene hát még egy ajtó! Hívd a mestereket. Hívtam. Ismét működni kezdtek a kőművesek, a vakoló munkások, az ácsok. Kibontották a falat. — Hova rakjuk a téglákat, igazgató szaktárs?— Csinálhatnak még egy közfalat — mondjuk a tervirodában.. — Egy ajtóra való téglából nem lehet falat rakni. — Hogy-hogy egy ajtóra valóból? Kivágunk még két ajtót. Az egyiket az irattárban, a másikat meg .. . lehet a személyzeti osztályon. A mesterek elvégeztek mindent és elmentek. S mi ekkor vettük észre, hogy a tervirodában nincs ajtó az új közfalon. Jöttek megint a mesterek, s dolguk végeztével elmentek. Nagy halom téglát hagytak maguk után. De lehetne még egy köz* Román író.. falat rakni a klubban. Nem is lenne rossz. S ha kivágnánk még két ablakot, a folyosót is el lehetne rekeszteni. Így is cselekedtünk. — No, gondolom, most már rendben van minden, igazgató elvtárs. — Rendben? Hát nem látod, hogy ablakfülkék helyett ablakokra van szükség?! Indulok a mesterekért. Egy félóra múlva visszatérek. — Nem lelem, igzgató kartárs. — Mit? A mestereket? — Dehogy. A kijáratot. Keressük a kijáratot. Egy ajtón keresztül kijutunk a folyosó bal oldalára. De ott nincs kijárat. Ott fal van. De van egy ajtó a jobb oldalon. Ezen az ajtón keresztül a folyosó másik fülkéjébe jutunk, aztán a harmadikba, negyedikbe, onnan valamelyik irodába nyílik egy ajtó, aztán megint közfal állja utunkat, tehát vissza kell térnünk a folyosóra. Még tovább bolyongunk és hova érkezünk? Vissza a főnök irodájába. — Ide hallgass! — mondta az igazgató. — Feltétlenül eligazító táblákat kell kirakni, amelyek a kijáratot mutatják. — Rendben van. Megcsinálom. Jó nagy betűkkel írom, hogy KIJÁRAT. De külön feliratot kell készíteni a bent dolgozók részére, mert most a könyvelésben dolgozó tanulók, mondjuk egy félóra alatt lelik meg a kijáratot, az idősebbek esetleg húsz perc alatt. Vagy még jobb lenne talán útikalauzt kiadatni intézményünkről. A bökkenő csak az, hogy az útikalauz két hét múlva jönne ki a nyomdából, s addigra meg ismét másikat kellene szerkeszteni. Mert az átalakítás rendületlenül folyik tovább. Falakat bontanak, ablakokat raknak be, ajtókat vágnak ki. S ez így van rendjén. Mert a felújítási alapból év végére egyetlen fillérnek sem szabad megmaradnia! Ford.: Krecsmáry Zászló Viktor Piddoj:*Zav kis átalakítás E HETI KIS TÖRTÉNETÜNK v.laq Q' HUMORA — Nyugodj meg már végre, Misiké! Amikor kicsi voltam, nekem sokkal rosszabb volt a bizonyítványom — És most ne mozduljanak! Nem, nem orvos... A főnöke! — Mindig ezt csinálod az evésnél! Sohasem szánsz rám időt! flumerátus Mindig szerettem volna egy bumerángot. Néha, amikor nagyon egyedül voltam, s nem akadt, aki megossza magányomat, egy kecses, görbe botocskáról ábrándoztam, amely soha nem hagyna magamra, ellenben ha eldobnám visszarepülne, s ha újra eldobnám, megint visszajönne . . . Képzelhetik hát örömömet, amikor barátommal, aki szintén magányos lélek, a népszerű trafik-bazár kirakatában bumerángot fedeztünk fel. Bumeráng voltára csak a felirat alapján következtethettünk, ugyanis se görbe nem volt, se bot nem volt, csak egy sárga karika, valami fura kis forgószerkezettel. Néhány pillanat múlva fejenként két forint ötven fillér lefizetése után, boldog bumeráng-tulajdonosok lettünk. Megfeledkezve járművekről, járókelőkről, azonnal kipróbáltuk szerzeményünket. Nagy ívben elhajítottuk bumerángjainkat — az egyik szelíden elfeküdt egy közeli pocsolyában, a másik egy idősebb úr kalapján haladt tovább. Eszük ágában sem volt viszszajönni — Milyen bumeráng ez voltaképpen? — kérdeztem barátomtól. Rezignáltan felelte: — Pesti bumeráng. (Torda) 26