Ország-Világ, 1969. július-december (13. évfolyam, 27-53. szám)
1969-09-24 / 39. szám
kinek a kolhozon belül. Tavaly például már 3,5 millió rubel volt a kolhoz tiszta jövedelme. Tagjaink 33 nemzetiségi nyelven beszélnek, de egy célért dolgoznak. Különös podárköszinte — És mit nyújt a kolhoz az ötletek, a jó munka fejében az embereknek? Ezt már az egyik brigádvezető lakásán, terített asztal mellett kérdeztem, miután megtekintettük a szépen berendezett kultúrházat és a korszerű gazdasági épületeket. — A Micsurin jövedelméből ma 7200 ember részesül — felel az elnök. — A kolhozban dolgozók rendszeresen, havonta kapnak fizetést, ki-ki teljesítménye arányában. S ugyanilyen alapon ez év végén természetbeni juttatás is van. A háztáji föld mellett — amely általában nyolcad hektár — mindenki tarthat 1 tehenet, 1 sertést (a muzulmánok a sertés helyett 1 kancát), 5 bárányt és baromfit számolatlanul. — A pásztoroknak 10—15 bárányuk is lehet — szól közbe a juttatások felsorolásánál a párttitkár, majd még azt is hozzáfűzi: a háztájiból ugyan a törvény szerint mindenki negyed hektárt tarthatna, ám a Micsurin tagjainak ennek a fele is elegendő, mert a kolhoz mindennel ellátja őket. Legfeljebb a nagycsaládosok — a 10—12 gyermekesek — kérnek még a negyed hektárnál is többet. Nem állítjuk, hogy a miénk a legjobb kolhoz, azt sem mondjuk, más vidéken talán nem élnek jobban az emberek, de az tény, hogy különösen az utóbbi tíz esztendőben többet fejlődtünk, mint elődeink évszázadokon át, jobban élünk, mint valaha. Itt a beszélgetés egy időre megszakadt közöttünk, mert az asszonyok feltálalták az ünnepi ebédet. És ezután, a színesebbnél színesebb pohár köszöntők során hangzott el az is, melynek tartalmát csak idehaza fogtam fel igazán, amikor ismételten elolvastam a „Volokalamszki országút”-at. A falu tanácselnöke, miután a maga és honfitársai nevében a legőszintébb jókívánságokat küldte a magyar népnek, minket pedig arról biztosított, hogy fenntartás nélkül bizalmukba fogadtak, megjegyezte: — ha pedig ír majd rólunk, igyekezzék hű képet festeni. — Kössünk talán megállapodást? — kérdeztem. — Olyat, mint Morris-Ah Baurdzsán kötött az íróval, mielőtt az hozzáfogott az íráshoz? — kérdezett vissza, nevetve a tanácselnök. A párbeszédet akkor egy újabb pohárköszöntő szakította félbe, de később megtudtam, mire gondolt. Íme a gárdaezredes és a regényíró közötti megállapodás: „Kissé oldalt dőlve, kirántotta kardját hüvelyéből. Az alacsony, nyirkos fedezékben, amelyet gyéren világított meg az üvegét vesztett parányi lámpa, megcsillant a kard fényes, díszes pengéje. — Kössünk egy megállapodást — folytatta. — Maga vállalja, hogy csakis az igazat írja. A kész könyvet elhozza nekem. Én elolvasom az első fejezetet és azt mondom: Nem jó, hazugság az egész! Tegye az asztalra a bal kezét! S egy suhintással lecsapom a balját! Elolvasom a második fejezetet: Nem jó, hazugság az egész! Tegye az asztalra a jobb kezét! S egy suhintással lecsapom a jobbját. Rendben? — Rendben — feleltem. Mind a ketten tréfáltunk, de egyikünk sem mosolygott. Fürkészőn nézett rám cseppet sem mongolos, nagy, fekete szemével.” • A kazahsztáni élményekből egy esztendő alatt ugyan sok minden áthullott az idő rostáján, de a Micsurinban tett látogatás elmúlhatatlanul mélyen él bennem. Pontosan őrzöm a szürke, vad hegyek lábainál elterülő táj jellegzetességét, a dúsan termő almáskertek képét és a kolhoz dolgozóinak jóleső kedvességét, barátságát. Így hát bátran tenném asztalukra ezt az írást. Ilyennek láttam, ilyennek ismertem meg Momis-Ali Baurdzsán honfitársait. Hókai Imre A kolhoz szarvasmarha-állománya meghaladja a 2300-at. A legelőn lovas pásztorok vigyáznak rá éppúgy, mint a teve- és birkanyájra Iszembajev Mahtaj tanácselnök pohárköszöntője (Bojár Sándor felvételei) 19