Ország-Világ, 1967. január-június (11. évfolyam, 1-25. szám)
1967-05-10 / 19. szám
Repülőgép berregése törte meg a csendet. Egy Li—2-es gép körözött felettünk. Füstbombát dobott a hajó mellé. Felszálló piros füst nyújtott segítséget a leszálláshoz. A 2 méter vastag sima jégmező biztos leszálló pályának bizonyult. Az expedíció vezetősége kijelölt egy munkacsoportot, amely elraktározza a hajókról kirakott anyagot, és így elsőnek lép a jégmezőre. Ebbe a csoportba kerültem én is. A hajó orrában kötéllétrát dobtak keresztül a hajókorláton. Ezen ereszkedtünk egymás után a mélybe. Alattunk a jég széle és a hajótest között a víz sötét tükrén csillogott a napfény. A nehéz, szokatlan bőrruha, a nyakunkba akasztott fényképező- és filmezőgépek erősen húztak lefelé. A könnyű kötéllétra hintázott, kifordult velünk. Amikor végre leértem, észrevettem, hogy a víz felett lógok. Korábban leért társam kihúzott a víz fölül, és megkönnyebbülten ugrottam a szilárd jégre. Bizonytalanul tettem meg az első lépéseket, mert csizmás lábam helyenként térdig süppedt a jégen felhalmozódott hóba. Önkéntelenül nyilatt belém a gondolat: alattam többszáz méter mély a tenger! A sítalpain álldogáló repülőgép győzött meg, nincs ok az aggodalomra. Személyes holminkat a gépbe hordtuk. Pompásan emelkedett a magasba a gépmadár. Gyorsan futott el alattunk a befagyott tenger, amit keskeny, hosszú repedések, sütkérező fókák, sorban menetelő pingvinek tarkítottak. 10 perc múlva az Antarktiszon, Mirnij állomás repülőterének jegén szálltunk le. Traktorvontatta vasszán érkezett értünk. Csomagjainkon ülve utaztunk az állomásra. 24 000 kilométer Míg az egyenetlen jégfelszínen zötyögtünk, lelki szemeim előtt leperegtek az utolsó hónapok eseményei. Lázas előkészületek Budapesten, búcsú a Ferihegyi repülőtéren, ismerkedésem leendő munkatársaimmal Leningrádban. Az indulás előtt két oltás következményeit hevertem ki. Megkaptam és felpróbáltam speciális antarktiszi öltözékemet. Az expedíció ünnepélyes búcsúztatóján Papanyin, az első „Északi Sark" úszóállomás parancsnoka elnökölt. Hajóutunk főbb eseményei, állomásai: Helsingör, a La Manche csatorna, a Gibraltári szoros, a Szuezi csatorna, Aden, az Egyenlítő átlépésekor lezajlott tréfás ünnepség, városnéző körséták Fremantleban és Perthben közel 40 fokos hőségben, maradandó emlékként vésődtek emlékezetembe. Búcsút intettünk a zöldelő fáknak, az utolsó lakott helynek. Nekivágtunk az Ausztráliát az Antarktisszal összekötő óceánnak. Öt nap után találkoztunk az első jégheggyel. Megilletődve, néma csendben követtük szemünkkel az Antarktisz első hírnökét. A jéghegyek sűrűsödtek. Elértük az összetört jégből álló jégkoszorút. Repülőről ledobott térkép segítségével vágtunk keresztül a tört tengerjég zónáján. Egy nagyobb zökkenő rázott fel gondolataimból. A magas antenna-sereg, amely útirányul szolgált, már egészen közel került hozzánk. Öröm, büszkeség, izgalom kavargott bennem, amikor 24 000 kilométeres utazás után végre megérkeztem Mirnij középpontjába, a fantasztikusan összerepedezett jéghegyek, a mindent elborító hó és jég fagyos leheletet árasztó birodalmába. Mirnij zászlódíszben kerestem a fényképekről jól ismert kockaalakú házakat, de csak néhányat láttam. Az állomás nagyságáról kialakult ismereteimben végül is csalódtam. Megtudtam, hogy a jégfelszínen sorakozó, fából épült bódék a jégbesüllyedt házak évenként hosszabbított kijáratai. Maguk a házak több méter vastag, csontkeménnyé szilárdult hóréteg alatt fekszenek. A váltás, az új expedíció tiszteletére Mirnij zászlódíszbe öltözött. Az állomás középpontjában kis sziklahalmon álló rádiós épület tetején az antarktiszi expedícióban részt vevő nemzetek lobogóit lengette a kontinens felől fújó szél. A szovjet, amerikai, angol, japán, csehszlovák, lengyel, német zászló között meghatottan fedeztem fel a piros-fehér-zöld nemzeti lobogót. Mélyen kitaposott ösvényen indultunk lakóházunk felé. Tetőig hóban álló épülethez értünk. Itt találkoztam dr. Titkos Ervinnel az előző expedíció magyar résztvevőjével. Ami szabad időt a rögtön megindult kirakodási munkálatok engedtek, Ervinnel együtt töltöttük. Végnélküli beszélgetésekbe mélyedtünk, és közben Ervint szoktattam a magyar szóhoz. Együtt sétáltunk az állomás közepén felállított tréfás útjelző oszlophoz. Az antarktiszi állomások, az országok fővárosainak, a Holdnak, és az éttermeknek nevét és távolságait feltüntető útjelző táblák között egy tábla mutatott észak-nyugat felé amelyen a következő állt: „Budapest, 14 621 km". Nirling György (Folyt. kör.) A tréfás útjelző táblák Mirnij középpontjában A »Betty Jane« nevet viselő hajó, ügyesen kerülgetve a Timor-tenger zátonyait, már az ausztráliai Darwin felé közeledett, amikor Terry Tardent kapitány valami furcsaságra figyelt fel. A tenger egyik pontján füstcsík szállt az égnek. Tartották az irányt, s hamarosan egy félig elsüllyedt tutajt pillantottak meg, két emberrel a hátán. A történet úgy kezdődött, hogy Henri Bourdens, a francia légitársaság volt pilótája és felesége, José, Singapore-ban töltöttek néhány hetet. Miután jól kipihenték magukat, arra a merész elhatározásra jutottak, hogy egy »kis kerülőt« téve a világ körül hazavitorláznak Franciaországba. E célból vásároltak egy yachtot, s szeptember végén útnak is indultak. — Minden jól ment, amíg a Jáva-tengeren hajóztunk — mondotta Bourdens. — Elhagytuk Szumátrát és Jávát, s december végén a Banda-tengerbe értünk. Ekkor hatalmas erejű, trópusi ciklon támadt, amely leszakította vitorláinkat, s tetszése szerint sodorta a hajót. Napokon át összevissza hányódtunk. Nem tehettünk mást, sorsunkra bíztuk magunkat. A ciklon déli irányba terelte a yachtot, a Portugál Timor szigetek mellett, a Timor-tengeren át, Ausztrália északi partjai felé. A hullámok végre félig összetörten partra vetették a Bathurst-sziget északnyugati részén, 75 mérföldnyire Darwintól. Amikor elindultak a parton, úgy érezték, »zöld, nyirkos pokolba« kerültek. A szigetnek ez a része krokodil- és moszkító-lakta mocsár. — Nem volt térképem az ausztrál vizekről, s így nem is sejtettem, hogy a sziget másik fele lakott, — mondta Bourdens —, de ha tudtam volna, akkor sem törhettünk volna át a mocsáron. Még volt élelmünk és vizünk, a mocsár szélén táboroztunk. Aztán elfogyott az ennivaló. Az ezt követő hetekben esővízen és undorító tengeri állatokon éltünk. Egy alkalommal sikerült egy kis kengurut lőnöm. Nyárson megsütöttük. Tragikomikus helyzet: csaknem étlen-szomjan egész nap a rádiónkat hallgattuk, és a tranzisztoros lemezjátszónkon Mozartot és Bachot... A yacht anyagából összetákoltam egy tutajt. Végre elérkezett az indulás napja! Már az út első napján kiderült, hogy a tutaj aligha felel meg a körülményeknek. A negyedik napon — vette át a szót Madame Bourdens — tisztában voltunk vele, hogy nem bírjuk tovább. Ez délelőtt volt. S délután ... Azt hittem, délibábot látok . . . Egy hajó volt. Kiáltottam Henrinek. Ő jelt adott az utolsó füstbombával. És akkor nemsokára jöttek ezek a nagyszerű ausztrálok, és kimentettek bennünket ... (t. i.) A Bourdens házaspár Darwinban piheni ki a viszontagságos út fáradalmait