Ország-Világ, 1969. január-június (13. évfolyam, 1-26. szám)
1969-02-12 / 7. szám
Hit vagy vakhit? Jegyzet egy filmmel kapcsolatban Szpiridonova, az úgynevezett „baloldali eszerek” egyik vezetője beszél. Szürke, szép szemei izzanak, szavai meggyőződéstől áthatottak. Szpiridonova arra buzdít, hogy a fiatal szovjet hatalom rúgja fel a breszti békét és kezdjen háborút Németországgal. Tudjuk a történelemből — és a Szpiridonova fanatikus arcát és szavait megmutató film is szolgált már, előzőleg, érvekkel —, hogy a szovjetország nincs abban a helyzetben, hogy háborúzzon. Ettől azonban még nem, vonjuk kétségbe, hogy Szpiridonova hisz abban, amit mond. Szpiridonova a körülményekkel nem törődő vakhit megszállottja. Szpiridonova drámai alak. Julij Karaszik hitelesen történelmi dokumentumokra épült filmje, az immár magyar mozikban is látható „Július hatodika” többek között azért is tud hitelesen vallani 1918. július 6-ról, Mirbach moszkvai német követ meggyilkolásáról és a hamar elfojtott „eszer” lázadásról, mert nemhogy Szpiridonovát, hanem még a gyilkosságot végrehajtó Bljumkint sem állítja be valamiféle ördögnek. Ezek az emberek szándékaik szerint forradalmárok voltak. A szándék azonban kevés. A XX. században a forradalmárnak a körülmények alapos felmérőjének, a következmények felismerőjének kell lennie. Lenin — aki nem mint valamiféle félisten, hanem mint a lehetőségeket higgadtan vizsgáló, a változtatás szenvedélyét a tények mérlegelésével egybekapcsoló, vívódásoktól sem mentes, s vívódásain az értelem erejével úrrá levő férfi jelenik meg ebben a filmben — legalább annyit szenved a breszti béke miatt, mint Szpiridonova. De Lenin nem engedi, hogy indulatai elragadják a földről, ahol körülötte az éhségtől és fáradtságtól szinte tántorog a nép. Megszégyenítőnek s rettenetesnek tartja ő is, hogy a császári Németország megszállva tartja Ukrajnát. De nem engedi, nem engedheti, hogy az abban a történelmi pillanatban a harcra még nem felkészült nép elvérezzen. Volna mit mondani a „Július hatodiká’’-ban feldolgozottesemények más vonatkozásairól is. Volna mit mondani a film művészi megvalósításának számos érdeméről és néhány problémájáról is. A rendelkezésünkre álló keretek között a legfontosabb és legaktuálisabb gondolat hangsúlyozását tartjuk kötelességünknek. Nem szégyelljük az ismétlést sem. Hiszen nem elég ismételni azt, hogy nem forradalmár az ma, aki nem akar és nem tud állandóan megújulni, aki nem ismeri fel az új és új helyzeteket. Akiben nincs hit és szenvedély, aki közömbös, az persze nem forradalmár. De az sem, akiben a hit vakhitté válik. Azért merjük mondani, hogy Karaszik filmje valóban a történelmi Lenint állítja elénk, mert ettől a Lenintől egyszerre tanulhatunk forradalmi erélyt és forradalmi higgadtságot, elvi hűséget és valóságtiszteletet. A világ megváltoztatásának akaratát és a fellengzős, „forradalmárkodó" frázisok gyűlöletét. Nincs olyan olvasónk, akinek ne volna szüksége még több hitre a jóban, a szépben, a világ jövőjében. Nincs olyan olvasónk, akinek ne ártana a vakhit bármilyen formája. Nem állítjuk azt, hogy nem volt — és nem lesz — nagyobb és korszerűbb film a „Július hatodiká”-nál. De azt igen, hogy mindenkinek, aki csak megnézi, segít. Segít gondolkodni, segít szilárdan, két lábon állni ezen a mi — igazán nemcsak csillagászati értelemben — mozgó bolygónkon. (—1—1) 24 „Tessék tovább menni” Új műsor a „Mikroszkóp”-ban Úgy hallottuk, hogy a „Mikroszkóp” új műsorának egyik jelenetében szereplő gyerekkocsiba rádió van beépítve, s az továbbítja hullámaival a Bábszínház jeles művésznőjének (különben félelmetesen élethű) csecsemősírását és gügyögését. Jó ötlet ez, de itt mégsem a rádióhullámok a főszereplők. Hanem az agyhullámok. „Mutasd meg agyhullámaidat, megmondom ki vagy!” Egy mostanában megjelent ismeretterjesztő könyvben (szerzője dr. Dési Illés, címe ,„A titokzatos agy”) olvastuk, alcímként, ezt a mondatot. Nos, Komlós János — aki a kocsiban fekvő kisdeddel beszélget — alaposan megmutatja a maga agyhullámait. Sőt — elektródok mellőzésével — a nézőtéren ülők agyát is oly sikeresen ingerli, hogy egy olyan „párbeszéd” segítségével, ahol az egyik „fél” csak gőgicsél, egy drámai komédia résztvevőinek érezzük magunkat. A műsorról műsorra többet és jobbat nyújtó Komlós „titka” az, hogy kimondja vágyainkat és félelmeinket is (azokat is, amelyeket önmagunk előtt is rejtegetünk) és velünk együtt (igen, az az érzésünk, hogy bennünket is bevonva, velünk közösen) a megoldásokat is keresi. Akkor is, ha — mint ezt is kimondja — a megoldások nem mindig vannak készen, ha a jövő nemcsak reményeket, hanem további problémákat is tartogat. Az egész műsorra jellemző ez a gondolkodásra serkentő, nem fölényeskedő okosság, ez a szatírával és a humorral gyógyító (nem „megváltó!”) sajátos „pszichoterápia”. A „Mikroszkóp”-nak immár kikristályosodott a maga szerepe és feladata. A gyógyító — és ugyanakkor harcos, szókimondó — hangos gondolkodás egyik fóruma. Mindez nem jelenti azt, hogy a műsorban — amelyet különben Marton Frigyes szerkesztett és Major Tamás rendezett — nincsenek egyenetlenségek. Komlós is megismétli a képzeletbeli csecsemővel való beszélgetést egy bábmajommal. A „Tessék tovább menni” című magánszám szövege és előadása is gyenge, és az egészen kitűnő Hofi Gézából (aki a „Mikroszkóp” nem kis új nyeresége) valamivel kevesebb talán több, még több lenne ... De az első rész látszólagos tarkaságában megnyilatkozó szellemes és finom szerkesztés, a műsor egész hangvétele, a több fronton küzdő őszinteség úgy szolgálják a gondolatszabadság nemes ügyét, hogy hozzásegítenek nem butaságokat gondolni... „A titokzatos agy.” Idéztük már dr. Dési könyvének címét. A „Mikroszkóp” új műsora — nem tudományos érvekkel ugyan, de okosan — azt bizonyítja, hogy nem is olyan titokzatos a mi agyunk. Ha használjuk. És ha van titka, akkor éppen ez a legnagyobb, hogy használni kell, minden helyzetben, az agyunkat. És ha erre rájöttünk, akkor lehet csak igazán nekünk is — de az országnak is — „tovább menni”. A. G. Komlós JánosFotó: Bojár Sándor