Ország-Világ, 1967. január-június (11. évfolyam, 1-25. szám)

1967-05-10 / 19. szám

Repülőgép berregése törte meg a csendet. Egy Li—2-es gép körözött felettünk. Füstbom­bát dobott a hajó mellé. Felszálló piros füst nyújtott segítséget a leszálláshoz. A 2 méter vastag sima jégmező biztos leszálló pályá­nak bizonyult. Az expedíció vezetősége kijelölt egy mun­kacsoportot, amely elraktározza a hajókról kirakott anyagot, és így elsőnek lép a jég­mezőre. Ebbe a csoportba kerültem én is. A hajó orrában kötéllétrát dobtak keresz­tül a hajókorláton. Ezen ereszkedtünk egymás után a mélybe. Alattunk a jég széle és a hajótest között a víz sötét tükrén csillogott a napfény. A nehéz, szokatlan bőrruha, a nya­kunkba akasztott fényképező- és filmezőgé­pek erősen húztak lefelé. A könnyű kötéllét­ra hintázott, kifordult velünk. Amikor végre leértem, észrevettem, hogy a víz felett lógok. Korábban leért társam kihúzott a víz fölül, és megkönnyebbülten ugrottam a szilárd jégre. Bizonytalanul tettem meg az első lépése­ket, mert csizmás lábam helyenként térdig süppedt a jégen felhalmozódott hóba. Ön­kéntelenül nyilatt belém a gondolat: alattam többszáz méter mély a tenger! A sítalpain álldogáló repülőgép győzött meg, nincs ok az aggodalomra. Személyes holminkat a gépbe hordtuk. Pompásan emelkedett a magasba a gépma­dár. Gyorsan futott el alattunk a befagyott tenger, amit keskeny, hosszú repedések, sütkérező fókák, sorban menetelő pingvinek tarkítottak. 10 perc múlva az Antarktiszon, Mirnij ál­lomás repülőterének jegén szálltunk le. Trak­torvontatta vas­szán érkezett értünk. Csomag­jainkon ülve utaztunk az állomásra. 24 000 kilométer Míg az egyenetlen jégfelszínen zötyögtünk, lelki szemeim előtt leperegtek az utolsó hó­napok eseményei. Lázas előkészületek Buda­pesten, búcsú a Ferihegyi repülőtéren, is­merkedésem leendő munkatársaimmal Lenin­­grádban. Az indulás előtt két oltás követ­kezményeit hevertem ki. Megkaptam és fel­próbáltam speciális antarktiszi öltözékemet. Az expedíció ünnepélyes búcsúztatóján Papa­­nyin, az első „Északi Sark" úszóállomás pa­rancsnoka elnökölt. Hajóutunk főbb esemé­nyei, állomásai: Helsingör, a La Manche csa­torna, a Gibraltári szoros, a Szuezi csatorna, Aden, az Egyenlítő átlépésekor lezajlott tré­fás ünnepség, városnéző körséták Fremantle­­ban és Perthben közel 40 fokos hőségben, maradandó emlékként vésődtek emlékeze­tembe. Búcsút intettünk a zöldelő fáknak, az utolsó lakott helynek. Nekivágtunk az Auszt­ráliát az Antarktisszal összekötő óceánnak. Öt nap után találkoztunk az első jégheggyel. Megilletődve, néma csendben követtük sze­münkkel az Antarktisz első hírnökét. A jéghe­gyek sűrűsödtek. Elértük az összetört jégből álló jégkoszorút. Repülőről ledobott térkép segítségével vágtunk keresztül a tört tenger­jég zónáján. Egy nagyobb zökkenő rázott fel gondola­taimból. A magas antenna-sereg, amely út­irányul szolgált, már egészen közel került hozzánk. Öröm, büszkeség, izgalom kavargott bennem, amikor 24 000 kilométeres utazás után végre megérkeztem Mirnij középpontjá­ba, a fantasztikusan összerepedezett jéghe­gyek, a mindent elborító hó és jég fagyos le­heletet árasztó birodalmába. Mirnij zászlódíszben kerestem a fényképekről jól ismert kocka­alakú házakat, de csak néhányat láttam. Az állomás nagyságáról kialakult ismereteimben végül is csalódtam. Megtudtam, hogy a jégfel­színen sorakozó, fából épült bódék a jégbe­süllyedt házak évenként hosszabb­ított kijára­tai. Maguk a házak több méter vastag, csont­keménnyé szilárdult hóréteg alatt fekszenek. A váltás, az új expedíció tiszteletére Mir­nij zászlódíszbe öltözött. Az állomás közép­pontjában kis sziklahalmon álló rádiós épület tetején az antarktiszi expedícióban részt vevő nemzetek lobogóit lengette a kontinens felől fújó szél. A szovjet, amerikai, angol, japán, csehszlovák, lengyel, német zászló között meg­­hatottan fedeztem fel a piros-fehér-zöld nem­zeti lobogót. Mélyen kitaposott ösvényen indultunk la­kóházunk felé. Tetőig hóban álló épülethez értünk. Itt találkoztam dr. Titkos Ervinnel az előző expedíció magyar résztvevőjével. Ami szabad időt a rögtön megindult kirakodási munkálatok engedtek, Ervinnel együtt töltöt­tük. Végnélküli beszélgetésekbe mélyedtünk, és közben Ervint szoktattam a magyar szó­hoz. Együtt sétáltunk az állomás közepén felállított tréfás útjelző oszlophoz. Az antark­tiszi állomások, az országok fővárosainak, a Holdnak, és az éttermeknek nevét és távolsá­gait feltüntető útjelző táblák között egy táb­la mutatott észak-nyugat felé amelyen a kö­vetkező állt: „Budapest, 14 621 km". N­irling György (Folyt. kör.) A tréfás útjelző táblák Mirnij középpontjában A »Betty Jane« nevet viselő hajó, ügye­sen kerülgetve a Timor-tenger zátonyait, már az ausztráliai Darwin felé közeledett, amikor Terry Tardent kapitány valami furcsaságra figyelt fel. A tenger egyik pontján füstcsík szállt az égnek. Tartották az irányt, s hamarosan egy félig elsüllyedt tutajt pillantottak meg, két emberrel a há­tán. A történet úgy kezdődött, hogy Henri Bourdens, a francia légitársaság volt pi­lótája és felesége, José, Singapore-ban töl­töttek néhány hetet. Miután jól kipihenték magukat, arra a merész elhatározásra ju­tottak, hogy egy »kis kerülőt« téve a világ körül hazavitorláznak Franciaországba. E célból vásároltak egy yachtot, s szeptem­ber végén útnak is indultak. — Minden jól ment, amíg a Jáva-ten­­geren hajóztunk — mondotta Bourdens. — Elhagytuk Szumátrát és Jávát, s december végén a Banda-tengerbe értünk. Ekkor hatalmas erejű, trópusi ciklon támadt, amely leszakította vitorláinkat, s tetszése szerint sodorta a hajót. Napokon át össze­vissza hányódtunk. Nem tehettünk mást, sorsunkra bíztuk magunkat. A ciklon déli irányba terelte a yachtot, a Portugál Timor szigetek mellett, a Ti­­mor-tengeren át, Ausztrália északi part­jai felé. A hullámok végre félig összetör­ten partra vetették a Bathurst-sziget északnyugati részén, 75 mérföldnyire Dar­wintól. Amikor elindultak a parton, úgy érezték, »zöld, nyirkos pokolba« kerültek. A szigetnek ez a része krokodil- és mosz­­kító-lakta mocsár. — Nem volt térképem az ausztrál vi­zekről, s így nem is sejtettem, hogy a szi­get másik fele lakott, — mondta Bourdens —, de ha tudtam volna, akkor sem törhet­tünk volna át a mocsáron. Még volt élel­münk és vizünk, a mocsár szélén tábo­roztunk. Aztán elfogyott az ennivaló. Az ezt követő hetekben esővízen és undorító tengeri állatokon éltünk. Egy alkalommal sikerült egy kis kengurut lőnöm. Nyárson megsütöttük. Tragikomikus helyzet: csak­nem étlen-szomjan egész nap a rádiónkat hallgattuk, és a tranzisztoros lemezját­szónkon Mozartot és Bachot... A yacht anyagából összetákoltam egy tutajt. Végre elérkezett az indu­lás napja! Már az út el­ső napján kiderült, hogy a tutaj aligha fe­lel meg a körülményeknek. A negyedik napon — vette át a szót Madame Bourdens — tisztában voltunk vele, hogy nem bírjuk tovább. Ez délelőtt volt. S délután ... Azt hittem, délibábot látok . . . Egy hajó volt. Kiáltottam Henri­nek. Ő jelt adott az utolsó füstbombával. És akkor nemsokára jöttek ezek a nagy­szerű ausztrálok, és kimentettek bennün­ket ... (t. i.) A Bourdens házaspár Darwinban piheni ki a viszontagságos út fáradalmait

Next