Ország-Világ, 1967. július-december (11. évfolyam, 27-52. szám)

1967-12-06 / 49. szám

­ MtEndre Ady Endre, a nagy forradalmár magyar költő, születésének kilencvenedik évfordu­lója majdnem egybeesett a Nagy Októberi Szocialista forradalom fél évszázados ju­bileumával. Tehát szinte magától kínálko­zik a fenti címben jelzett kapcsolat meg­emlékezésünk szempontjául. Ady rokon­szenvező érdeklődése az orosz nép sorsa és lelke iránt igen mély gyökerű. »►Pus­kint faltam s rettenetesen hatott rám a szláv miszticizmus« — írja egyik későbbi prózai vallomásában, s ennek a rajongás­nak a nyomai fel is lelhetők korai költé­szetében és publicisztikájában. ^ Puskin és az öreg Tolsztoj nem tekinthetők a nagy forradalmi meg­mozdulás közvetlen előfutárainak, de munkásságuk kétségkívül porhanyóssá tette a lelkek talaját a forradalmi mag­vak befogadására. Puskinért rajong a fia­tal Ady. Centenáriuma alkalmával lelkes hangú költeménnyel hódol emlékének. Hadd idézzük néhány jellemző sorát: Tudod-e, hogy a költő sorsa Mi régen volt — még mindig az —. Hiába gyújt fel égi lángot. Leroskad, elvész az igaz . . Száz év után még most sem értnek Anyegin fennkölt dalnoka! Emlékedet sárral dobálja A korlátoltságnak kora . . . De nekünk a szívünket tépi bi a hálátlan nemzedék, Mely nyomorultul meggyalázza A Puskin drága szent nevét! A versből kiérezhető fiatalos, szinte diákos lelkesedés nem tárgyatlan, felleng­zős költőrajongás, hanem olvasmányélmé­nyen alapul. Erre vall a »Tatjána irt~ cí­mű másik Ady-zsenge, amely a közismert Anyegin-motívummal fejez ki egy szerel­mi élményt. Ezek a kiforratlanságuk elle­nére is fiatalosan üde Ady-versek a Deb­recen című napilapban jelentek meg. A másik nagy orosz szellemóriást, Tolsz­tojt inkább csak csodálja, semmint sze­reti a fiatal költő, aki ekkor még messze van a későbbi istenes­ versek Adyjától. A pogány életörömök,­­ifjú Apollója«« meg­borzong Tolsztoj komor, önkínzó, aszté­­tikus neokereszténységétől. De ugyanak­kor felfedezi benne a forradalmi elemet is. — A kilencszázas évek elején bemutat­ták a nagyváradi színházban Tolsztoj -A sötétség hatalma« című drámáját. A da­rabról Ady — már mint a Nagyváradi Napló munkatársa — ír rövid ismertetést. Csodálja és tiszteli a tolsztoji krisztianiz­­m­ust: »Most nem Tolsztoj krisztianizmu­­sa hódítja meg a világot, amely tiszta és nemes, hanem a föld zsarnokainak ön­ző krisztianizmusa ... « írja 1902-ben ugyancsak a Nagyváradi Naplóban. Az újabb orosz írók közül — s ez igen jellemző a szocializmus felé hajló radiká­lis társadalom-reformer Adyra — Makszim Gorkij foglalkoztatja leginkább. A Nagyváradi Napló 1901 november 5-i számában Bíró Lajos »­Bálványimádók" című könyvéről ír terjedelmes ismertetést. Ebben olvashatjuk a következő sorokat:­­Bíró és az új keresztelők azért írnak, hogy megdöbbentsenek, hogy kétsége­ket támasszanak, hazugságokat oszlassa­nak s bálványokat romboljanak. Ez az új, a nagy watesi hivatású író mestersége. A Germinal írója is csak addig volt nagy, míg rombolt. . . Maxim Gorkij ... is rom­bolt ... És anarkista minden kiválasztott embere a mai kornak . .. « Az üldözött Gorkij jut eszébe, midőn egy sajtópörből kifolyóan háromnapos fog­házbüntetésre vonult a nagyváradi kis­ügyészség fogházába. »A börtön filozófiá­ja« című cikkében írja: -Mélységes, külö­nös, izgató és mégis megnyugtató ez a vi­lág itt. Szinte emberibb, érdekesebb és mindenkihez közelebb fekvő konklúziók­kal traktáló, mint amilyeneket Gorkij Naehtasylja mutat...« A még Nagyvára­don látott és olvasott »Éjjeli menedék­hely« emléke Párizsba is elkíséri.­­Gorkij megrázó színpadi jelenetei közé illik az az eset, mely a minap Párizsban történt a rendőrségi éjjeli menedékhelyen . . . « ír­ja egy rövid riportjában 1904-ben. Egyik »párisi Levelében« 1906-ban szintén Gor­kijt idézi: »Gorkij vádja rettenetesen meg­bélyegezte a franciákat egy nevű-gorki lapban. Körülbelül ezt üzente a gloire né­pének : Epet és vért köpök az arcodba je­les és imádott dáma, Franciaország. Te gonosz, te rima. — Az ok? Mert a szabad­ság népe megint százmilliókat adott köl­csön a cári Oroszországnak. Franciaor­szág pénzével nyomták el az orosz forra­dalmat . . .« Gorkij irodalmi hatása felfedezhető az Ady-novellákban is. Kétszázegynehány no­vellája közül hat elbeszélésben bukkan­tunk oroszos témára. Ezek: »Berci és gróf­­néja«, »Az idegen fiú«, -A Cirlo szemei«, -Egy éjszaka Port-Arthurban«, »Szokolov Szonja«, -A Rossignol hotel énekesei«. Ezekben valóban gorkiji szemmel látja meg kora tipikus orosz társadalmi alak­jait. A századforduló nemzetközi életének szinte klisészerű orosz figurái vonulnak fel ezekben a novellákban: a műveletlen és faragatlan, dúsgazdag orosz bojár, aki Monte Carlóban szórja a pénzét, »a sok rubelű, csókéhes, vad muszka urak«, akik­­csörgő szánokkal jönnek be a legendás Moszkvába, hogy ott vengerkákkal szóra­kozzanak«, a pogrom elől Párizsba mene­kült orosz-zsidó leány, akiben sajátosan keveredik az európai kultúréhség a lefoj­tott ősi faji bosszúvággyal, és végül — de nem utolsónak — Szokolov Szonja, az anarchista forradalmár orosz diáklány . . . Ha az orosz irodalom hatása nem is ne­vezhető erősnek és jelentősnek Adyra, an­nál érzékenyebben reagált a politikus, a publicista Ady az oroszországi forrongó eseményekre, s már egészen ifjan azon kevés magyar közé tartozott, aki finom szeizmográfként fogta fel és méltatta az orosz forradalom közeledtét jelző föld alatti dübörgéseket. Ady Endre újságcikkeiben szinte döbbe­netes, kísérteties éleslátással jósolta meg az előjelekből másfél évtizeddel előre a nagy orosz forradalom kitörését, s ponto­san fel tudta mérni annak világtörténel­mi jelentőségét és megsejdítette a magyar­ságra való hatását is. A nagyváradi Szabadság 1900. novem­ber 1­1-i számának »Heti krónikájában« írja a fiatal Ady: »Megdöbbentő ennek a rejtelmes nagy ködös országnak ősereje ... Ha a köd eloszlik ott egyszer, s ez az ős­erő megindul, mi lesz belőlünk szibarita nyugatiakból« — Döbbenetes jóslat olvas­ható a lap 1901 április 7-i számában is: »A nagy szláv birodalom, ez a forrongó, mesés erőket rejtő nagy óriás vonaglik a harcban ... De baj ott nem lesz. Ki még nem fejezett és fejlett erői szunnyadoz­­hatnak az óriásnak, és gépembereit, kiok­tatott masináit nevelheti és növelheti a germán, a sorstól rendelt ős-ellenfél — a most harcoktól vérző óriásé ... az erő és a jövő.« Az oroszországi népek sorsa iránti nagy­fokú ér­deklődését mutatja, hogy 1905-től 1908-ig mintegy félszáz orosz vonatkozású cikket írt, s ezek közül negyven a Buda­pesti Napló 1905—1906. évfolyamában je­lent meg, tehát az újabb kori orosz törté­nelem egyik legkritikusabb, legválságo­sabb korszakában. »A moszkvai rekviem« című cikke (Budapesti Napló, 1905. feb­ruár 19.) a Szergej nagyherceg ellen el­követett bombamerényletről szól: »A leg­dühösebb nagyhercegi vérebbel számolt le az orosz forradalom, amely forradalom már megvan, s amely most már ott sem áll meg talán, ahova rettenetességében el­jutott valamikor a legleszámolóbb földi mozgalom: a francia revolució. Oda kell figyelnie, ott kell lennie az egész világ­nak. Beteljesedtek az idők.­ Meglátja az orosz—japán háború mé­lyebb történetfilozófiai értelmét, hogy miért kellett ebben az oroszoknak veszíte­niük.­­Az oroszokat az orosz forradalom törte össze Mandzsúriában. Ihama, a japán fővezér, a diadalmas Gapon volt ezúttal. A történelem egy régi szerepet játszatott el a japáni fővezérrel. Akármilyen külö­nösen hangzik: orosz szerepet. Mert a tör­ténelemnek most nem az volt a fontos, hogy Japán győzzön, hanem, hogy Orosz­ország, a mai Oroszország, e terhes, rémes, csúnya jellege az emberiségnek elszóród­jék a gyilkos fegyverek füzében az emberi művelődés célja, napja, a Haladás elől. .« (»A mukdeni lángok«, Budapesti Napló, 1905. március 10.) — Ugyanez év végén a »Földindulás« című cikkében olvassuk:­­Borzalmasan megrázkódott nagy Orosz­ország .. . Ezt a forradalmat a nép csinál­ja. Ugye hogy nem tréfaság a nép? A tör­ténelemnek büszkesége lesz e szörnyű földindulás. Büszkesége, tanulsága és iga­zolása .. . Fölkelt a nép és formálja a vi­lágot. Így csinál forradalmat a nép. Ha megindul, az földindulás. És csak a nép tud forradalmat csinálni. És megváltás csak a néptől jöhet. A néptől, melyet nem­óvatos urak csőcseléknek neveznek.« Ha az 1905-ös orosz forradalomhoz fű­zött remények egyelőre nem is váltak va­lóra, ami késett, nem múlott. Az ered­ményeket meghozta 1917. De ekkor már a minden szabad gondolatot gúzsba kötő vi­lágháborús cenzúra hallgatásra kényszerí­tette a publicista Adyt. Ám ez a hallgatás mindennél beszédesebb. Nem szólt sem­mit, mert amit az előzményekből követ­keztetve mondott volna, az már eleve el­hallgattatásra volt ítélve. Kunszeri­ Gyula és az orosz forradalom

Next