Ország-Világ, 1967. január-június (11. évfolyam, 1-25. szám)

1967-04-12 / 15. szám

ken. Hadd írjam, le­értékelés nélkül — hi­szen nem vagyok illetékes szakember —■­ rangsorolás nélkül, az ábécé demokratikus protokollja szerint ezeket a neveket: Etien­ne Beöthy, Georges Csato, Joseph Csiky, Etienne Hajdú, Gyula Kosice, Árpád Sze­nes, Pierre Székely, Agatha Vaitho, Vic­tor Vasareli. — Mi tagadás, én egészen mostanáig ezek közül csak Victor Vasareli (Vásárhelyi Győző) és Georges Csato (Csa­tó György) nevét és műveit ismertem. Ezekről olykor mégis olvashattunk hazai lapokban. Bár helyüket senki se jelölte ki még korunk magyar művészetében. S minthogy a szakavatott műbírálat sem fe­lőlük, sem a fent felsorolt többiről sem igyekezett befolyásolni engem, kénytelen vagyok saját ízlésemre támaszkodva kije­lenteni, hogy például Csató Györgyöt, aki­nek a művészetét már régebben ismerem, igen jelentékeny festőművésznek tartom, s ahányszor csak Párizsban megfordulok, nem mulasztom el, hogy felkeressem mű­termét a montmartrei Villa des Arts nevű művésztelepen — Hégesippe Moreau utca 15 — ahol számos festő lakik az egymás mellé sorakozó műteremlakásokban, s ahol már Cézanne majd Dufy is otthonra talált. Most is ellátogattam hozzá__ És elhoztam néhány képének másolatát, hogy megmutassam a hazai közönségnek. Hát megint itt ülünk és beszélgetünk. A napfény beárad a műteremablakon. Kö­rös-körül a képek. Mikor utoljára jártam Itt — úgy három évvel ezelőtt — még csaknem kizárólag absztrakt festmények mértani mámora uralkodott a falakon. Az­óta sok minden történt: Csató is tovább­lépett. A képek érzelmi töltöttsége mel­lett egyre inkább helyet kap a megfogal­mazható gondolati tartalom is. A nonfigu­ratív táblák is olyan hatásúak, mintha áb­rázolnának valamit. — Ez a “­Világ vége«? — kérdezem az egyik kaotikus, de mégis történést gyanít­­tató táblára mutatva. — Gyuri nevet. — Majdnem. Én azt a címet adtam neki: »­A világ teremtése«. Így még jobban megragadott. Vissza­­vissza tértem a kis mérete ellenére is a nagyság, a magasztosság hangulatát árasz­tó képhez. Olyan gondolatokat ébresztett bennem, hogy ez a kifelé vezető út abból az egyszerre vonzó és riasztó káoszból, amelyet számomra a tartalmatlan formák és színek festészete jelent Ezt az egyszer­re vonzást és taszítást éreztem mindig Csató műtermében — egyébként itthon is például Kassák Lajos egészen más jellegű, de hasonló filozófiájú festményei közt: nem is csodálom azt a nagy köztiszteletet, amely Kassákunkat övezi a nyugati kép­zőművészetben. Most, ez a kép és jónéhány hasonló egészen elhalványította a riasztó érzéseket, ezeket az új Csató-festményeket már szinte egyértelműen szeretem. A technikájuk is valami ismeretlenül vado­natúj. Mondom is neki. Mosolyog: — Igen. Itt is ezt a technikát becsülik. Nem tudják, hogy csinálom. De hát ehhez az új életérzéshez új technika, is kell. — Mi ez az új életérzés? — Nem vagyok esztétikus, nem fogal­mazom meg; festő vagyok, megfestem. — Túljutottál az absztrakció egyedül üd­vözítő hitén? — Nem én, hanem maga a festészet. Nemrég jöttem haza Amerikából. Fél évig éltem ott. Sok megrendelést kaptam. Fő­leg portrékat akartak. Amerikában is vé­­gefelé jár az absztrakt divat. Én magam sajnálom. Szeretem a meg nem fogalmaz­ható érzéseket kizárólag színekben és ido­mokban kifejezni, mint ahogy ezt a zene is teszi. De én is megtanultam, hogy a mű­vészet nem dobhatja el az embert. No igen, arcképet mindig szerettem festeni, de most egyre jobban érdekel az ember, a jellem. Ide nézz, ezeket jobban fogod szeretni, mint a többi képemet. A falnak támasztva kendővel letakart, nagyalakú képek várakoztak bemutatásra. Most odament, levette a kendőt és egymás után fordította felém újabban kelt arcké­peit. Azelőtt is ismertem néhány portré­ját. Mindig is erőssége volt az arcképfes­tés. Nem egy híres ember festtette magát Csatóval. Ismerem Einsteinnek azt a leve­lét is, amely elismerőleg szól művészeté­ről ... De most mégis meglepett új port­réinak egyéni eredetisége. Számos nagy intézmény, köztük néhány nagy egyetem fordult hozzá, hogy nagy emberek arcmá­sait fesse meg dísztermeik számára. Fran­ciaország, Anglia, Amerika nyilvános he­lyiségeiben láthatóak a Csató-portrék. Nagy tudósok, híres írók, neves közéleti férfiak, érdekes asszonyok szívesen ülnek elébe, hogy sajátos stílusával, lényeget lá­tó szemével maradandóvá tegye a múlan­dó arcvonásokat Tagadhatatlanul van va­lami kegyetlen keserűség emberlátásában. A nagy emberekben egyszerre tudja meg­mutatni a nagyságot is és ugyanakkor a gyarlóságot is. Közben bejött Deanna, Gyuri angol fe­lesége, mosolyogva nézi a hatást. Tudja, hogy ellentétes érzelmekkel szoktam néz­ni férje képeit, most megelégedve veszi tudomásul, hogy ezek az újak milyen egy­értelműen tetszenek. Erre iszunk egyet. Én közben visszanézek­­A világ teremtéséb­e és ismétlem, hogy azt nem kevésbé szere­tem. Erre is inni kell. Fel-alá járkálok most már a műterem­ben. Magam felé fordítom a falhoz támasz­kodó, befelé fordított képeket. Egyszerre csak elém bukkan egy­­szabályos, szép női arckép. Úgy látszik nagyon meghök­kent képet vághattam, mert Gyuri is, Deanna is elnevette magát. — Ezt is te csináltad? — Igen, most készült el, ez üzlet... és néha ilyet is kell csinálni. Mert azért a festő, ha megerőlteti magát, fényképész­nek is egészen jól elmegy. És ha egyszer az emberek rájöttek, hogy a festő arcké­peket is fest... akkor lefestetik magukat vele... Néhány nap múlva hazai útitársaimat is elvittem Csató műtermébe. Azután el­búcsúztunk. Remélem nem kell sok év, hogy újra találkozzunk. Valamikor a vi­lágháború zűrzavarában barátkoztunk ösz­­sze. Akkor mindketten egyenruhában re­méltük, hogy megússzuk a halált. Voro­­nyezs után, a visszavonulást együtt átélve váltunk el. Legközelebb már Londonban, majd Párizsban találkoztunk. Azóta, ha nyugaton járok, mindig felkeresem. Na­gyon várom már, hogy egyszer végre itt­hon is együtt lehessünk. 1947 óta nem volt idehaza, bár régóta vágyakozik hazaláto­gatni. Azt hiszem régóta időszerű lenne itthon egy Csató-kiállítás. Addig is bemu­tatjuk néhány portréjának fényképét, hogy újra hírt adjunk felőle az itthoniaknak. (Nem sokkal azután, ajándékot hozott a posta Párizsból. Csató küldte el nekem ajándékba -A világ teremtésé­-t Most itt függ szobám falán. Egyre jobban szeretem ezt a képet. Hadd írom le itt a róla szóló híradás végére, hogy: köszönöm.) Albert Einstein Lord Russel, a világhírű angol filozófus és békeharcos Colette, a­­Zsendülő vetész világhírű írónője , MTI ( Külföldi Képszolgálat)

Next