Ország-Világ, 1970. július-december (14. évfolyam, 26-51. szám)
1970-11-04 / 44. szám
KÜLÖNÖS ROKONSÁG Budapesti Vegyiművek bejáratánál, ahol a műhelyek felé ágaznak az utak, ahonnan elindul és ahova visszatér minden gyárba érkező, tizenkét év óta áll egy emlékmű. Vörös talapzaton embermagasságnyi szögletes gránitoszlop, tetején ötágú csillag. Az utakon targoncák futnak, az emberek sietve lépkednek dolgaik után. Az emlékmű hozzátartozik a gyárhoz úgy, mint a jó öreg porta, a szürke épületek, vagy mint a lányokkal incselkedő fiúk. Az egyiket megszólítom, ugyan tudja-e, miért és hogyan került pont ide ez az emlékmű? Rám csodálkozik s látom szemeiben a viszontkérdést: hogyhogy én ezt nem tudom?! — Az emlékmű egy moszkvai tizedes halálát jelzi, de a szovjet hősöknek szól. 1958-ban avatták. De menjen a tmk-ba, a Merkujev brigádhoz, azok majd elmondanak mindent. — Én csak innen tudom pontosan a történetet — nyitja ki a brigádnaplót Német István brigádvezető. Ismét meglepetés. Az első oldalon az általában szokásos, a brigádot alakuláskor megörökítő fotó helyett egy fiatal, szőke szovjet katona képe, alatta: Jurij Merkujev 1935—1956. — Az ő nevét viseli a brigád. Látja? — bék ujjával a két dátum közti pici vonalra —■, ennyi volt az ő élete. Ilyen kicsike. Huszonkét esztendő. Itt egy év hibázik, de 1961-ben, amikor a naplót nyitottuk, még nem tudtuk pontosan mikor született. A nevét sem így írják (Moszkvából érkezett leveleket vesz elő, azzal dokumentálja, hogy Jurij családi neve Merkurjev), de akkor ezt sem tudtuk betű szerint. Most meg már, hogy a brigád családi neve lett, mindenfelé csak így mondják, kicsit magyarítva: a Merkujevék. Mert mi aztán „rokonságba” kerültünk a családdal. — Olvassa csak, így ír nekünk a Merkurjev papa: „Drága fiaim! Nagyon hálásak vagyunk azért a fogadtatásért, melyben részesítettetek Budapesten, ott, ahol örökre ott maradt a mi fiunk, Jurij. Köszönjük, hogy meglátogatjátok fiunk sírját, akinek halála, úgy érezzük, rokonságba hozott a magyar néppel...” — Na, de elmondom sorjában. Két évig a brigádot nem hívták sehogy. Már nehogy rosszul értse! Hírét ismerték — a gyárban az első szocialista brigád lett és azóta is az —, csak neve nem volt. Egyszer odajött hozzánk Vári Sándor, az MSZBT-titkár, hogy felvehetnénk Jurij Merkurjev, hősi halált halt szovjet katona nevét. Ezután kaptuk a fényképet Jurijról, ápoljuk a sírját. Ünnepkor a mi brigádunk nem a gyári rendezvényre megy, hanem koszorút viszünk, őrséget állunk a gyári emlékműnél, meg a Kerepesi temetőben, már évek óta. — 19S7 nyarán levelet írtunk a családnak, meghívtuk őket. November 7-re eljöttek: a papa, a mama, Jurij két testvére, Ljuha és Szergej. Egy hétig a mi vendégeink voltak. Spóroltunk erre. Van brigádkasszánk. Az a szokás, hogy fizetéskor mindenki betesz 10 forintot és a 100 forinton aluli jutalmat. Ebből minden héten veszünk 5 lottót, a többiből moziba, színházba megyünk és augusztusban két napra a gyár Somodi-parti víkendtelepére. Akkor a pénzből uzsonnát csináltunk a család tiszteletére, meg ajándékot vettünk. Mindennap együtt voltunk. Nagyon összebarátkoztunk. Azóta állandóan levelezünk. Most várjuk a fényképeket, mert a család új lakásba költözött. Nagyon hívták a brigádot a lakásszentelőre. Nem tudtunk elmenni. Talán majd később ... A papa, a testvérek beszámolnak a brigádnak minden családi eseményről, hogy Annának kislánya született s vele ötre szaporodott az unokák száma, hogy a szülők nyáron az erdei kis házukban vannak és a papa, régi szokása szerint, naphosszat gombázni jár. Mindent tudat a család, csak Jurijról nem mondanak semmit, soha. — Nem lehet a családdal arról a fiúról beszélni. Amikor itt jártak, próbáltak, de nem mondtak többet, csak annyit, hogy nagyon jó gyerek volt. Aztán ijesztően sápadt lett mindegyik. Nyilvánosság előtt egyszer sem sírtak, csak kint a temetőben. De az valami rettenetes volt... — Akkor hát mégis mi az, ami a brigádot ilyen szorosan névadójához, egy halotthoz köti? Csend a felelet. Az MSZBT-titkár töri meg. — Én elmondom, amennyit tudok. A dátumra már nem emlékszem pontosan. 1956. október 24. vagy 25. volt, reggel. Egy pár dolgozó jött be a gyárba. Hogy lövés volt, vagy benzinpalack? — senki nem tudja, csak azt látták, hogy a Gubacsi út és a Soroksári út torkolatánál égett egy szovjet páncélautó, benne ez a fiú. Arcvonását, haja színét már nem lehetett kivenni. A dolgozók behozták a gyárba a portára, onnan az orvosi rendelőbe. Hogy ott halt meg, vagy útközben? — nem tudják. Mire az orvos hozzányúlt, már halott volt. Itt akartuk eltemetni, ahol az emlékmű áll, de jöttek a bajtársai és elvitték. Nem tudtuk, hova. A szovjet parancsnokságon kutattunk utána. Ott megtudtuk a nevét és hogy a Kerepesi temetőbe vitték. Nyomoztunk a sírok között, meg ahol lehetett. Kiderült, hogy moszkvai volt, ott él a családja. írtunk nekik. Aztán 1967-ben a brigád ... A többit már tudja. A bejáratnál, a gyárnak azon a részén, ahol Jurij Merkurjev meghalt, áll az emlékmű. Körötte kert, benne két nyírfa. Gondosan ápolják, hogy magasra nőjön. Három volt. Egy kiszáradt. Azt mondják, a nyírfa nehezen ereszt gyökeret. A nyírfa. Az ember az más ... Kovács Aranka Az ő nevét viseli a brigád Fotó: Wéber János A gyár bejáratánál 12 év óta áll egy emlékmű A papa, Ljuha, a mama, Szergej és mi, az új rokonok 8 /