Ország-Világ, 1971. január-június (15. évfolyam, 1-26. szám)
1971-03-17 / 11. szám
kólák építése, bár a tanteremhiány kétségbeejtő. Az önök terve pedig célul tűzte ki annyi új középiskola felépítését, amely további hatmillió tanuló befogadására alkalmas. A jelenlegi angol kormány, mintha csak szándékosan csökkentené a városi és állami költségvetés terhére történő lakásépítkezést. Ugyanakkor az önök terve kijelenti: az ötéves terv alatt felépítendő összesen 565—575 millió négyzetméter alapterületű új lakás. A pontról pontra történő összehasonlítás komor képet fest számunkra. Tulajdonképpen csak egy dolog ment meg bennünket Angliában a teljes elkeseredéstől. Szemünk előtt nő a szervezett munkásság ellenállása és harci készsége a jelenlegi tory-hatalom ellen, amely a legszívesebben a XIX. századi állapotokat állítaná vissza. Amikor ezeket a sorokat írom, már több mint egy hónapja tart a postások sztrájkja. Az ország minden részéből összegyűlt postai dolgozók egyhangúan szavazták meg a sztrájk folytatását, figyelmen kívül hagyva a sztrájk letörésére irányuló kísérleteket íme, ilyen hangulatot vált ki nálunk a mi terv nélküli, igazságtalan társadalmunk! Sok millió „szaratovi mérnök” De engedjék meg, hogy egy pillanatra elfeledkezzem bajainkról, és megpróbáljam az önök új tervének feladatait az önök kategóriáival lemérni. Meg kell vallanom, erre van egy szokatlan módszerem. Mintegy húsz évvel ezelőtt a feleségemmel kigondoltunk magunknak egy absztrakt személyt, az átlagos szovjet embert, akit mi „szaratovi mérnöknek” neveztünk. Ez az absztrakt figura volt számunkra az az ember, aki megtestesíti előttünk a szovjet állampolgárt, és mi, bármi történt is a Szovjetunióban — jó vagy rossz —, minden alkalommal igyekeztünk elképzelni magunknak, hogyan fog ezekre reagálni a mi „szaratovi mérnökünk”. Nem volt ő se óriás, se törpe, se zseni, se ostoba. Lelki szemeink előtt egyszerű, becsületes ember volt, aki mindig igyekezett megérteni, hogy mi történik az ő társadalmában, és aki mindent megtett, ami ennek a társadalomnak a javára válhat. Az utolsó 25 év alatt a szovjet társadalom jó néhány bonyolult időszakán mentünk át a mi „mérnökünkkel”. És, bár mindig nehéz feladatokat állítottunk elébe, mindig becsületesen került ki a megpróbáltatásokból. Két évvel ezelőtt véletlenül találkoztunk egy valódi szaratovi mérnökkel. Mi mindig férfinek képzeltük el, az pedig, akivel találkoztunk, történetesen nő volt, úgyhogy most gondolatainkban két szaratovi mérnökhöz kell fordulnunk: egy férfihez és egy nőhöz, őszintén megvallva, ez az értékelést bonyolultabbá, de egyszersmind pontosabbá is teszi. Milyenek az ő perspektíváik az elkövetkezendő öt év alatt? Nemrégen azt írta a Pravda, hogy az ötéves tervet a lenini hagyományoknak megfelelően, széles körű megvitatásnak vetik alá a célból, hogy a lehetőségekhez mérten még teljesebben tudják figyelembe venni a szovjet emberek véleményét És ahogy mi magunknak elképzeljük, a mi barátaink — a szaratovi mérnökök — olyan aktív erőt fognak képviselni, amely a termelőerők tervezett növekedésének hideg számait élő realitássá fogja változtatni. Vegyünk például egy prózai tárgyat a cipőt. A szovjet emberek is szeretik a jó lábbelit és gyakran kritizálják azt amit vásárolnak. Onnan tudom ezt, mert magam is gyakran hallottam. A terv előirányzata szerint, 35—40 százalékkal fog megjavulni a cipő minősége is, csak úgy, amint a többi árucikké. Ez csak egy kis példa a könnyűipari cikkek gyártásának tervezett fokozása köréből, és egyáltalán nem kételkedem, hogy a mi szaratovi mérnökeink ezt csak örömmel üdvözölhetik. Mit mondhatnék a többi tervszámról? Milyen reális tényekké változik át szovjet barátaink előtt az ipari termelés növekedése, az elektroenergia, acél, szén és vas termelése? Én nem vagyok se mérnök, se közgazdász, de én is el tudom képzelni, mit fog jelenteni például az olaj- és gázkitermelés gigantikus méretű növelése. Fel tudom fogni, mivel itt, Angliában a gázszámlám hónapról hónapra emelkedik. Az összesített energiamérlegben az olaj és a gáz 1975-re már 67 százalékot fog kitenni. Hogy mit jelent ez az emberek és az iparvállalatok részére, azt szaratovi barátaink segítsége nélkül is nagyon jól értem. Csak ígéret? Búcsút veszek egy időre szaratovi mérnökeinktől, és elmondom a saját meglátásomat. Azokat a politikai ígéreteket, amelyeket a mi társadalmunkban tesznek, nem kötelező teljesíteni. Éppen ezért senki sem veszi őket komolyan, és senki sem várja gyakorlatilag azoknak a deklarációknak a teljesítését, amelyeket a két nagy párt politikusai tesznek. De abban abszolút biztos vagyok, hogy a szovjet emberek a terveket, mint ígéreteket fogják fel, mégpedig mint olyanokat, amelyeket teljesíteni kell, és amelyeket teljesíteni is fognak. És ebben van többek között a szocializmus és a kapitalizmus közötti különbség! Az önök terve sohasem alapult kizsákmányoláson. A termelés növelésének bármilyen terve, amely eddig a nyugati világban napvilágot látott, mindig magában foglalja a dolgozó ember kizsákmányolását is. Még a viszonylagos fellendülés időszakában sem tud a mi magánkapitalisztikus gazdaságunk létezni munkanélküliség nélkül. Ezt az állapotot nem tagadják itt sem a közgazdászok, sem a politikusok. A termelés automatizálása jótékony hatást gyakorol a profitra, de elkerülhetetlenül fokozza a munkanélküliséget. Közgazdászaink ezt sem titkolják el. A közelmúltban a volt foglalkoztatásügyi és termelékenységi miniszter, Barbara Castle, megjósolta, hogy év végéig a munkanélküliek száma Nagy-Britanniában előreláthatólag eléri az egymillió főt. Ilyen a mi „tervünk” az ipari fronton. Vegyük a mezőgazdaságot, önök az új ötéves tervben feladatul tűzik ki legkevesebb 195 millió tonna gabona megtermelését. Önök nem félnek attól, hogy ez a mezőgazdaság válságát fogja kiváltani. Nézzék meg, mi történik nálunk! A legnagyobb malomipari vállalatok Angliában, sőt, egész Nyugat-Európában a Rank How is McDougall magáncéghez tartoznak. Ennek a cégnek a forgalma az elmúlt évben 379 millió font sterlinget tett ki, a jövedelme pedig több mint 15 millió fontot. Ugyanakkor a kenyérárakat az elmúlt évben kétszer is felemelték. És hamarosan újra emelni fogják. A farmerszövetség elnöke figyelmezteti a kormányt, hogy a jelenleg is nagy nehézségekkel küzdő angol mezőgazdaság támogatásának hiánya olyan agrárkrízishez vezethet, amilyent utoljára a harmincas években éltünk át. Azon kapom magamat, hogy ismét az Összehasonlítások parttalan tengerébe merülök. Igaz, hogy amikor leültem az írógép mellé, nem ezt akartam tenni, és nem is akartam dicsérni a szovjet tervet. Tudom, hogy egy s más nem úgy fog történni, ahogy arra számítottak, lehet, hogy hibákat is fognak elkövetni, hiszen sokkal nehezebb megoldani a felmerülő gyakorlati feladatokat, mint megtalálni az azokat meghatározó szavakat. Mindezt jól tudom. De úgy vélem, hogy az önök terve felé irányuló őszinte lelkesedésem, mint már említettem, abból az egyre fokozódó felháborodásból is táplálkozik, amelyet itthon érzek, amikor a mi társadalmunk értelmetlensége és igazságtalansága fölött gondolkodom. Ezért hullámzanak bennem a legkülönbözőbb érzelmek, amikor szülővárosom sötét utcáin barangolok, és ezekről gondolkodom. Pokolian dühös vagyok, de ugyanakkor telve vagyok optimizmussal is, mert tudom, hogy az, amit önök csinálnak, tovább erősíti a szocializmus szilárd épületét, azét a társadalomét, amely eddigi eredményeivel és a jövőre vonatkozó terveivel reményt önt a mi szívünkbe is. London, 1971 7