Ország-Világ, 1969. január-június (13. évfolyam, 1-26. szám)

1969-02-12 / 7. szám

Hit vagy vakhit? Jegyzet egy filmmel kapcsolatban Szpiridonova, az úgy­nevezett „baloldali esze­­rek” egyik vezetője be­szél. Szürke, szép szemei izzanak, szavai meggyő­ződéstől áthatottak. Szpiridonova arra buzdít, hogy a fiatal szovjet hatalom rúgja fel a breszti békét és kezdjen háborút Németországgal. Tudjuk a történelemből — és a Szpiridonova fanatikus arcát és szavait megmutató film is szolgált már, előzőleg, érvekkel —, hogy a szovjetország nincs abban a helyzetben, hogy háborúzzon. Ettől azonban még nem, vonjuk kétségbe, hogy Szpiridonova hisz abban, amit mond. Szpiri­donova a körülményekkel nem törődő vakhit megszállottja. Szpiridonova drámai alak. Julij Karaszik hitelesen történelmi dokumentumokra épült filmje, az immár magyar mozikban is látható „Július hato­­dika” többek között azért is tu­d hitelesen vallani 1918. július 6-ról, Mirbach moszkvai német követ meggyilkolásáról és a hamar elfojtott „eszer” lázadásról, mert nemhogy Szpiridono­­vát, hanem még a gyilkosságot végrehajtó Bljumkint sem ál­lítja be valamiféle ördögnek. Ezek az emberek szándékaik sze­rint forradalmárok voltak. A szándék azonban kevés. A XX. században a forradalmárnak a körülmények alapos felmérő­jének, a következmények felismerőjének kell lennie. Lenin — aki nem mint valamiféle félisten, hanem mint a lehetősé­geket higgadtan vizsgáló, a változtatás szenvedélyét a tények mérlegelésével egybekapcsoló, vívódásoktól sem mentes, s ví­vódásain az értelem erejével úrrá levő férfi jelenik meg eb­ben a filmben — legalább annyit szenved a breszti béke miatt, mint Szpiridonova. De Lenin nem engedi, hogy indulatai el­ragadják a földről, ahol körülötte az éhségtől és fáradtság­tól szinte tántorog a nép. Megszégyenítőnek s rettenetes­nek tartja ő is, hogy a császári Németország megszállva tart­ja Ukrajnát. De nem engedi, nem engedheti, hogy az abban a történelmi pillanatban a harcra még nem felkészült nép el­vérezzen. Volna mit mondani a „Július hatodiká’’-ban feldolgozott­­események más vonatkozásairól is. Volna mit mondani a film művészi megvalósításának számos érdeméről és néhány prob­lémájáról is. A rendelkezésünkre álló keretek között a leg­fontosabb és legaktuálisabb gondolat hangsúlyozását tartjuk kötelességünknek. Nem szégyelljük az ismétlést sem. Hiszen nem elég ismételni azt, hogy nem forradalmár az ma, aki nem akar és nem tud állandóan megújulni, aki nem ismeri fel az új és új helyzeteket. Akiben nincs hit és szenvedély, aki kö­zömbös, az persze nem forradalmár. De az sem, akiben a hit vakhitté válik. Azért merjük mondani, hogy Karaszik filmje valóban a történelmi Lenint állítja elénk, mert ettől a Lenin­től egyszerre tanulhatunk forradalmi erélyt és forradalmi hig­gadtságot, elvi hűséget és valóságtiszteletet. A világ megvál­toztatásának akaratát és a fellengzős, „forradalmárkodó" frázisok gyűlöletét. Nincs olyan olvasónk, akinek ne volna szüksége még több hitre a jóban, a szépben, a világ jövőjében. Nincs olyan ol­vasónk, akinek ne ártana a vakhit bármilyen formája. Nem állítjuk azt, hogy nem volt — és nem lesz — nagyobb és kor­szerűbb film a „Július hatodiká”-nál. De azt igen, hogy min­denkinek, aki csak megnézi, segít. Segít gondolkodni, segít szilárdan, két lábon állni ezen a mi — igazán nemcsak csilla­gászati értelemben — mozgó bolygónkon. (—1—1) 24 „Tessék tovább menni” Új műsor a „Mikroszkóp”-ban Úgy hallottuk, hogy a „Mikroszkóp” új műsorának egyik jelenetében szereplő gyerekkocsiba rádió van beépítve, s az továbbítja hullámaival a Bábszínház jeles művésznőjének (kü­­lönben félelmetesen élethű) csecsemősírását és gügyögését. Jó ötlet ez, de itt mégsem a rádióhullámok a főszereplők. Ha­nem az agyhullámok. „Mutasd meg agyhullámaidat, megmondom ki vagy!” Egy mostanában megjelent ismeretterjesztő könyvben (szerzője dr. Dési Illés, címe ,„A titokzatos agy”) olvastuk, alcímként, ezt a mondatot. Nos, Komlós János — aki a kocsiban fekvő kisded­del beszélget — alaposan megmutatja a maga agyhullámait. Sőt — elektródok mellőzésével — a nézőtéren ülők agyát is oly sikeresen ingerli, hogy egy olyan „párbeszéd” segítségével, ahol az egyik „fél” csak gőgicsél, egy drámai komédia részt­vevőinek érezzük magunkat. A műsorról műsorra többet és jobbat nyújtó Komlós „titka” az, hogy kimondja vágyainkat és félelmeinket is (azokat is, amelyeket önmagunk előtt is rejtegetünk) és velünk együtt (igen, az az érzésünk, hogy bennünket is bevonva, velünk közösen) a megoldásokat is keresi. Akkor is, ha — mint ezt is kimondja — a megoldások nem mindig vannak készen, ha a jövő nemcsak reményeket, hanem további problémákat is tartogat. Az egész műsorra jellemző ez a gondolkodásra serkentő, nem fölényeskedő okosság, ez a szatírával és a humorral gyó­gyító (nem „megváltó!”) sajátos „pszichoterápia”. A „Mik­­roszkóp”-nak immár kikristályosodott a maga szerepe és fel­adata. A gyógyító — és ugyanakkor harcos, szókimondó — hangos gondolkodás egyik fóruma. Mindez nem jelenti azt, hogy a műsorban — amelyet kü­lönben Marton Frigyes szerkesztett és Major Tamás rende­zett — nincsenek egyenetlenségek. Komlós is megismétli a képzeletbeli csecsemővel való beszélgetést egy bábmajommal. A „Tessék tovább menni” című magánszám szövege és elő­adása is gyenge, és az egészen kitűnő Hofi Gézából (aki a „Mikroszkóp” nem kis új nyeresége) valamivel kevesebb ta­lán több, még több lenne ... De az első rész látszólagos tar­kaságában megnyilatkozó szellemes és finom szerkesztés, a műsor egész hangvétele, a több fronton küzdő őszinteség úgy szolgálják a gondolatszabadság nemes ügyét, hogy hozzáse­gítenek nem butaságokat gondolni... „A titokzatos agy.” Idéztük már dr. Dési könyvének címét. A „Mikroszkóp” új műsora — nem tudományos érvekkel ugyan, de okosan — azt bizonyítja, hogy nem is olyan titok­zatos a mi agyunk. Ha használjuk. És ha van titka, akkor ép­pen ez a legnagyobb, hogy használni kell, minden helyzetben, az agyunkat. És ha erre rájöttünk, akkor lehet csak igazán nekünk is — de az országnak is — „tovább menni”. A. G. Komlós János­Fotó: Bojár Sándor

Next