Ország-Világ, 1968. július-december (12. évfolyam, 27-52. szám)

1968-09-25 / 39. szám

momentumán egy ragyogó, egy briliáns ötlet. Tíz centigramm! Mi ez egy olyan intelligens embernek, mint jó és szerény magam? Egy tizedgramm! A gramm egy tized része! A kiló egy tíz­ezred része, a mázsa... de hagyjuk. Semmi! Sőt, még a semminél is ke­vesebb. A papír — ki ne tudná? — felettébb nedvesség­­tároló anyag, vagyis — köznyelven szólva — roppant könnyen tele­szívja magát a környe­zet, elsősorban a lég nedvessé­gével, minek következtében je­lentős súlygyarapodás követke­zik be. Na, kérem, ha már most, ezen papírt visszakényszerítjük eredeti száraz állapotába, rög­vest megkönnyebbül. Nosza, én és patikus bará­tom, azonnal hozzáláttunk bü­­rokráciaellenes merényletünk fizikai és kémiai kivitelezéséhez. A művelet roppant egyszerű volt: a bélyegbírsággal sújtott levelet a gyógyszerész spiritusz­lámpája fölé tartottuk, minek utána a levelem olyan gyorsan és hathatósan lesoványodott, mint egy zsoké, kit szigorú fo­gyókúrára fognak. Mikor le­mértük, örvendezve állapítot­tuk meg, hogy a levél kilenc­venöt centigrammot veszített iménti súlyából, s imigyen is­mét a rendes határsúly alá esett, azaz a gyűlöletes portó minden értelmét és indokát el­vesztette. Füstbe ment, igen a szó szoros értelmében füstbe ment a bélyegbírság! Máris felkaptam, és loholtam vele a hivatalba, hol nagy örömmel láttam, hogy az én édes Lilikém csücsül a tolóab­lak mögött. — Beszélni szeretnék a főnö­kével, drága Liliké. — Éppen villásreggelizik — rebegte a kis bájos. — Akkor tegye le a villáját és lássa el a hivatalát! — dö­rögtem. — Hívja ki! Úgy látszik, a tiszt meghal­lotta, mert még tojástól sárga száját törölgetve, máris megje­lent, s a zsémbes házsárt, vagy a házsártos zsémle legfelső fo­kán szólt rám: — Mit okvetetlenkedik, uram? Van valami kívánsága? — Mi az, hogy van! — dohog­tam. — Felszólítom, hogy azon­nal és tüstént térítse nekem vissza azt a tizenöt centime-ot, azaz három garast, amelyet az ön elhamarkodott meghagyásá­ra az a derék levélhordó beva­salt rajtam! És az orra alá dugtam a le­velet! — Bocsánat, jó uram — dia­dalmaskodott a bürokrata. — Én saját kezűleg foganatosítot­tam a mérést. — Ugyan milyen vágóhídi marhamérlegen ? — kérdeztem kihívóan. — A hivatal hitelesített, álla­milag ellenőrzött, abszolút meg­bízható, tizenöt milligrammig pontos és csalhatatlan mérlegén — vágott vissza vérig sértett postatiszt, s úgy elkezdett csuk­­lani, böfögni és nyeldekelni, hogy azt hittem, mindjárt vi­szontlátja a rántottáját. Már szinte megsajnáltam, és féltem, hogy a marhamérlegre tett cél­zástól megüti a guta. — Ismételten felszólítom, ad­ja vissza a három garast! — kötöttem az ebet a karóhoz. Végül is a postatiszt felhají­totta az átkozott levelet a mér­legre: — Győződjön meg, uram, sa­ját szemével, hogy meghaladja a súlyt! Mindketten a mérleg serpe­nyőjét, illetve mutatóját néz­tük. Én kéjesen,­­ mérgesen. Ugyanis rögtön látta: igazam van, lévén, hogy a levél csupán tizennégy grammot és huszonöt centigrammot nyomott! Visszakaptam a három ga­rast. Ami pedig az én bájos kis Lilikemet illeti, őt közbenjárá­somra felhelyezték a főváros­ba, méghozzá egy olyan posta­­hivatalba, mely nem messze van a legénylakásomtól. Magyarra átdolgozta: Bajomi Csázár Endre „DIE GOLDENE BRtlCKE” (Német nyelvű népmesekönyv) „Die goldene Brücke”, azaz „Az arany híd” a címe annak a „Boh­­mann-Verlag”-nál megjelent mű­nek, amelynek kiadásában a magyar „Corvina” is részt vállalt. Osztrák és német népmesék mellett különö­sen nagy számmal szerepelnek a vonzó külsejű, vaskos kötetben né­metre fordított magyar népmesék: az „Égigérő fa”, a „Jankó, aki nem akarta elmesélni az álmát”, a „Fá­ból való Péterke” stb. A jól össze­válogatott gyűjtemény fordítása ki­váló munka, amely az eredeti „ter­més” minden zamatét, izét átmentette a német olvasó számára. A kötetből nem derül ki a fordító neve — Mar­git Pflagner, mint szerkesztő és át­dolgozó szerepel a könyvben. Hadd említsük meg még azonban Würtz Ádámot, aki a könyvet illusztrálta. Naiv bájt és modern „raffináció”-t remekül egyesítve. A. G. BUDAPESTI KIRÁNDULÓHELYEK Az útikalauzok sorában jelentős helyet foglal el a hazánk fővárosá­nak kirándulóhelyeiről írott könyv. A szerzők a Duna mentén Aquin­cum bemutatása után az északra hú­zódó, állandóan terjeszkedő üdülő­telepeket: a Római-partot, Csillaghe­gyet, Pünkösdfürdőt mutatják be. Ehhez a kirándulókhoz csatlakoznak az Óbuda nevezetességeit feltáró sé­ták, amelyeket követ az Óbuda kör­­nyéki hegyek szépségeinek és ér­dekességeinek leírása. Ezek után a nyugati kirándulóhelyekről sem fe­ledkezik meg a könyv — a többi között Városmajoron át Hűvös­völgyig — majd a sűrűn látogatott Szabadság- és Széchenyi-hegyre ve­zeti el a turistát. A déli látnivalóra is felhívja a figyelmet Tabánon át Nagytétényig kalauzolja el a kirán­dulókat. (Panoráma 19­8.) Sz. K. ILLYÉS GYULA: Iláthatár Magasodj, — annál hamarabb ledönt a szél — De magasság-e, hol aggódni tudsz még az életedért? Csúcs-e, honnan lenézve nem mosódik el a régi ház, a régi völgy, kis honod is a többivel? S láthatár-e, mely nem daloltat, nem részegít, nem hív, nyújtva még ragyogóbb kilátás habzó serlegét? Meddig megyek, nem is tudom, de föl, tovább — halkul a féltő szerelem hangja lent, halkul a világ. Kis halmaim, szelíd Dunántúl, hogy nő, forog a lenge csúcs, amelyre léptem észrevétlenül rólatok. Próba és példa vár. Velem lebegjetek, ha emelkedni kell, szelíd tehenek, néma béresek ... Táguló hazám, négyfelé iitek világ, a meddig szemem, szavam elég pásztorként vigyázok reád. 1937. RÓNAY GYÖRGY: I­reja Főbb nevezetességei szép régi román temploma, meg hogy itt él Falu Tamás, a nyolcvanötéves költő — amiért is a két torony közt nyárestéken kigyullad egy törékeny ívű, csöndesen sugárzó, bölcsen egyszerű, változatlanul fiatal, halkan zsongó, tapintatos, egy csöppet ironikus és nagyon emberséges szivárvány. 13

Next