Ország-Világ, 1971. július-december (15. évfolyam, 27-52. szám)
1971-08-11 / 32. szám
V. Pribitkov A #35 12. INGA STRAUCH FELISMERI A HELYZETET nem válaszol Habecker egy pillanatra elbizonytalanodott. Inga pedig arra gondolt: „Mégsem Francia« volt hát! Még ha elfogták is Gustavot, ő ember maradt! Nem törték meg!” De nem mondhatta el, mennyire örül, mennyire büszke Gieseckére, s milyen bűntudatot érez most előtte azért, mert kételkedni merészelt benne ... Inga összeszedte magát. — Mi ez, nyomozó úr? — kérdezte Inga mintegy szórakozottan és őszintén csodálkozva. — Nem értek semmit az egészből... Habeckernek jó füle volt hozzá, hogy meghallja, mikor hazudnak a gyanúsítottak. Inga Straub hangjában azonban semmi ilyesmit nem észlelt. Ez megint megzavarta. — Nem érti? — kérdezte Habecker, hogy időt nyerjen. — Pedig nekem az a benyomásom, hogy nagyon is jól érti! Inga tagadóan rázta a fejét, lassan visszatette a papírlapot az asztalra és eltolta magától. Habecker előrehajolt: — Figyelmesen elolvasta? — Igen. — Előző címe pontos? — Igen... — És továbbra is azt állítja, hogy semmit sem ért? — Valóban semmit sem értek! Már mindent értett. A Gestapo valahogyan hozzájutott egy távirathoz, amely egy Moszkvával kapcsolatot tartó embernek szólt. És elolvasta a táviratot. De ki ez az ember? Kik ezek az emberek, akiknek a berlini címét ugyancsak felsorolja a távirat? Természetesen elvtársak! De kik? Habecker szinte átdöfte a szemével. — Mindent megmagyarázok magának, Strauch kisasszony, bár szívesebben hallottam volna öntől a magyarázatot. A töredelmes beismerés könnyítene sorsán. Sőt, jogom van kijelenteni, hogy a beismerés gyökeresen megváltoztatja jövőjét. Ezzel még visszaszerezhetné a megbecsülést és a bizalmat... — De nincs mit beismernem, nyomozó úr! — vágott Inga Habecker szavába. — Értse meg, nincs mit beismernem! — Ne siessen — mondta Habecker. — Hallgasson rám, komolyan beszélek magához. Nagyon komolyan! Vagy szót tudunk érteni egymással, vagy... Hallgasson! Amit most elolvasott, egy Moszkvából küldött távirat szövege. Az orosz hírszerzés brüsszeli rezidensének küldték, aki negyvenegy novemberében meglátogatta magát és barátját, Kramert. A nyomozó halállal fenyegetőzik — De én ... — Hallgasson! Maga több konkrét utasítást és adó-vevőt kapott „Árgustól”. Mindez számunkra vitathatatlan. „Árgus” mindent beismert, ne izguljon. Engem most már csak jelentéktelen apróságok érdekelnek. Nevezetesen: milyen utasításokat kapott,honnan szerezte a katonai és politikai jellegű értesüléseket, és hol van az adó-vevője? Legyen szíves válaszolni ezekre a kérdésekre. Inga az izgalomtól elsápadt, de szeme mosolygott. — Strauch kisasszony, ez nem nevetséges! — próbált ráijeszteni Habecker. — Ez az egy távirat teljesen elegendő ahhoz, hogy önt halálra ítéljék! Inga kihúzta magát ültében. — Mit akar tőlem? Meg akarja tudni az igazat? — Igen! — mondta Habecker gyorsan. — Mondja meg az igazat, és ezzel nemcsak az életét menti meg! — Sajnos, nekem más a benyomásom — mondta Inga lassan. — Hiszen folyton csak az igazat mondom. De ön éppen ettől válik egyre bosszúsabbá ... Mindenesetre, köszönöm. Most már legalább tudom, hogy mivel vádolnak. Hazaárulással és az oroszok javára végzett kémkedéssel... Jól értettem? — Jól értette. — Köszönöm. Most már tudom, mivel szemben kell védenem magam ... Ön azt mondta, ugye, hogy ez az „Árgus” vagy kicsoda, mindent beismert? Követelem, hogy ismertessék velem „Árgus” vallomását és szembesítsenek ezzel az emberrel. Ha egyszer is látott engem, ha átadott valamilyen utasítást, akkor fel kell ismernie, igaz? — Itt én kérdezek! — De ön az igazat akarja tudni, nyomozó úr! És én segíteni akarok magának abban, hogy kihámozza az igazságot! Adja ide „Árgus” vallomását, szembesítsen vele, és meg fog győződni róla, hogy ez az ember hazudik! Tévútra viszi önt! Inga ezt olyan hittel és szenvedéllyel mondta, hogy Habecker elbizonytalanodott. Annál is inkább, mert „Árgus” vallomása nem volt nála. — Azt hiszem, igen hamar teljesíthetem kérését — mondta Habecker jelentőségteljesen. — De ha „Árgus”, Laube és Kramer felismerik magát, akkor már késő lesz! Akkor másképp fogunk beszélni magával. — Erre nem lesz szükség — mondta Inga. — Meg fog győződni róla, hogy ezek az emberek nem ismernek engem. — Szóval a távirat maga szerint merő félreértés? És a „Direktor” aláírás magának semmit sem mond? És semmiféle „Árgust” nem ismer? És Heinrich Laubét sohasem látta? — Nem. — Érdekes! De akkor honnan ismeri a „Direktor” és „Árgus” magát és a lakcímét? Vagy azt hiszi, hogy együgyű fajankókkal van dolga? — Istenem, nyomozó úr! Semmit sem értek az egészből! — Nem érti! Moszkvában persze a bolsevistáknak nincs más dolguk, mint hogy a teljesen ismeretlen Inga Straub egészsége miatt nyugtalankodjanak. Egyszerűen csak fogták magukat és elhatározták, hogy megtudakolják, hogyan éli világát Inga Strauch német honleány, nemzetiszocialista újságíró, akinek a címét egy régi telefonkönyvből másolták ki!... Furcsa emberek élnek ott Moszkvában, ugye? — Ezt hallani is gyötrelem! — Gyötrelem! — mosolyodott el váratlanul Habecker. — Ez gyötrelem magának? Maga azt még nem tudja, mi az igazi gyötrelem! Ezt elhiheti nekem! — Istenem, istenem! Hogy bizonyítsam be magának, hogy nem hazudok! Soha nem láttam semmiféle „Árgust”. Nem találkoztam a maga Laubéjával! Higgye el! Higgyen nekem! Inga a melléhez szorította tenyerét. Fáradt hangjából kétségbeesés csengett. Következik: A játszma nem ért véget 11