Ország-Világ, 1971. január-június (15. évfolyam, 1-26. szám)
1971-03-17 / 11. szám
A Véres Hét után a francia újságok rengeteg kacsát közöltek. Az egyik álhír szerint Frankel_Leót a csendőrök egy párizsi utcán elfogták, Versailles-ba vitték és agyonlőtték. Ezt ő maga cáfolta meg abban a levélben, amelyet egy genfi laphoz írt a Comói-tó partjáról, ahová kalandos körülmények után érkezett: miután az egyik torlaszon megsebesült, a XI. kerületi elöljáróságra vitték, ahol Jelizaveta Dmitrijeva bekötözte, néhány nap múlva együtt menekült vele a körülzárt francia fővárosból. Kehiben búcsúzott el attól, akit „harci és útitársnőjének” nevezett, de aki több volt ennél: a gyenge tüdejű, alacsony magyar ötvöslegény és hivatásos forradalmár reménytelenül szerette az Internacionálé francia női tagozatának vezetőjét, a szép szőke húszéves Dmitrijevát, egy orosz tiszt törvénytelen leányát, aki Louise Michel mellett a Kommün másik legendás hősnője volt. ÉKSZEREK ÉS ESZMÉK A Kommün volt magyar vezetője, akinek módszerességét, körültekintését, konok kitartását, szólammentes következetességét, szerény megfontoltságát harcostársai és a történészek oly nagyra becsülték, még nap huszonhét éves volt, amikor néhány hétig Itáliában pihent a történelem első proletárhatalmának bukása után. 1844 február 24-én született Óbudán. Édesapja, dr. Frankel Albert, a kitűnő haladó szellemű orvos titokban Kossuth-képes selyemkendőt hordott a szíve fölött. Leó tizenhat éves k gatra,min indult útnak Nyuötvös, de az ékszerek és érmék nem nagyon érdekelték: koraérett gyermek volt, s már kamaszkorában a filozófia meg a politika kötötte le. 1867-ben egy rövid londoni tartózkodás során megismerkedett Marx-szal, s ez döntő befolyást tett egész életére. Ugyanebben az évben került Párizsba, s részt vett az Internacionálé szervezési munkáiban. Amikor III. Napóleon bíróság elé állíttatta a Nemzetközi Munkásszövetség vezetőit, a tárgyalás „legszenzációsabb” eseménye, mely lázba hozta a közvéleményt, az ifjú magyar bevándorolt munkásvezér bátor védekezése, jobban mondva szellemes támadása volt, mert — amint életrajzírója, Aranyossi Magda írja — „ez a kopottruhás, vékonydongájú fiatal ,sehonnai’ a vádlottak padját szószékké változtatta... Párizs napokon át mulatott azon, hogyan leckéztette meg Frankel a császári ügyészt és bírákat.” Ezen a tárgyaláson mondta: „... az Internacionálé olyan fa, amelynek gyökerei mélyen benyúlnak minden ország földjébe és nagyon nagy naivitás volna azt hinni, hogy azzal, hogy egyik vagy másik ágát levágják, kiszáríthatják a kérge alatt keringő éltető nedvet. Azoknak, akik nem értik meg az idők szavát, akik azt képzelik, hogy a szocialista mozgalom megáll emiatt a per miatt, azoknak azt kiáltom, amit Galilei: Eppur si motive!” Ám csak néhány hónapig raboskodott a diáknegyedi Szent Pelágia börtönben. Az 1870 szeptember 4-i forradalom kiszabadította, s márciusban, az újabb, igazi forradalom után beválasztották a Községtanácsba, ő lett a Kommün egyetlen idegen származású biztosa, vagyis minisztere. Mint munka-, iparés kereskedelemügyi biztos, a katonai kapkodás, a községtanácsi frakcióharcok és az általános zűrzavar ellenére fáradhatatlan és következetes politikát folytatott. A Kommün francia vezetői közül sokan még a múltban éltek, a nagy forradalom jakobinus eszméiért lelkesedtek, sokat szónokoltak és kedvelték a színpadias gesztusokat. A halkszavú, szerény, magyar műötvöst egyesek kicsinyes és konok megszállottnak tartották, aki a világraszóló események közepett olyasmivel foglalkozik, mint a péklegények éjszakai munkájának a megtiltása, a zálogtárgyak ingyenes visszaszolgáltatása, a munkaidő korlátozása, az üzemi bizottságok felállítása, a megszökött gyárosok vállalatainak kisajátítása, a dolgozókat sújtó pénzbírságok eltörlése. Nem csoda, ha április 25-én ezt írta Marxnak: „Nagyon szeretném, ha ... tanácsaival segítene nekem, mert jelenleg úgyszólván teljesen egyedül vagyok ...” Pedig a jövő őt igazolta, s Lissagaray joggal írta a Kommün történetéről szóló művében: „Ha a március 18-i forradalom semmi mást nem vethetett volna a latba, mint a Munka- és Kereskedelemügyi Bizottság alkotásait, akkor is többet tett volna a munkásokért, mint 1789 ... óta Franciaország összes polgári szervei.” MÉLYSÉGES DEMOKRATIZMUS Van Frankel munkásságának egy vonása, melyet érdemes külön kiemelni: alig foglalta el biztosi helyét, azonnal felhívta a munkásokat, kiskereskedőket és kisiparosokat, hogy közöljék vele észrevételeiket és kívánságaikat; a minisztérium épületében külön helyiséget bocsátott a szakmai szervezetek küldötteiből alakult ún. Kezdeményező Bizottság rendelkezésére. Ez a mélységes demokratizmus tette népszerűvé a fiatal munkásvezért, aki mindvégig kitartott kicsinyesnek látszó, de a dolgozók mindennapi életét makacsul megjavítani szándékozó politikája mellett: „... nemcsak azért állunk a helyünkön — mondotta —, hogy a községi kérdéseket megoldjuk, hanem azért is, hogy szociális reformokat léptessünk életbe.” Ő nem a múltra, hanem a jövőre vetette vigyázó szemét. S mint 1877. március 18-án írta a magyar munkáslap emlékcikkében: „Számunkra március 18. egy új világ, egy új társadalom előhírnöke.” Hozzátehetjük: személyében ő maga is egy új világ előhírnöke lett... A vereség nem törte meg A bukás után is kitartóan harcolt meggyőződéséért, Budapesten és Párizsban egyaránt. 1872-ben a francia törvényszék távollétében halálra ítélte. Ekkor éppen Hágában volt, az Internacionálé kongresszusán. Később sok hányattatás, angliai, németországi és bécsi tartózkodás után hazakerült, s kitartóan küzdött a magyar marxista munkáspárt megalakításáért. Itthon nemcsak Tisza Kálmánnal kellett meg Q i iUu EGY ÚJ VILÁG ELŐHÍRNÖKE FRANKEL LEO, A KOMMÜN MAGYAR MINISZTERE Frankel Leó 8