Ország-Világ, 1966. július-december (10. évfolyam, 27-52. szám)
1966-10-19 / 42. szám
Pénteken fél órakor: A „HAT ORSZÁG VETÉLKEDŐJÉ" -NEK NYILVÁNOS DÖNTŐJE A VV-BEN A Ország-Világ és az MSZBT rejtvénypályázatának, a „Hat ország vetélkedőjé"-nek döntő szakaszához érkeztünk. Pénteken délután fél hatkor a televízió kamerái előtt kerül sor a hónapok óta nagy érdeklődés mellett folyt vetélkedő döntőjére. A legjobb tizenkét versenyző két órán keresztül küzd meg azért, hogy eldöntse, kik nyerik a fődíjakat. Az első három helyezett jutalma háromhetes közös utazás a bolgár, csehszlovák, lengyel, NDK és szovjet verseny legjobbjaival a Szovjetunióban, Lengyelországban és a Német Demokratikus Köztársaságban. A negyedik, ötödik, hatodik helyezett ugyancsak háromhetes együttes utazáson vesz részt az öt másik országban lezajlott verseny negyedik, ötödik, hatodik helyezettjével Csehszlovákiában, Magyarországon és Bulgáriában. A másik hat helyezett is külföldi társasutazást nyer, de ezek az utazások már nem együttesen, csoportban zajlanak le, hanem a nyertes választása szerinti időpontban — a kitűzött pályadíjnak megfelelő - IBUSZ-utazáson. Az első hat helyezettet az együttes utazásra elkíséri a rendező hat szerkesztőség egy-egy képviselője. Az utazásokról ily módon mind a hat újságban részletes riportok, beszámolók jelennek majd meg. Ezek a riportok is szép emléket jelentenek majd azoknak a pályázóknak, akik a „Hat ország vetélkedőjé“-ben a legjobb eredményt érték el. A „Hat ország vetélkedéjeinek nagy sikere, az az osztatlan érdeklődés, amelyet a pályázat Bulgáriában, Csehszlovákiában, Lengyelországban, Magyarországon, ez NDK-ban és a Szovjetunióban egyaránt kiváltott, arra ösztönzi a rendező országok újságjait, hogy a verseny befejezése után nyomban hozzálássunk a jövő évi, az eddiginél is nagyobb méretű új vetélkedő előkészítéséhez. Amikor tehát a tizenkét győztes: dr. Róna György, Cziger Lajos, Papp Tibor, Bányai János, Felméry László, Benke Tibor, Szatmári J. István, Nagy Jenő, Greguss Imre, Boda Ferenc, Leopold Valéria és Zsoldos Árpád a tv-kamerái előtt megküzd a vetélkedő döntőjének díjaiért, mind a nézők, mind pedig a szerkesztőség tagjai már egy kicsit a következő vetélkedőre gondolnak. ZACSEK ÉS RÓMEÓ Karcsú, jóképű fiatalember szólított meg. Alig ismertem meg benne Miklóst, néhány éve — drámai körülmények között — elpusztult barátom, Benedek Tibor fiát. Benedek Miklós elmondotta, hogy a Színművészeti Főiskolára jár és bár eddig inkább szatirikus jellegű »►házi feladatai« voltak, majd egyszer, »ha már tényleg minden sikerül«, többek között Rómeót is szeretné játszani. Tán hiba is, hogy nyilvánosság elé tárom itt egy másodéves főiskolás »magán« szavait. Bár biztos, hogy Miklós már kamaszkorában is erősen vonzódott a színházhoz és hogy tanárainak jó véleménye van róla. Lesz-e belőle Rómeó — vagy más —, majd elválik ... A vállas, finom arcú fiú azonban felidézte bennem apját, a Gádor Béla szavával — »igézően csúnya« Benedek Tibort, aki — keszeg alakjával, markáns arckifejezésével, keserűen gúnyos tekintetével, élete utolsó éveiben magánemberként is azonosult a színpadon annyit játszott, sajátos pesti figurával, Zacsek úrral. »Probléma«, »példul«, »és akkor mi van?« (így, egybekezdve) — a pesti »tájnyelv« valósággal magába szívta Benedek-Zacsek emlékét. A Vidám Színpad társalgójában, a »Negró« presszóban, a körúti kiskávéházban pedig mély — azt kell mondanom, tragikus — humorának kevésbé közismert megnyilatkozásait is idézik, idézgetik. Tibor gyakran jelentette ki: — Gondolkozom, tehát nem tudom, ki vagyok... — vagy: — Milyen udvarias hozzám, pedig nem is ellenségem... — Karinthy Frigyes megállapítását — hogy az utcán járva fejetlenek vagyunk, hiszen saját fejünket nem látjuk, csak a másokét, úgy »fejlesztette« tovább: »nyilván ezért gondolkozunk a mások fejével«. A kiváló nevettető —, akinél töprengőbb embert nemigen ismertem — eldugott kis cukrászdákba is járt, s ott így mutatkozott be, spanyolos kiejtéssel, a »kaszívnő«-nek: — Benedek Tibor komikus ikertestvére vagyok, most jöttem meg, húsz év után Peruból, és itt találkozom majd fivéremmel. Kérem, mesélje el, mi történt húsz év alatt Pesten?... — Az illetők beszélni kezdtek, ő azonban — két mondat után — már nem figyelt oda. Az »interjú-alanyok« csodálkozására elment, mielőtt az »ikertestvér« megérkezett volna. Ez az ellentmondásoktól gyötört, furcsa ember színinövendék korában — és egyszer kész színészként, Érsekújvárott is — Rómeót játszotta. Mint gyermek, egy házban lakott Törzs Jenővel, legjobb barátja volt a nagy színész fiának. Megdöbbentette, hogy a színpadnak ez a hőse — akit a nézőtérről kitágult szemmel bámult — otthon kedélyes nyárspolgár volt; a háztartási számlákat ellenőrizte és az illedelmes jómodorról tartott előadást. Tibor apja prózai foglalkozást űzött, viszont drámai jellem volt: III. Richárd és Lajos király szerepét a Király utcai lakás díszletei közé transzponálta. Ezekről beszélt Benedek Tibor este, az utcán — miközben az emberek egymásra nevettek: »Ni, a Zacsek«. Nem mondta, persze, hogy Rómeó szeretne lenni, vagy Richárd, sőt, nagyon is komolyan vette szerepeit a kabaréban: csiszolt, javított rajtuk, soha egy »baki«-t nem ejtett. De néha utalt arra, hogy valaha ő is volt Rómeó.... — Gondolkozom, tehát nem is tudom, ki vagyok — búcsúzott el újra megint csak így tőlem. Groteszk, hangsúlyozottan »zacsekos« gesztussal, mint aki önmagát idézi. Aztán egyszerre csak komoly lett, majdnem komor. — Törzs Jenő nem töprengett ilyesmin, ő magától értetődően volt Rómeó, Richárd — és Törzs művész úr a Király utcából. Hát nem furcsa? ... Két kezét széttárta, vállát megvonta. Újra Zacsek lett egy pillanatra. Aztán megnyomta a csengőt a kapun... — Nem láttam többé. Antal Gábor Benedek Tibor 25