Ország-Világ, 1971. július-december (15. évfolyam, 27-52. szám)

1971-08-11 / 32. szám

V. Pribitkov A #35 12. INGA STRAUCH FELISMERI A HELYZETET nem válaszol Habecker egy pillanatra elbizonytalano­dott. Inga pedig arra gondolt: „Mégsem­­ Francia­« volt hát! Még ha elfogták is Gustavot, ő ember maradt! Nem törték meg!” De nem mondhatta el, mennyire örül, mennyire büszke Gieseckére, s milyen bűntudatot érez most előtte azért, mert kételkedni merészelt benne ... Inga összeszedte magát. — Mi ez, nyomozó úr? — kérdezte Inga mintegy szórakozottan és őszintén csodál­kozva. — Nem értek semmit az egész­ből... Habeckernek jó füle volt hozzá, hogy meghallja, mikor hazudnak a gyanúsítot­tak. Inga Straub­ hangjában azonban sem­mi ilyesmit nem észlelt. Ez megint megzavarta. — Nem érti? — kérdezte Habecker, hogy időt nyerjen. — Pedig nekem az a benyo­másom, hogy nagyon is jól érti! Inga tagadóan rázta a fejét, lassan vis­­­szatette a papírlapot az asztalra és eltolta magától. Habecker előrehajolt: — Figyelmesen elolvasta? — Igen. — Előző címe pontos? — Igen... — És továbbra is azt állítja, hogy sem­mit sem ért? — Valóban semmit sem értek! Már mindent értett. A Gestapo valaho­gyan hozzájutott egy távirathoz, amely egy Moszkvával kapcsolatot tartó embernek szólt. És elolvasta a táviratot. De ki ez az ember? Kik ezek az emberek, akiknek a berlini címét ugyancsak felsorolja a táv­irat? Természetesen elvtársak! De kik? Habecker szinte átdöfte a szemével. — Mindent megmagyarázok magának, Strauch kisasszony, bár szívesebben hal­lottam volna öntől a magyarázatot. A tö­redelmes beismerés könnyítene sorsán. Sőt, jogom van kijelenteni, hogy a beis­merés gyökeresen megváltoztatja jövő­jét. Ezzel még visszaszerezhetné a megbe­csülést és a bizalmat... — De nincs mit beismernem, nyomozó úr! — vágott Inga Habecker szavába. — Értse meg, nincs mit beismernem! — Ne siessen — mondta Habecker. — Hallgasson rám, komolyan beszélek magá­hoz. Nagyon komolyan! Vagy szót tudunk érteni egymással, vagy... Hallgasson! Amit most elolvasott, egy Moszkvából kül­dött távirat szövege. Az orosz hírszerzés brüsszeli rezidensének küldték, aki negy­venegy novemberében meglátogatta ma­gát és barátját, Kramert. A nyomozó halállal fenyegetőzik — De én ... — Hallgasson! Maga több konkrét utasí­tást és adó-vevőt kapott „Árgustól”. Mind­ez számunkra vitathatatlan. „Árgus” min­dent beismert, ne izguljon. Engem most már csak jelentéktelen apróságok érdekel­nek. Nevezetesen: milyen utasításokat ka­pott,­­honnan szerezte a katonai és politi­kai jellegű értesüléseket, és hol van az adó-vevője? Legyen szíves válaszolni ezek­re a kérdésekre. Inga az izgalomtól elsápadt, de szeme mosolygott. — Strauch kisasszony, ez nem nevetsé­ges! — próbált ráijeszteni Habecker. — Ez az egy távirat teljesen elegendő ahhoz, hogy önt halálra ítéljék! Inga kihúzta magát ültében. — Mit akar tőlem? Meg akarja tudni az igazat? — Igen! — mondta Habecker gyorsan. — Mondja meg az igazat, és ezzel nem­csak az életét menti meg! — Sajnos, nekem más a benyomásom — mondta Inga lassan. — Hiszen folyton csak az igazat mondom. De ön éppen ettől vá­lik egyre bosszúsabbá ... Mindenesetre, köszönöm. Most már legalább tudom, hogy mivel vádolnak. Hazaárulással és az oro­szok javára végzett kémkedéssel... Jól ér­tettem? — Jól értette. — Köszönöm. Most már tudom, mivel szemben kell védenem magam ... Ön azt mondta, ugye, hogy ez az „Árgus” vagy kicsoda, mindent beismert? Követelem, hogy ismertessék velem „Árgus” vallomá­sát és szembesítsenek ezzel az emberrel. Ha egyszer is látott engem, ha átadott va­lamilyen utasítást, akkor fel kell ismernie, igaz? — Itt én kérdezek! — De ön az igazat akarja tudni, nyomo­zó úr! És én segíteni akarok magának ab­ban, hogy kihámozza az igazságot! Adja ide „Árgus” vallomását, szembesítsen ve­le, és meg fog győződni róla, hogy ez az ember hazudik! Tévútra viszi önt! Inga ezt olyan hittel és szenvedéllyel mondta, hogy Habecker elbizonytalano­dott. Annál is inkább, mert „Árgus” vallo­mása nem volt nála. — Azt hiszem, igen hamar teljesíthetem kérését — mondta Habecker jelentőségtel­jesen. — De ha „Árgus”, Laube és Kramer felismerik magát, akkor már késő lesz! Akkor másképp fogunk beszélni magával. — Erre nem lesz szükség — mondta In­ga. — Meg fog győződni róla, hogy ezek az emberek nem ismernek engem. — Szóval a távirat maga szerint merő félreértés? És a „Direktor” aláírás magá­nak semmit sem mond? És semmiféle „Ár­gust” nem ismer? És Heinrich Laubét so­hasem látta? — Nem. — Érdekes! De akkor honnan ismeri a „Direktor” és „Árgus” magát és a lakcí­mét? Vagy azt hiszi, hogy együgyű fajan­­kókkal van dolga? — Istenem, nyomozó úr! Semmit sem értek az egészből! — Nem érti! Moszkvában persze a bol­sevistáknak nincs más dolguk, mint hogy a teljesen ismeretlen Inga Straub­ egész­sége miatt nyugtalankodjanak. Egyszerűen csak fogták magukat és elhatározták, hogy megtudakolják, hogyan éli világát Inga Strauch német honleány, nemzetiszocia­lista újságíró, akinek a címét egy régi te­lefonkönyvből másolták ki!... Furcsa em­berek élnek ott Moszkvában, ugye? — Ezt hallani is gyötrelem! — Gyötrelem! — mosolyodott el várat­lanul Habecker. — Ez gyötrelem magá­nak? Maga azt még nem tudja, mi az igazi gyötrelem! Ezt elhiheti nekem! — Istenem, istenem! Hogy bizonyítsam be magának, hogy nem hazudok! Soha nem láttam semmiféle „Árgust”. Nem találkoz­tam a maga Laubéjával! Higgye el! Hig­­­gyen nekem! Inga a melléhez szorította tenyerét. Fáradt hangjából kétségbeesés csengett. Következik: A játszma nem ért véget 11

Next