Ország-Világ, 1966. január-június (10. évfolyam, 1-26. szám)
1966-04-13 / 15. szám
városa Amikor újdonsült hanoi ismerősömtől megkérdeztem, hol dolgozik, teljesen közömbös hangon mondta: — Jövő héten megyek vissza Saigonba... Felpattantam, mintha vipera csípett volna meg. — Hová?! — Kedden indul a gépünk. Mielőtt azt hittem volna, hogy félrebeszél, vagy én felejtettem -el angolul, fény derült a rejtélyre: az Indokínai Nemzetközi Ellenőrző Bizottságnál dolgozik. A bizottság azért alakult, hogy gondoskodjék az 1954-es genfi egyezmény előírásainak betartásáról. A háromnemzetiségű — lengyel, indiai, kanadai — bizottságnak a demokratikus Vietnamban, Dél-Vietnamban, Laoszban és Kambodzsában vannak irodái. Ami Vietnamot illeti, országszerte működtek a megfigyelő csoportok, de amióta az amerikai agresszorok az északi Vinhben szétbombázták a CIC (nemzetközi ellenőrző bizottság) irodáit, illetve amióta délen mindenütt fellángoltak a harcok, a megfigyelő csoportok Hanoiba és Saigonba költöztek. Noha az amerikai imperialisták papírronggyá változtatták a genfi egyezményt és a CIC-nek egyre kevésbé van mit »ellenőrizni«, a bizottság változatlanul folytatja tevékenységét. Ismerősöm — nevét és nemzetiségét érthető okokból nem közlöm — így folytatja: — Gépeink rendszeres ingajáratban közlekednek Saigon és Hanoi között, természetesen nem közvetlenül, hanem a kambodzsai Phnom Penh és a laoszi Vientiane érintésével. Az út nem éppen veszélytelen, múltkor majdnem lelőttek bennünket a laoszi partizánok. — Hogy-hogy? — Az amerikai bombázások miatt meg kellett változtatnunk az útirányunkat, olyan terület fölött kellett átrepülnünk, amely a Pater Lao erőinek ellenőrzése alatt áll. A partizánok megtanulták a saját bőrükön, hogy minden, ami repül , imperialista, tehát minden gépre lőni kell. A mi gépünk viszonylag alacsonyan és lassan repül, tehát ideális célpontnak kínálkozott. Az első lövések után szerencsére észrevették, hogy nem minden imperialista, ami repül ... Miről ír a saigoni sajtó? Milyen az élet Saigonban? — kérdem a szemtanútól. Válaszképpen elővesz egy újságot és a kezembe nyomja A legnevesebb saigoni napilap, a Journal d’Extréme-Orient legfrissebb példánya. Vérgőzös bulvárlapra készültem fel, a hatás éppen ezért meglepő. Az első két oldalon néhány kisebb frontjelentés, de ez minden. Mintha nem is lenne háború az országban. A lap rengeteg külföldi tudósítást közöl, gazdag a kulturális rovat A legnagyobb megdöbbenésemre látom az APN, a szovjet hírügynökség egész oldalas anyagát Szibéria természeti kincseiről, természetesen a forrás megjelölésével. Nem kisebb meglepetés a sportrovatban a fényképes beszámoló az egyik magyar klubcsapat külföldi turnéjáról! Mosolyog, amikor megrökönyödésemet látja: — Ne felejtse, hogy az amerikaiak kitűnő propagandisták. Ez a lap eljut Japánba, a Fülöp-szigetekre, Indiába és sok más ázsiai országba. Az emberek elolvassák a jól szerkesztett, 24 oldalas napilapot, s azt gondolhatják, nincs is olyan nagy baj Dél-Vietnamban, ahol egy ilyen objektív hangú — lám, szovjet cikket is közölnek! — újság jelenhet meg. Még a demokráciával sem lehet ott baj. Amikor Ky tábornok, az éppen soron levő miniszterelnök bejelentette, hogy rendet csinál a sajtóban, s ezentúl csak két napilap — egy katonai és egy polgári — jelenhet meg, az amerikaiak rögtön a lelkére beszéltek, s gyorsan visszavonta a bejelentést ... Ismerősöm folytatja: — Azt se felejtse el, hogy mindig Saigon volt Vietnam legnagyobb városa, az értelmiségi centrum. Saigoni ügyvéd volt Nguyen Huu Tho, a DNFF jelenlegi vezetője és ha alaposan körülnéz Hanoiban, mindenütt megtalálja a saigoni értelmiségieket. A saigoni értelmiség jelentős része haladó gondolkodású, sokan kapcsolatban állnak a szabadságharcosokkal, kihasználják az egymással torzsalkodó politikai csoportok csatározásait. Ez is visszatükröződik a sajtóban. Még mindig nem kaptam választ a kérdésemre: — milyen az élet Saigonban? A külvárosok dzsungele ismerősöm elérti türelmetlenségemet: — Ismeri Holbein híres haláltánc-sorozatát és a középkori mesterek danse macabre-metszeteit? A halál, a nagy karmester andantéval kezdi: lassú, ünnepélyes táncra perdül mindenki, azután fortéra lendíti a kaszáját, egyre vadabb, szilajabb a tánc, majd jön a fortissimo, amikor az áldozatok már önkívületben fetrengenek, szájuk halálvigyorba torzul. Nos, Saigonról mindig a danse macabre-metszetek jutnak az eszébe. Képzelje el a világ legzsúfoltabb városát. Nap mint nap özönlenek Saigonba a vidékről kibombázott parasztok, a fővárosnak egyes becslések szerint már hárommillió lakosa van, kétszerte olyan sűrűn szoronganak, mint Tokióban. A modern belváros, az úgynevezett »amerikai negyed« és a villanegyed még hagyján, de a külváros olyan, akár a dzsungel: az egymás hegyén-hátán épült kalyibák, viskók, barakkok, düledező bérkaszárnyák egyetlen hatalmas labirintust alkotnak. Itt tehetetlen a rendőrség, itt nem lehet razziákat tartani, mert az utóbbi években a partizánok hatalmas alagútrendszert építettek ki, ahol napközben akár több teljesen felfegyverzett zászlóalj is meghúzhatja magát, s veszély esetén zavartalanul kijuthat a főváros körüli rizsföldekre. A külvárosokban a DNFF nagygyűléseket tarthat, röpcédulákat osztogathat, kitűzheti a zászlaját, mire a rendőrség vagy katonaság odaér, már bottal ütheti a nyomukat. A saigoni délelőtt viszonylag csendes. A belvárosban nyüzsögnek az amerikaiak — 30 000 amerikai katona és civil él Saigonban és környékén — a fontosabb épületek előtt drótakadály és tengerészgyalogos őrség, ha az európai be akar invitálni egy vietnamit valamelyik szállodába, a vietnami köteles leadni személyazonossági igazolványát a hallban őrködő titkosrendőrnek. Az amerikaiak nem tesznek különbséget a vietnamiak között, mindegyikben po- 6