Ország-Világ, 1971. július-december (15. évfolyam, 27-52. szám)
1971-08-11 / 32. szám
Nem először érzem úgy, hogy szinte vakmerőség vagy kegyetlenség valakivel egyetlen délutánon elmondatni az élete történetét... És mindig újra meg újra meglepődöm, hogy senki sem hagyja abba kifulladva, elfáradva a fejénél, egy bocsánatkérő mosollyal, mondván: elnézést, nem bírom tovább. És mondják, mondják az öregek, néhány óra alatt átvergődnek azon az életrajz-koncentrátumon, amely a sűrítés miatt élesebben mutat fényt és árnyat; percenként változik a szín, a kép: menetelés, roham, lőtt seb, szúrt seb, kórház, börtön, verés, barátok, ellenségek ... A szem néha könnybe borul, párás a szemüveg, nem törli meg és csak mondja, mondja tovább. Miért? Mert akkor sem hagyta abba, amikor lőttek rá, amikor verték, amikor állás és remény nélkül kóborolt hazájában ... A kérdésem csak ennyi volt Leisztner Ferenchez: hetvenöt évesen, honnan a közügyek iránti, szüntelen érdeklődés, honnan az energia a sok-sok társadalmi munkához, a munkásőr-szolgálathoz, a népfrontbeli munkához, az MSZBT kerületi elnökségéhez, a Barátság táncegyüttes dajkálásához ...? Gondolkodott a válaszon. S mert egyszavas, egymondatos válasz nincs erre a kérdésre, hát az életével felelt rá. — 1896 szeptemberében születtem, Tökölön. Apám a Weiss Manfréd-gyár egyik martinásza volt. Hat elemit végeztem, azután villanyszerelő tanonc lettem. Egy hónappal a várva várt felszabadulás előtt — 1915 májusában behívtak katonának. Kéthónapos kiképzés után kivágtak az olasz frontra. Megjártam a doberdói poklot... November közepén zászlóaljunkban már nem volt ép ember... A sok sebesült miatt bennünket kivontak a harcolók közül, majd amikor a menetzászlóalj kiegészült, Dél-Tirolba kerültünk. Ott sebesültem meg. Comblövés. Felépültem, s 1916 nyarán, amikor Bruszilov támadása megindult, átdobtak az orosz frontra. — 1916. szeptember 20-án, Csernovictól nem messze körülfogtak bennünket, fogságba estem. A Dnyeper partján volt a Darnica fogolytábor, onnan vittek tovább, munkára. Egy Kaukázusba induló csoportba kerültem. Sztavropol, Armovil.. . Ezüst- és ólombányákban dolgoztam, 1917 februárig. Akkor megengedték, hogy Kiszlavodszk fürdővároskában vállaljunk munkát. Munkát azonban nem találtunk, s amikor Rosztov felé tartottunk, a vonaton elfogtak a cári csendőrök. Moszkvába, majd onnan Murmanszkba vittek, a transzszibériai vasút építkezéséhez... Ó, az a tábor . .. Nélkülöztünk, tífuszjárvány pusztított. Reggelente 15—20 embert húztak ki a barakkból, holtan ... — 1917. november 20. körül, egy reggel ismeretlen ember jelent meg a táborban és érzékelni lehetett, hogy valami megváltozott. Az idegen felállt valami rögtönzött emelvényre és különös dolgokat mondott: „Elvtársak! Maguk mától kezdve nem foglyok. Aki akar, mehet haza, de örülnénk, ha minél többen itt maradnának, segíteni ...” — Csak néztünk egymásra, forgattuk a fejünket. Én akkor még semmit sem tudtam a nagy társadalmi kérdésekről, mozgalmakról, forradalomról... Csak azt tudtam, hogy otthon szüleimmel, testvéreimmel szegények voltunk, gondok között éltünk. És az az ember ott arról beszélt egyszerű szavakkal, hogy a földet elvesszük, a gyárakat a munkásoknak adjuk ... Olyan gyárat akarunk — mondta —, ahol nem zsákmányolják ki az embereket... — Hat- vagy kétszázan jelentkeztünk a Vörös Gárdába. A foglyok egy része elindult a bizonytalanba. Sokan elvesztek, elkallódtak. Én akkor kezdtem ismét embernek érezni magam, amikor egy megyeszékhelyen a katonai raktár őre meghátrált, midőn a mi emberünk erélyesen rászólt: „Tegye le a kardját, ezek nem hadifoglyok, hanem vörösgárdisták!”. — Egy hét múlva már Moszkvában voltunk, ahol szétosztottak bennünket. Én egy Gseka-zászlóaljhoz kerültem. Jancsik Fe ris harci szekerek renc volt a parancsnok. És nap mint nap többet értettem meg a körülöttem zajló eseményekből és abból az ügyből, amelynek katonájává szegődtem. — Részt vettem súlyos harcokban is. Egy alkalommal Dzerzsinszkij népbiztos személyesen jött hozzánk segítségért. „Moszkvában komoly baj van — mondta. — A postát és a távírdát elfoglalták.” Zászlóaljunkat készenlétbe helyezte és a Moszkva-folyó partjára irányította. — A postát háromnegyed óra alatt foglaltuk vissza az eszerektől, de nekünk is komoly veszteségeink voltak. S rögtön ezután következett a Malaja Dimitrovka-i utcasor, amelyért három-négy napig folyt a küzdelem ... — Lenint két ízben láttam és egyszer beszéltem is vele. A Kremlben teljesítettem szolgálatot, amikor egy felhajtott gallérú ember érkezett a bejárathoz és a parancsnokot kereste. „Kérem, hívja ki.” Szabó parancsnokkal együtt kísértük a jövevényt a cárnői épületszárnyhoz s ott betessékelték egy szobába. Én ott őrködtem tovább. Amikor hosszú időn át senki sem X 3 uv.ére jött oda, senki nem mozdult odabenn, bevallom, halkan benyitottam és belestem az ajtón. Lenin az asztalnál ült és bóbiskolt. Ülve, lopva, mint a katonák. Később kijött, s azt kérdezte, nem fázom-e? Nem, mondtam. „Pedig hideg van. Amikor ilyen nagyok a csillagok, akkor nagyon hideg van.” — Másodszor a hadifogoly-kongresszuson láttam Lenint, Moszkvában. Azon a kongresszuson a magyart fogadták el hivatalos nyelvnek. — Visszatérve a harcokhoz... Tizennyolc napig küzdöttünk Jaroszláv, Volgaparti városért és Szavenkov cári ezredest élve fogtuk el... Caricinnél súlyos sebet kaptam, kozák pikával sebesítettek meg a nyakszirtemen. Amikor fölszedtek a sebesültvivők, a láz ködén át láttam, hogy a folyó feketéllik a sok csónaktól, apró hajótól, vízi járműtől és azt hittem, vége mindennek. Sírtam, mint egy taknyos gyerek. Aztán megtudtam: győztünk ... Három hónapig voltam ezután kórházban. — 1919 volt már, mire meggyógyultam. Amikor hírét vettük a Tanácsköztársaságnak, haza akartunk jönni, segíteni, de mire az valóra válhatott volna, már késő volt. — 1922-ben jöttem haza. Nagy-nagy honvágy fogott el, hogy láthassam szüleimet, testvéreimet. Pedig ha tudtam volna, mi vár rám, talán el se indulok. A határon már-már úgy látszott, nem lesz semmi baj, amolyan együgyű hadifogolynak mutatkoztam. Folyvást csak tisztek neve és viselkedése felől faggattak, de persze én „semmit sem tudtam”. Engem viszont elárulhatott valaki, mert egy reggelen egészen más hangon szólítottak. Akkor már vörös kutya voltam és iszonyúan megvertek. Azt hittem, nem élem túl. Zalaegerszegre vittek, ott voltam három hónapig bezárva, aztán a hadbíróság két évre ítélt. Azt a két évet a Csillagbörtönben töltöttem ... — Amikor kiszabadultam, sehol sem adtak munkát. Vasmű? Hajógyár? Semmi. A Vásárcsarnokban kaptam időnként alkalmi munkát. 1930-ban tudtam először elhelyezkedni; az Általános Fogyasztási Szövetkezetnél alkalmaztak. Először életemben . . . — A felszabadulás után elvégeztem a 7. és a 8. osztályt, azután leérettségiztem a Jedlik Ányos gimnáziumban. Hatvanéves voltam már, mire érettségit tettem. Akkor már nem volt könnyű. Dolgoztam is, meg hát... elmúlt az idő. Négy évig alig jutottam el valahová. És amikor felszólítottak az iskolában, mindig erős lámpalázam volt. Azért mégis, négyes tanuló voltam. Több helyen dolgoztam, többek között a Posztógyárban és én mindig .. . Igen, mindig. S hogy itt tartunk, hadd folytassam Leisztner Ferenc helyett. Mindig kész volt küzdeni, harcolni másokért, s „azért az ügyért, amelynek katonájává szegődött”. Most is. Amikor sokan az ő korában délutáni szundikálásra vonulnak, ő a népfront házába megy, vagy turistacsoportot kísér, vagy elballag a fiatal táncosok közé, akiket „valakinek össze kell tartani...” Amikor lefényképezték, éppen a pártbizottságon őrködött. * Néhány éve — bizonyára az októberi forradalom 50. jubileumi évében — láttam egy dokumentumfilmet. A régi, ugrálós filmkockák között volt néhány számomra felejthetetlen pillanat. Könnyű kis harci szekerek robogása. Egy kocsi, egy ló, egy gépfegyver, egy ember. Hegyessapkás vöröskatonák ültek a kocsikon, a lovak vágtattak. Külön-külön mindegyik kis szekér olyan esendő volt, de a sok együtt, az megállíthatatlan rohanás ... Történelemórán, diákoknak levetíthetnék azt a filmet, válaszul arra a kérdésre, hogy hogyan győzhetett az a forradalom ... És Leisztner bácsinak további munkájához jó egészséget kívánok. Némethi Györgyi Leisztner Ferenc az I. világháború idején... ... és ma (Bojár Sándor felvétele) 10