Ország-Világ, 1970. július-december (14. évfolyam, 26-51. szám)

1970-11-04 / 44. szám

KÜLÖNÖS ROKONSÁG Budapesti Vegyiművek bejáratánál, ahol a műhelyek felé ágaznak az utak, ahonnan elindul és ahova visszatér minden gyárba érkező, tizenkét év óta áll egy em­lékmű. Vörös talapzaton embermagasság­­nyi szögletes gránitoszlop, tetején ötágú csillag. Az utakon targoncák futnak, az emberek sietve lépkednek dolgaik után. Az emlékmű hozzátartozik a gyárhoz úgy, mint a jó öreg porta, a szürke épületek, vagy mint a lányokkal incselkedő fiúk. Az egyiket megszólítom, ugyan tudja-e, miért és hogyan került pont ide ez az em­lékmű? Rám csodálkozik s látom szemeiben a vi­szontkérdést: hogyhogy én ezt nem tu­dom?! — Az emlékmű egy moszkvai tizedes ha­lálát jelzi, de a szovjet hősöknek szól. 1958-ban avatták. De menjen a tmk-ba, a Merkujev brigádhoz, azok majd elmonda­nak mindent. — Én csak innen tudom pontosan a tör­ténetet — nyitja ki a brigádnaplót Német István brigádvezető. Ismét meglepetés. Az első oldalon az általában szokásos, a brigádot alakuláskor megörökítő fotó helyett egy fiatal, szőke szovjet katona képe, alatta: Jurij Merku­jev 1935—1956. — Az ő nevét viseli a brigád. Látja? — bék ujjával a két dátum közti pici vo­nalra —■, ennyi volt az ő élete. Ilyen kicsi­ke. Huszonkét esztendő. Itt egy év hibázik, de 1961-ben, amikor a naplót nyitottuk, még nem tudtuk pontosan mikor szüle­tett. A nevét sem így írják (Moszkvából érkezett leveleket vesz elő, azzal doku­mentálja, hogy Jurij családi neve Merkur­­jev), de akkor ezt sem tudtuk betű szerint. Most meg már, hogy a brigád családi neve lett, mindenfelé csak így mondják, kicsit magyarítva: a Merkujevék. Mert mi aztán „rokonságba” kerültünk a családdal. — Olvassa csak, így ír nekünk a Mer­kurjev papa: „Drága fiaim! Nagyon hálá­sak vagyunk azért a fogadtatásért, mely­ben részesítettetek Budapesten, ott, ahol örökre ott maradt a mi fiunk, Jurij. Kö­szönjük, hogy meglátogatjátok fiunk sír­ját, akinek halála, úgy érezzük, rokonság­ba hozott a magyar néppel...” — Na, de elmondom sorjában. Két évig a brigádot nem hívták sehogy. Már ne­hogy rosszul értse! Hírét ismerték — a gyárban az első szocialista brigád lett és azóta is az —, csak neve nem volt. Egy­szer odajött hozzánk Vári Sándor, az MSZBT-titkár, hogy felvehetnénk Jurij Merkurjev, hősi halált halt szovjet katona nevét. Ezután kaptuk a fényképet Jurijról, ápoljuk a sírját. Ünnepkor a mi brigádunk nem a gyári rendezvényre megy, hanem koszorút viszünk, őrséget állunk a gyári emlékműnél, meg a Kerepesi temetőben, már évek óta. — 19S7 nyarán levelet írtunk a család­nak, meghívtuk őket. November 7-re el­jöttek: a papa, a mama, Jurij két testvé­re, Ljuha és Szergej. Egy hétig a mi ven­dégeink voltak. Spóroltunk erre. Van bri­gádkasszánk. Az a szokás, hogy fizetéskor mindenki betesz 10 forintot és a 100 forin­ton aluli jutalmat. Ebből minden héten ve­szünk 5 lottót, a többiből moziba, színház­ba megyünk és augusztusban két napra a gyár Somodi-parti víkendtelepére. Ak­kor a pénzből uzsonnát csináltunk a család tiszteletére, meg ajándékot vettünk. Min­dennap együtt voltunk. Nagyon összeba­rátkoztunk. Azóta állandóan levelezünk. Most várjuk a fényképeket, mert a család új lakásba költözött. Nagyon hívták a bri­gádot a lakásszentelőre. Nem tudtunk el­menni. Talán majd később ... A papa, a testvérek beszámolnak a bri­gádnak minden családi eseményről, hogy Annának kislánya született s vele ötre szaporodott az unokák száma, hogy a szülők nyáron az erdei kis házukban van­nak és a papa, régi szokása szerint, nap­hosszat gombázni jár. Mindent tudat a család, csak Jurijról nem mondanak sem­mit, soha. — Nem lehet a családdal arról a fiúról beszélni. Amikor itt jártak, próbáltak, de nem mondtak többet, csak annyit, hogy nagyon jó gyerek volt. Aztán ijesztően sápadt lett mindegyik. Nyilvánosság előtt egyszer sem sírtak, csak kint a temetőben. De az valami rettenetes volt... — Akkor hát mégis mi az, ami a brigá­dot ilyen szorosan névadójához, egy ha­lotthoz köti? Csend a felelet. Az MSZBT-titkár töri meg. — Én elmondom, amennyit tudok. A dá­tumra már nem emlékszem pontosan. 1956. október 24. vagy 25. volt, reggel. Egy pár dolgozó jött be a gyárba. Hogy lövés volt, vagy benzinpalack? — senki nem tudja, csak azt látták, hogy a Gubacsi út és a Soroksári út torkolatánál égett egy szovjet páncélautó, benne ez a fiú. Arcvonását, haja színét már nem lehetett kivenni. A dolgozók behozták a gyárba a portára, on­nan az orvosi rendelőbe. Hogy ott halt meg, vagy útközben? — nem tudják. Mire az orvos hozzányúlt, már halott volt. Itt akartuk eltemetni, ahol az emlékmű áll, de jöttek a bajtársai és elvitték. Nem tud­tuk, hova. A szovjet parancsnokságon ku­tattunk utána. Ott megtudtuk a nevét és hogy a Kerepesi temetőbe vitték. Nyomoz­tunk a sírok között, meg ahol lehetett. Kiderült, hogy moszkvai volt, ott él a csa­ládja. írtunk nekik. Aztán 1967-ben a bri­gád ... A többit már tudja. A bejáratnál, a gyárnak azon a részén, ahol Jurij Merkurjev meghalt, áll az emlékmű. Körötte kert, benne két nyír­fa. Gondosan ápolják, hogy magasra nő­jön. Három volt. Egy kiszáradt. Azt mond­ják, a nyírfa nehezen ereszt gyökeret. A nyírfa. Az ember az más ... Kovács Aranka Az ő nevét viseli a brigád Fotó: Wéber János A gyár bejáratánál 12 év óta áll egy emlékmű A papa, Ljuha, a mama, Szergej és mi, az új rokonok 8 /

Next