Ország-Világ, 1967. január-június (11. évfolyam, 1-25. szám)
1967-05-24 / 21. szám
A LEFOKOZOTT „TIZEDES” Általában kisszerű és hálátlan vállalkozás vígjátékok ellen hadakozni, különösen, ha sikerük van. A «Változó felhőzet» című film fontos tanulságairól, véleményem szerint, mégis beszélni kell. Keleti Márton korábbi alkotása, *A tizedes meg a többiek* felfedezés számba ment. Bebizonyosodott, hogy a magyar történelem talán legkatasztrófálisabb időszakáról is lehet mértéktartóan, a jó ízlés határain belül, könnyed hangon szólni. Ez a film mulatságos és őszinte volt egyszerre, nem tett hozzá a valósághoz és nem is vett el belőle. Nyilván a «Tizedes* sikere volt a «Változó felhőzet] szülőapja. Újabb vígjáték 1944-ről. Groteszk szituációk, kitűnő színészek, kellemes szórakozás. Mi hát akkor a baj? Tisztelettel és hálával gondolunk a magyar ellenállókra. Hősök voltak ők, nagyszerű tetteket hajtottak végre, nem rajtuk, hanem az ismert körülményeken múlott, hogy harcuk nem lehetett olyan hatásos, mint más országokban. És éppen a kevesek elszántságát becsüljük alá, amikor úgy ábrázoljuk ezt a kort, ahogy a «Változó felhőzet] teszi. A film —, tudom, akaratlanul — ugyanis azt sugallja: Budapesten hemzsegtek az ellenállók — igaz, nem volt nehéz dolguk, hiszen a politikai rendőrség, a Gestapo apparátusa, csakúgy, mint a hatalomátvételre készülődő nyilas vezérkar kizárólag a gyengeelméjűek köréből toborozta embereit. A papírmasé “Hübner szaki*, a sematikus regények legrosszabb lapjait idéző,öntudatra ébredő munkásfiatalok*, a németek számára készülő hajó, amit nem kevesebb, mint három szabotőrcsoport igyekszik egymástól függetlenül felrobbantani, s e sikeresellenállók* végső, nagy egymásra találása, amely minden problémát nyomban megoldani látszik — végül is hamis, hazug idillhez vezet, így fokozta le önmagát a »Tizedes* — s reméljük, ez az•hígítás* nem válik divattá. A film másik szála, a meteorológiai műszerek dobozában elrejtett zsidó kislány könnyes-mosolygós menekítése, pedig egyenesen cukormázzal vonja be az egyáltalán nem édes időket: a «bújtatás” e szerint alig-alig járt veszéllyel, csoda, hogy egyáltalán elpusztult valaki a fortélyos jószándék ilyen áradatában. Sikeres vígjátékról rosszat mondani ünneprontás. Hadd vállaljam ennek kockázatát. A szörnyű évek történetét feldolgozó, megrendítő, nagy filmeket gyakran üres mozikban vetítik. De a történelemhamisítást a zsúfolt nézőtér sem igazolhatja. Torda latrán — Nápolyi menü a Madách Színházban — Leonida Papagatto, egy nápolyi családfő sajátos foglalkozást űz: frakkot, vagy ezredesi uniformist öltve előkelő esküvőkre sodródik, ahol a drága csemegéket nájlonzsebébe süllyeszti... A nem éppen kényes gyomrú Leonida attól sem húzódik, hogy — jó pénzért — egy hullát rejtegessen a lakásán, és különben is megtesz mindent, amit szükségesnek vél egzisztenciája fenntartásához. Különböző kínos és mulatságos fordulatok után — miközben kiderül az is, hogy Signore Papagatto sok mindenre kapható ugyan, de azért nem aljas — végül is elveszi gyermekei anyját Nemcsak a befejezés, az egész történet és annak minden alakja azt bizonyítja, hogy Scamicci és Tarabusi komédiája — egyike azoknak a színpadinápolyi csemegékének, amelyekből nem keveset állítottak már elő, ám amelyeket mindig szívesen fogyasztunk. Különösen, ha a “tálalás” — akarjuk mondani, az előadás — olyan, mint ebben az esetben. Kerényi Imre, a rendező ugyanis — szerencsére — csak részben tartotta be azt, amit programként a “Pesti Műsor« hasábjain meghirdetett. Ugyanis egyrészt valóban megfogadta saját magának, hogy az előadáson “határozottan érződjön« a commedia de l’arte hagyománya s a «színjáték játéte-jellege«. Másrészt azonban — ismételjük, szerencsére — csak szólam maradt az a kijelentése, hogy “lényegét tekintve magyarra transzponálódott a színdarab«. Ha úgy tetszik — persze — «magyarra transzponálódik« minden külföldi mű, amit jó színészek jó rendezés — és nem utolsósorban jó fordítás — segítségével előadnak. De ha nem játszunk a szavakkal, akkor az előadás lényegét tekintve is olasz, méghozzá nápolyias volt. Hiszen már csak a «Commedia dell'arte« stílusa, hangvétele sem éppen pesti hagyomány ... A színészek szereplését is azért nevezhetjük — és nemcsak formailag — «olaszos«nak, mert ha nyilvánvalóan a maguk egyénisége hullámhosszán is magyar vígjátékoknál nehezen elképzelhető oldottsággal játszottak. Hiba volna földicsérni a «nápolyi« szokványt néhány vonásában kétségkívül fölülmúló darabot, de már csak azért is érdemes volt bemutatni azt, hogy Tolnay Klári, Kiss Manyi, Pécsi Sándor kedvükre — és kedvünkre — komédiázhassanak a színpadon. Tolnay Klári — Leonida méltó párjának, Valériának szerepében — néha idézőjelbe tette a figurát, kedves Sophia Loren-paródiát nyújtott, anélkül azonban, hogy kiesett volna az előadás stílusának fesztelenségéből, a nem-szatirikus, nemcsevegő, inkább cirkuszian komikus hang, nemből. Kitűnő alakításokkal örvendeztetett meg bennünket Körmendi János (egy nyugalmazott tolvaj szerepében) és Gyenge Árpád is. Mészöly Dezső fordítása megőrizte az eredeti mű zamatét, a kaviár és a lencse ízeit. A. G. mn& & fiSJ m & 1 3? 1 Szilvássy Annamária, Tolnay Klári ·MTI-fotó — Keleti Éva (elv.) 23