Ország-Világ, 1968. július-december (12. évfolyam, 27-52. szám)

1968-09-25 / 39. szám

Kiev — Kirovograd — Lvov — Krakkó A Tájfun-csoport tagjai nyomában 2. Tájfun őrnagy, azaz most már Jevgenyij Bereznyák mi­nisztériumi főosztályvezető, be­szélgetésünk végén megkérdez­te: — És Kolja tudja, hogy ma­guk meglátogatják? Rögtön kiszólt a titkárnőnek: — Maruszja, legyen szíves hívja fel Kirovográdban, a te­rületi pártbizottságon Alekszej Sapovalovot. Néhány perc múlva már te­lefonon beszéltem Koljával, a Tájfun-csoport helyettes pa­rancsnokával, vagyis Alekszej Sapovalov területi pártbizottsá­gi helyettes osztályvezetővel. — Ma este fél nyolckor repü­lőgépen érkezünk Kirovográd­­ba — mondtam. — Har-r-a-so.. . Har-r-a-so . . — Nagyon örülök, hogy sze­mélyesen találkozom a Tájfun­csoport helyettes parancsnoká­val — folytattam. — Har-r-r-a-so ... Várom a repülőtéren. — És hogyan ismerjük meg egymást? — Ez már az én dolgom lesz. Har-r-r-a-so . . . Alekszej Sapovalovról min­dig ez a keményen megnyomott „r”-betű, ez a különös hang­súllyal kimondott har-r-r-a-so jut az eszembe azóta is. Alekszandriában született... A riport fehér asztalnál kez­dődött. — Mondja, tényleg SS-tábor­­nok volt az apja? A sötétbarna hajú, kissé őszülő, már 46 esztendős Sapo­valov elmosolyodik, és mély ráncok húzódnak végig a hom­lokán. Ezek a ráncok szinte egy pillanatra sem tűntek el, mint ahogy ujjainak ideges mozgása is ugyanúgy jellemző erre a nagyon kedves, nagyon barát­ságos, de nagyon sok izgalmas küzdelmen átesett emberre, mint a keményen hangsúlyo­zott har-r-r-a-so. — Dehogy volt az apám SS- tábornok. Ez az író fantáziájá­ban született. Az én apám asz­talos volt. . . — Akkor mondja el a rövid élettörténetét. — Alekszandriában szület­tem . .. — Hiszen akkor egyiptomi! — csodálkoztam. — Az ördögöt vagyok én egyiptomi. Az ukrajnai Alek­szandriában jöttem a világra. Az apám itt, Ukrajnában volt asztalos. Gyerekkoromban el­költöztünk Novaja­ Pragába. Itt ért a háború. Bevonultam és hamarosan — 19 éves korom­ban —, hadnagy lettem. Alekszej Sapovalov, a Táj­fun-csoport Koljája, izgalmas hónapokat és éveket töltött a fronton. 1942-ben felderítő lett. Harkov környékén tevékenyke­dett. Aztán részt vett a parti­zán harcokban, az ukrajnai Fe­kete-erdőben. Kirovográdtól 40 kilométernyire volt a csapata. Nemegyszer bement Kirovo­­grádba, a Donyec-medencében is bátran járkált egyik község­ből a másikba, sőt, szülőváro­sába, Alekszandriába is beme­részkedett. — Hogyan került a Tájfun­csoportba? — Az első ukrán front, Ko­­nyev marsall hadseregének stábja, az akkori Proszkurov­­ban, a mai Hmelnyickij város­ban állt. Itt végeztem el a fel­derítő iskolát, Bereznyákkal együtt. Megszervezték a Táj­fun-csoportot, Bereznyák lett a parancsnok, én a helyettese. 1944. augusztus 19-én repülőgé­pen indítottak el bennünket. Bereznyákot, engem és egy rá­dióslányt, Ászját, Krakkóba. A többi úgy zajlott, le, ahogy a regényben már megjelent. Kü­lönböző helyen értünk földet az ejtőernyővel, nem tudtunk egymásról. Én Németország te­rületén, a lengyel főkormány­zóságtól 60 kilométernyire nyu­gatra huppantam le .. . Minde­nütt azt mondtam, hogy ukrán „menekült” vagyok, így aztán munkához és papírokhoz jutot­tam, csempészek segítségével át­jutottam a lengyel főkormány­zóságba. Krakkóban aztán meg­találtam a csoportot, Bereznyá­kot, Olgát (a regényben Anja néven szerepel). — Azt mondta, hogy Ászja volt a csoport harmadik tagja. A rádióslány. De tulajdonkép­pen Olga szerepelt ott, aki Lvovban építésztechnikus. Hát Aszja, vagy Olga? Konyev marsall parancsa — Elhiszem, hogy egy kissé bonyolult a dolog. Velünk Asz­ja repült. De Olga is szovjet rádiós-felderítő volt Krakkó­ban. Ő előbb érkezett a város­ba, mint mi, de a csoportját fel­morzsolták a németek, így az­tán ő is hozzánk került. És mindaz az izgalmas kaland, amely a regényben szerettei !­ Olgával esett meg. ő került né­met fogságba, ő szervezte be a német Abwehr tisztjét, akit azután én rávettem arra, hogy engem vegyen magához, a né­met kémelhárításhoz. Igen, igen, én valóban az Abwehr­­nél szolgáltam, és onnan tar­tottam a kapcsolatot a szovjet kémelhárítással. — Hogyan aknázták alá a né­metek Krakkót, és hogyan si­került megmenteniük a várost? — A németek nagyon ravasz, de egyben egyszerű megoldást találtak. A város alatt húzódó csatornákban helyezték el az aknákat. — Nem értem, hogy amikor a szovjet hadsereg támadta Krakkót, egy bombatámadás vagy tüzérségi tűz következté­ben nem robbant fel az akna­hálózat. — Egyszerű a magyarázat: Konyev marsall megtiltotta, hogy Krakkót bombázzák és tüzérséggel lőjjék. A szovjet hadsereg úgy álcázta a dolgo­kat, mintha Krakkó teljesen be lenne kerítve. A németek kelet­ről várták a csapást, a szovjet hadsereg azonban nyugatról és délnyugatról támadott és szinte áldozatok nélkül mentette fel a várost. Azóta a Tájfun-csoport he­lyettes parancsnokának élete sokkal, sokkal nyugalmasabb. Leszerelés után Kirovográdba költözött, Komszomol vezető­ként dolgozott, levelező tanfo­lyamon főiskolát végzett, meg­nősült. Felesége is orvos Kiro­vográdban, lányuk, Szvetlána a nyolcadik általános osztályba jár. — Ne gondolja, hogy maguk az első magyarok, akikkel éle­temben találkoztam — mosolyogv a volt Tájfun-csoport volt he­lyettes parancsnoka. — Jól isme­­rem én Magyarországot. A Bala­tont, Kaposvárt, Debrecent, Dunaújvárost, Budapestet... — Csak nem harcolt Magyar­­országon is? — Dehogy ... Turista voltam 1964-ben. Har-r-r-a-so.. . «. B. (Következik: Olgánál és családjánál, Lvovban) Alekszej Sapovalov, a Tájfun-csoport egykori parancsnokhelyettese Sapovalov (jobbról) Iván Olifbrenkó­­val, a kirovogradi területi pártbizott­ság agit-prop. osztályának helyettes vezetőjével Bojár Sándor felvételei A Tájfun-csoport tagjai baráti találkozón Krakkóban. Balról jobbra: egy krakkói kisérő, Jevgenyij Bereznyák, Alekszej Sapovalov, Jozef Zajonc (a regényben ősz, a lengyel partizánok vezetője), Olga, a rádióslány, Válja, Zajonc felesége és egy másik krakkói kísérőjük 11

Next