Ország-Világ, 1969. július-december (13. évfolyam, 27-53. szám)

1969-12-31 / 53. szám

személyében, hiszen olyan főúri vendégek szerepeltek vendégeinek névsorában, akik minden aggályt eloszlattak. Számolatlanul adták át kofferekben a briliánsaikat, ékszereiket és minden mozgósított készpénzüket a lordnak, hogy az majd adott pillanatban külföldre menekítse a vagyonukat. Hitelét növelte még az is, hogy például egy fényes kaviáros-pezsgős mu­latság után reggel harminc taxit hozatott a várbeli palota elé és egész vendégseregével kikísértet­te magát a repülőtérre, ahol bé­relt repülőgép várt rá. Miközben a magas hivatali tisztségeket vi­selő előkelőségek ölelgetve bú­csúztatták az „üzleti ügyben” né­hány napra Londonba utazó ne­mes lordot, a vámosok nem so­kat akadékoskodtak és a titkár vámellenőrzés nélkül cipelhette a repülőgép fülkéjébe a nehéz bő­röndöket. Ki gondolta volna, hogy egy ilyen nagy úr esetleg csem­­pészutakra indul? Egy hét múlva ismét Pesten volt, és folytatta tékozló életmód­ját. Arra vigyázott, hogy időnként bizonyíthasson klienseinek, de arra is, hogy jócskán maradjon a rá­bízott vagyonokból a főúri élet fedezetére. Mint minden fezér, Hampton is narancshéjon csúszott el. Szerette a könnyűvérű nőket, az éjszaka pillangóit, akiket elkápráztatott pazarló kedvével, elhalmozott bun­dákkal, ékszerekkel és pénzzel. Ál­landó budapesti barátnőjéül Luj­zát, az Arizona mulató szép tán­cosnőjét választotta, de amikor egy berlini „menyasszony" is Bu­dapestre érkezett, Lujzával sürgő­sen szakított. A bánatos táncosnő elpanaszolta a lord hűtlenségét egy újságírónak, akinek azt is el­árulta, hogy a lord a neki átadott értékek javát elsikkasztja. Leg­utóbb is azzal kérkedett még, hogy a szekrényében 15 kiló aranyrúd vár felváltásra... Az újságíró másnap felhívott egy londoni tu­dósítót, és információt kért lord Hamptonról - csodálatosképpen ez eddig senkinek sem jutott eszé­be. A válasz pár nap múlva meg­érkezett: az igazi lord Hampton egy idős bútorgyáros, aki bénasá­ga miatt tolókocsiban közlekedik jelenleg is Londonban. Aki tehát magát lord Hamptonnak adja ki Budapesten - nyilvánvalóan szél­hámos. Néhány napi magánnyomozás után a titokzatos lordot leleplez­ték. Kiderült, hogy Európa úgy­szólván valamennyi országában keresik hasonló bűncselekmények miatt. Időközben befutott az oszt­rák rendőrség körözvénye: 1938- ban Bécsben ugyanis Ordódyné König Adél Sankt Gallen-i lakostól 42 brilliánsból álló felbecsülhetet­len értékű nyakéket, 30 drága bri­liáns gyűrűt és vagy 3500 font­sterling készpénzt csalt ki. Ezzel az alaptőkével a bőröndjében ér­kezett Budapestre ... A leleplező cikk megjelenése után egymás után berregtek a te­lefonok: a főherceg kabinetiro­dája, Imrédy titkárja és ifj. Horthy István tiltakozott a szerkesztősé­gekben, hogy nevüket a lorddal kapcsolatban esetleg megemlít­sék. Ha neveket nem is közöltek, de félreérthetetlen célzásokat tet­tek a lord főúri környezetére, amelynek asszisztenciája megköny­­nyítette a XX. század egyik leg­ügyesebb szélhámosának a pesti csalássorozatot. Ráadásul még a becsapott ügyfelek sem mertek je­lentkezni, de a napvilágra került bizonyítékok alapján a bíróság így is 4 évre ítélte az ál­lordot sik­kasztás, okirathamisítás és valu­tacsempészés sorozatban elköve­tett bűntette miatt. Vivian Leroy 1944-ben szabadult, utána kitolon­colták az országból. Az éjszakai mulatók népe együttérzett vele és meggyászolta a bőkezű vendéget. Hálából a me­sés számlákért megszervezték a napi privát-koszt börtönbe küldé­sét... A legújabb hír, a bevezetőben említett levél adatai szerint Hamp­ton tehát még most sem fejezte be kalandoréletét. Ismét „olajra lépett”. Úgy látszik azonban már erősen öregszik és csak kisebb stílű szélhámosságra futja kétség­telen tehetségéből. Most csak 10 ezer dollárnyi adósságért körözik, de vajon mi lehet még a sánta lord füle mögött? Ráthonyi János Személyében nem lehetett kételkedni Egy londoni telefon lerántja a leplet A véletlen egy asztalhoz ültetett... m^Liportutam befejezésekor a hazautazásom előtti vasár­lói napon ebédre hívtam Moszkvában tanuló fiamat. Lá­­zas influenzám miatt nem mertem a szállót elhagyni. ‘QV a Rosszija egyik emeleti éttermébe mentünk. * ~ Az üres asztalokhoz delegációt vártak, ezért meg­kértek bennünket, engedjük meg, hogy valakit mellénk ültes­senek. Jólöltözött, szimpatikus arcú, szakállas fiatal férfi volt, akit odakísértek. A rendelésnél észrevettük, hogy orosz tu­dása nem tökéletes, s találgatni kezdtük, milyen nemzetiségű lehet. Az újságíró vasárnap és betegen sem tud szabadulni hivatásától — érthető talán, hogy rövidesen megtudtuk: fran­cia. Hamarosan beszédbe elegyedtünk, különösen mikor kide­rült, hogy fizikus — éppen, mint a fiam. Michel Monnin egy nukleáris-fizikai laboratórium tudo­mányos osztályának a vezetője Clermont-Ferrand-ban. — Először jár a Szovjetunióban? — Nem. 5 évvel ezelőtt, 25 éves koromban, turistaként itt voltunk nászúton biológus feleségemmel. — S miért éppen ide jöttek? — Külföldre akartunk menni, és én javasoltam ezt az or­szágot. Úgy gondoltam, nálunk nem ismerik eléggé. Érdekelt a valódi helyzet. — És milyennek találták? — Gondolja el, nyár volt és mi szerelmesek. Egy — ahogy nálunk mondják. — „kétlovas” kis Citroennel jöttünk. Ütköz­ően eltört a motorunk. Mindenki segített. Megcsinálták a ko­csinkat, s ha valahol sorba kellett állni s meghallották a be­szédünkről, hogy idegenek vagyunk, előre engedtek. Az em­berek mindenhol kedvesek voltak velünk. Pedig nagy utat tettünk meg — egy hónap alatt. — Az útvonal?i — Minszk — Szmolenszk — Moszkva — Kurszk — Harkov — Zaporozsec — Jalta — Kijev — Zsitomir — Lvov — Uzsgo­­rod. — Most is magánemberként jött? — Egy fizikusnak nincs olyan sok pénze, hogy magánem­berként utazgasson. Hiszen elég gyakran szólítja külföldre va­lamilyen tudományos feladat. Most Dubnában voltunk 2 hétig egy francia fizikus kolléganőmmel. Ez hivatalos út. — Hogy került sor erre a meghívásra? — Firenzében egy nemzetközi szimpozionon találkoztunk orosz tudósokkal s már akkor kiderült, hogy kutatásaink egyik vonala találkozik. Ebben az évben nálunk Clermont- Ferrand-ban szerveztünk egy nemzetközi tudományos tanács­kozást, amelyen 25 ország fizikusai vettek részt. A magyar Medveczki és Sümegi professzorok is ott voltak, jöttek ame­rikai, ausztrál, belga, bolgár, japán és szovjet tudósok. Akkor hívtak meg bennünket Dubnába, ahol különböző országok fi­zikusai közös kísérleteket folytatnak. Hrisztov bolgár profesz­­szor mellett dolgoztunk — néhány új, nagyon nehéz elemmel végeztünk kísérleteket. Az óceán 5 ezer méteres mélységéből felhozott kőzeteket és kozmikus anyagokat vizsgáltuk többek között. A kutatásokat otthon folytatjuk és az eredményeket kicseréljük. — Miért mondta, hogy egy fizikusnak nincs annyi pénze, hogy abból utazgasson? — Mert általános, hogy azok az egyetemi társaim, akik nem tudományos munkára, hanem az iparba kerültek, jóval többet keresnek. Talán mert ott kötöttebb a munkaidő. — Nem hiszem, hogy azért. Úgy gondolom, az iparban dol­gozó kollégái fizetését a nyereség határozza meg, a tudósokét pedig mindig az, mennyit akar, vagy tud az állam áldozni a tudományra. Hiszen a tudós hajnalban és vasárnap is töri a fejét, neki valóban végtelen a munkaideje. — Mennyire igaza van. Hogy lehet, hogy ezt nálunk otthon a nők nem értik meg ennyire? Mielőtt elindultam, vasárnap már az itteni tudományos munkámmal foglalkoztam. S a fele­ségem szemrehányóan azt mondotta: két hétre elmesz, és az utolsó napon is a munkáddal foglalkozol. — Hát azért ez nem a nők — hanem a feleségek kérdése. Nem is lenne igazi feleség, aki ne sajnálna minden percet, amit nem vele tölt a férje — még ha maga is tudománnyal foglalkozik. Újdonsült ismerősünk elnevette magát és elővette szép, szőke felesége és kisfia fényképét. — Most megyek ajándékot vásárolni nekik. A kisfiamnak egy orosz inget szeretnék. Megkértem, adjon egy fényképet magáról — olvasóink szá­mára. — Csak egy nagyon rossz van nálam ... Tanúsítom. Csak a szakáll hasonlít... S. Zs. 25

Next