Ország-Világ, 1966. július-december (10. évfolyam, 27-52. szám)

1966-11-09 / 45. szám

Milyen ember lehet? Közhely, hogy az ember a világon min­denhol magyarokba botlik. 1965. nyarán Vera, rokoni meghívásra, két hónapot Párizsban töltött. S egy délelőtt az a meglepetés érte, hogy csak úgy egy­szerűen leszólították, őt, aki jól tudta ma­gáról, hogy legfeljebb a nagy, kék szeme szép rajta, különben semmi alakja, vékony és alacsony. S méghozzá milyen csinos, ma­gas fiú az illető! Néhány perc riadt, tört, francia gagyogás, s megdöbbenve fedezik fel, hogy mindketten — magyarok. Még néhány perc, s az is kiderül — egyenesen őrjítő! —, hogy a fiatalember ugyanazt az egyetemet fejezte be éppen Budapesten, amelynek első évét a lány most végezte el. Ha már millió ember között így egymás­ra bukkantak, természetes, hogy minden idejüket együtt töltik. Együtt járják a mú­zeumokat, együtt nézik a cowboy-filmeket , és amikor Pali rokonai a hétvégén vi­dékre utaznak, Vera felmegy a lakásukra. Elvégre már nem gyerekek. A véletlen ere­jében hinni kell, az kötelez. Dúl a szerelem, igazán csodálatos ez a nyár. Még akkor is, ha hamarosan el kell válniuk. Mert Vera hazakészülődik, de Pali kijelenti, hogy marad. Végleg. Bolond vol­na visszamenni a pocsék, szürke hivatal­ba, ahová az egyetem helyezte el. Innen?! A búcsú is szép. Didergős hajnal a pálya­udvaron. Bizony, ritka kaland adatott meg kettejüknek. Vera jó kislány, örül, hogy viszontláthat­ja a szüleit. Egyelőre kedvére álmodozhat. Aztán majd sokat tanul, úgy könnyebb fe­lejteni ... S egyszerre csak kiderül, hogy állapotos. Persze nincs mese, el kell vetetni... Az orvos megvizsgálja, s ijesztő dolog derül ki. Vera sajátos alkat. Egy abortusz i­s valószínű, hogy soha többé nem lehet gye­reke. A lány tanácstalan, otthon nem mon­dott még el semmit. ír Palinak, postafor­dultával kapja a választ: ha nem lehet mást tenni, tartsa meg. Később, ha már egzisztenciát teremtett magának, majd ki­hozatja Verát a gyerekkel együtt. Vera nem szeret előre tervezni, még nem tudja mi lesz, arra kéri Palit, írjon gyakran, úgy könnyebb elviselni az egészet. Kitör a családi botrány. A szülők hallani sem akarnak a »►törvénytelen« gyerekről. Szó szót követ, s Vera elköltözik a nagy­nénjéhez, aki megértőbbnek mutatkozik. Munkát vállal, és kérvényt ír az egyetem­re, évhalasztásért. Nem kendőzi a ténye­ket, egyetlen kegyes hazugságot enged csak meg magának: azt írja, hogy a gyerek apja francia. Az évhalasztáshoz a főiskola hoz­zájárul. Pali egy ideig szorgalmasan írogat. Csupa megértés, biztatás, tervezgetés. Kéri Verát, hogy özvegy édesanyját ne értesítse a do­logról, beteg és roppant érzékeny szegény. Tél vége felé már ritkulnak a levelei, s nemsokára már válasz sem jön... Vera levele visszaérkezik: címzett elköltözött, címe ismeretlen. 1966 áprilisában megszületik a gyerek. Három és fél kiló. Fiú. A szülők megengesztelődnek. Vera haza­költözhet. Happy end — csak éppen az ifjú apa nem jelentkezik. Vera nem akarta fel­keresni Pali édesanyját, nehogy azt higy­­gye, hogy a nyakába akarja varrni magát, meg aztán beteg is.. . Sajnos, előbb-utóbb mégis meg kell látogatnia . . . Vera bemegy az egyetemre, beiratkozik őszre. Esti tagozatra. Állását megtartja, el­határozza, nem élősködik a szülein. A dékáni hivatalba a kisfiát is beviszi. Ember nem akad, aki meg ne csodálná. S persze elhangzik a kérdés: — És mondd, tulajdonképpen ki az apja? Mit titkolózzon továbbra is? Hiszen egy­­remegy, hogy francia-e vagy magyar disz­­szidens. Ezek a nők olyan megértőek, olyan kedvesek. S megmondja az apa nevét. Egy pillanatra mindenki megdermed. Pali ugyanis három héttel ezelőtt járt benn ná­luk a diplomájáért. Hazajött, elfoglalta a kijelölt állást, dolgozik. De ki mondja meg ezt Verának? És ho­gyan? * Milyen ember lehet? Torda István Az alábbi történetet H. L.-né mesélte, aki egyik főiskolánk dékáni hiva­talában dolgozik. A hódító Margaret Nemrég néhány soros hír jelent meg a lapokban arról, hogy Nagy Zoltán, az Első Magyar Betűöntöde főmérnöke betűtervé­vel az »Antikva Margaret»-tel díjat nyert azon a New Yorkban megrendezett pályá­zaton, amelyre 777 pályamű érkezett. A főmérnököt munkahelyén, a 76 esz­tendős öntödében kerestem fel. Hajtott a kíváncsiság, hogy a hírben foglaltakról valamivel többet tudjak meg a nyer­tesekről. A Dessewffy ut­cai üzem irodája a jelen és a múlt tár­háza. Az íróasztalo­kon egyaránt meg­találhatók a 100 éves nyomdászszer­számok, Gutenberg betűöntője és a most tervezett kész vagy félig kész be­tűk rajzai. Ez a han­gulat, ez a légkör volt bölcsője annak a betűtervnek is, amellyel Nagy Zol­tán a tengeren túl díjat nyert. A 46 éves főmér­nök hosszú eszten­dőkön át nyomdász volt, alaposan meg­ismerhette a nyom­daipart. Mint betű­szedő átkutathatta az ipar rejtekeit, feltárultak előtte a szakma rejtelmei, avatott ismerője lett a betűk rendszerének. Éveken át gyűjtötte a nyomdász szakma tapasztalatait a Minerva és az Athenaeum Nyomdában, majd 1956- tól mint főmérnök a Betűöntődében. Sok munkája volt. Csendesebb perceiben azon­ban sokat gondolt azokra a beszélgetésekre, amit Haimann Györggyel, a Nyomdaipari Tröszt igazgatójával és Lengyel Lajossal, a Kossuth Nyomda igazgatójával folytattak a magyar betűtervezés hagyományairól, jö­vőjéről. Három évvel ezelőtt aztán elkez­dett a betűtervezéssel foglalkozni. Elővette az öreg könyveket, tanulmányozta a régi betűket. Lassan, tempósan fényképezett, rajzolgatott, arányosított. Nem sürgette senki... Ez év tavaszán aztán elkészült egy új betű. Ekkor érte váratlanul az Interna­tional Type Face Desing Competition és a Visual Graphis Corporation pályázati fel­hívása. Először nem is akarta elküldeni az újszülöttjét« a versenyre, de eszébe jutott ismét a magyar betűtervezésről folytatott beszélgetés. Az »,Antikva Margaret« tehát útra kelt, hogy Amerikában hódítson. Harmincöt or­szág 777 rajzolója, grafikusa és nyomdásza várta heteken át türelmetlenül a zsűri dön­tését, köztük olyan hírneves művészek, mint a torinói Aldo Novaresse és a nyugat­német Walter Diethelm. Az 1500 dolláros első díjat végül is egy svájci kollektíva nyerte el, Nagy Zoltán pedig tizenketted magával 200 dolláros díjat és az új betű megvásárlására szóló ajánlatot kapott. A főmérnökkel együtt kívánjuk, hogy újabb betűt ne csak külföldön, hanem a hazai nyomdákban, a magyar olvasók kö­zött is hódítsanak. Kákai Imre Nagy Zoltán (MTI — Maár Marianne felv.) 23

Next