Ország-Világ, 1971. január-június (15. évfolyam, 1-26. szám)
1971-01-13 / 2. szám
A NAGYLÁBÚAK FÖLDJE Patagóniáról a legtöbben már sokat hallottak, oda is tudják képzelni valahová a dél-amerikai kontinensre s annak is a legdélibb részére, azt is tudják hogy Argentínához tartozik s földrajzi szempontból határvonalai: az Atlanti-óceán déli része, a Magellán szoros, s keleten az óriási andesi láncsor ... de hogy honnan ered elnevezése, az már kevésbé ismeretes. A világ egyik legkietlenebb, legmostohább táján időtlen idők óta Garabonciás szélkirály az úr. Amerikának ezt a zugát felfedezése után jó néhány évtizedig gondosan „kerülték” a hajósok — a szárazföld felől a tengerpartokat is erősen korbácsoló szélviharok miatt. Se füvet, sem fát nem termő, behorpadt mélyedésekkel tarkított, szikkadt földjeit fentről, repülőgépről szinte, holdbéli tájnak véli az ember. Honnan adódik elnevezése s kik voltak a névadók? Titokzatos lábnyomok Nem nehéz kitalálni, hogy csakis e földrészt felfedező, majd megkerülő spanyoloktól származhat, akik e partokra szokták kirakni — kegyetlen éhhalálra ítélve — a hajóikon fellázadtakat. Ezekkel az ide „kitelepített” lázadókkal történt, hogy élelem és életlehetőségek kutatása közben a teljesen kihaltnak tűnő vidéken, váratlanul, hatalmas lábnyomokra bukkantak. A lerongyolódott, elcsigázott spanyoloknak kétségük nem lehetett, hogy e lábnyomok nem valamiféle rejtélyes szobrászati alkotások, hanem emberi nyomok, amit később a nyomokat hagyó őslakók, a hihetetlenül „nagy lábon élő” indián törzsek felfedezése is igazolt. Ennek alapján nevezték el őket a spanyolok „patagon”-oknak, azaz „nagylábúaknak” s e földterületet később e patagonokról: Patagóniának. E szétszórtan élő indián törzsek nem voltak túl népesek. Egyedüli megélhetési forrásuk — főleg a patagóniai tavak környékén — csupán a vadászat volt; vízimadarakra, nyúlra és rókafélékre, de főleg a szintén „nagy lábon élő” struccmadarakra hegyezték nyilaikat. Életviszonyaik változatlanságát főleg az magyarázza, hogy az e kontinensen már három évszázada uralkodó fehér embert hosszú ideig nem vonzotta meghódításuk. Csupán a múlt század végén került sor — Argentína nemzetté válása után — felszámolásukra, azaz a második „konfkisztára”. Mint az utolsó „mutatványpéldányok” egyikét (elsárgult fénykép tanúskodik róla a Punta Arenas-i múzeumban), az egyik patagóniai indiánt „ketrecbe zártan” vitték a a század végén (1889) a párizsi nagy világkiállításra, ahol ha nem is állati minőségben, de — mint a rácsok fölé akasztott magyarázó cédula mutatta — „HOMUS PATAGONICUS”-ként bámulhatták meg. Miután a ketreclakót kellőképpen megcsodálta a világ, egyre inkább felébredt a kíváncsisága „birodalma” iránt is. A lelkes kutatók kezdetben hobbyból, kalandvágytól fűtve kezdték felkeresni Patagóniát, majd megkezdődtek a régészeti kutatások is. Az első kapavágásokkal nem is kellett túlságosan mélyre hatolniuk s máris gigantikus ősállatok maradványai kerültek a felszínre. Méteres csigolyák, óriási állkapcsok, dinoszauruszok s különböző őshüllők leggazdagabb lelőhelyeként tárult Patagónia az emberiség ámuló szeme elé. Egyidejűleg tudományosan bebizonyosodott, hogy az ősi kontinensek közül is tán a legősibb földterület ugyancsak Patagónia. A „Petróleumváros” Comodoré Rivadávia „szebbik” arculata „Áldozati bárány” — étlenség, szomjhalál 24