Ország-Világ, 1970. január-június (14. évfolyam, 1-25. szám)
1970-04-01 / 13. szám
HEPEHUPÁS A kora tavaszi nap bágyadtan tükröződik a víztócsákban. A pirosra mázolt új traktor vezetője egyszer kikerüli őket, máskor nekivág, jól meg kell kapaszkodnunk a vontatókocsi ülődeszkájában. Akisteleki futóhomokon hepehupás az út. Egy tanyára igyekszünk egésznapos látogatás, beszélgetés után. Mellettem Busa Vilmos, a termelőszövetkezet elnöke ül s mialatt kapkodom a fejem az útra hajló ágak alatt és figyelem a zökkenőket, ő bölcsen mosolyog: — Nekünk ez meg sem kottyan. Tudom, mire érti: a múltban megtett göröngyös, hosszú útra, amely ilyen km tavaszi hetekben kezdődött Tíz kilométerre lehet ide Pusztaszer, ahol Anonymus krónikája szerint a honfoglaló vezérek vérszerződést kötöttek, bár a hagyomány azt is őrzi, hogy az esemény Sövényházán történt, s állítólag a földreformkor ott kezdték meg a századok óta várva várt osztást. Pusztaszer és Sövényháza sokat versengett az elsőségért, ám hagyjuk a helyi vitát, a lényeg az, hogy ennek a tájnak valóban történelmi levegője van. Ezt idézik minden szeptember első vasárnapján a Sövényházán tartott „szobori búcsúk", ahol — az Árpád-emlékmű szomszédságában — ott ünnepelnek a kistelekiek is. Bár a Pallavicini-birtokból részesedtek, nem úri birtok uralkodott erretájt Kistelek, mint nevében is benne van, jobbára kistelkű parasztok települése volt A sovány futóhomok sovány termést adott. Csak az összefogás kínálhatott lehetőséget az új életre. A traktor félkörben megkerül egy nagy víztükröt, még egyszer megpillantjuk a szövetkezeti központ épületeit, a bagolyvárat, ahol 1949-ben megalakult a Felszabadulás szövetkezeti csoport Kevesen voltak: 15—20 család, lehetett vagy százötven hold földjük. Az alapítók közül sokan élnek, szép emlékeztető az a tábla, amely az irodaépület falán, egy vén fenyő alatt ökrös domborművel idézi a kezdetet, lelkesítő ellentmondásban az udvaron sorakozó traktorok és egyéb gépek sokaságával. A gimnáziumi honismereti kör akar foglalkozni a község, a szövetkezet történetével, úttörők gyűjtik össze a falusi és tanyai házak padlására került eszközöket, szerszámokat, bútorokat. A szövetkezet vezetői úgy tervezik: egy régi tanyát, olyat, ahová igyekszünk, afféle skanzenné alakítanak át, szívesen látják majd ott a távoli vendégeket is, lássák, milyen volt a hajdani élet a futóhomokon. Majdnem a tengelyt éri a feketén csobbanó belvíz. A szőke traktoros bátorítóan hátratekint. Mellőle Bálán Miklós párttitkár azt kiáltja: — Szerencséje volt Olivérnek ... — Volt annak elég baja belvíz nélkül is — felel az elnök. Szakáll Olivér, a szövetkezet főagronómusa valóban nehéz időkben került a bagolyvárba. 1958 tavaszán foglalta el állását. Szegeden, a kertészetben dolgozott, amikor szakembereket toboroztak a termelőszövetkezetbe. Felszabadulás n óta oszlott fel az elenforradalom idején, de kellő szakértelem és munkafegyelem híján nem dicsekedhetett eredményekkel. A vékonydongájú szegedi legényke lehangolódott, amikor megpillantotta a bagolyvár rozoga helyiségeit, és látta a szervezetlenséget, de nem vonta vissza a jelentkezését. A szövetkezetben 25—30 család dolgozott, a földek száma hétszáz holdra rúgott. Csekély volt a tagság jövedelme, s hogy pótolják, napszámos munkát vállaltak s vonakodva mentek a szövetkezeti földekre. Az új agronómus eleinte Szegedről járt Kistelekre, mégis kora hajnalban ott berregett már motorkerékpárja a tagok háza előtt, ő költögette fel őket Kijárt a tanyákra is, valóban szerencséje volt, hogy az idő tájt nem állták útját áthághatatlan belvizek. Amivel szembe kellett szállnia, a közöny, még a kisebb baj volt, tudott ő lelkesíteni, jövőt rajzolni. De nem hátrált meg a fenyegetések elől sem. Akadtak, akik azt mondták: baltával kergetik el, ha még egyszer bezörög a kapujukon. A következő évben már könynyebb volt érvelnie: egy munkaegységre hat forint helyett 14-et fizettek, aztán huszonegyet. A gyarapodás ugyan a jövőbe mutatott, de a mezőgazdaság átszervezésekor az egyéni gazdák mégsem akartak belépni a gyenge „öreg szövetkezetbe”, inkább alakítottak maguknak újakat. Szó szerint visszazökkenek a jelenbe, amikor a traktor a csalóka víztükör alatt gödörbe huppan és kereke egy helyen kezd forogni. Le kell szállni? Meg kell tolni? — Türelem! — szól az elnök. — Kilábalunk! Talán ezt mondta akkor is, amikor tíz évvel ezelőtt ide került, Kistelekre. A megyei kereskedelmi vállalat igazgatója volt Szegeden, s a szövetkezetek szervezésekor elvállalta az agitációs brigád vezetését. Hittek a képzett közgazdász, az előrelátó kommunista szavának! De milyen a paraszti ész?! Megagitálták az agitátort A kiteleki gazdák gyűlésre készültek a piactéren Az új belépők közrefogták Busa Vilmost, a lelkes-szívós agitátort, s azt mondták neki, olyan szépen ecsetelte a nagyüzemi gazdálkodás előnyeit, hogy szeretnék, ha belépne és vállalná a szövetkezet vezetését Gondolkodási időt sem kért, hajlott a hívásra. Két esztendeig megbízott elnök volt, egyelőre minden községi szövetkezet gondját viselte, mígnem 1962-ben megválasztották a régi szövetkezet elnökének. A Felszabadulás már igényelte a rátermett, szakszerű vezetőt, de még mindig hőskornak számított ez az idő. Az elnöknek nemcsak tudását, akaratát kellett latba vetnie, hanem helyt kellett állnia a mindennapi paraszti munkában is. Akkor keletkezett neve mellett a jelző: vasember. A gabona betakarításakor például kevés volt a zsákoló, s beállt ő is a gyalogmunkások közé — az alsó-szegedi szegényparaszt-paprikások fiát erre is megedzette az élet. A gazdák azt mondták: ,Tátjátok, Busa meg tudja fogni a zsákot is...” Hamarosan több gond került a vállára, mint egyetlen immár háromezer holdas szövetkezeté. A vezetőség 1964-ben vállalta két másik szövetkezet irányító- Busa Vilmos tsz-elnök Bárán Miklós párttitkár Horváth Zs. István, aki egyik alapítója a tsz-nek 20