Ország-Világ, 1972. január-június (16. évfolyam, 1-26. szám)
1972-04-26 / 17. szám
Nagy időkben egyszerű szavakkal Ezekben a napokban nem esedékes sem kerek életrajzi évforduló, sem hónapra egybeeső dátum, amelynek alkalmából felidézzük Lunacsarszkij emlékét. Mégis állandóan időszerűnek tartjuk alakjának, szavainak felelevenítését, mert csak hiányosan ismerjük a szocialista kultúra megteremtéséért végzett gigászi munkásságát. Fokozza kíváncsiságunkat az is, hogy a hazájában folyó kutatások újabb izgalmas részleteket tárnak fel pályafutására vonatkozólag. Ennek az átörökítő igyekezetnek legutóbbi eredménye a közelmúltban Moszkvában megjelent terjedelmes dokumentumkötet: Lunacsarszkij Leninnel váltott leveleinek gyűjteménye. Magyarországon a felszabadulás után Petőfi verseinek első oroszra fordítójaként és méltatójaként ismertük meg Lunacsarszkij nevét, néhány éve pedig egy tanulmánykötete és a szegedi színházban bemutatott Don Quijote című drámája révén alkothattunk közelebbi fogalmat róla, mint művészettudósról és szépíróról. Egyik kritikusunk találóan jellemzi szemléletmódját: „Nem átkozódni és heveskedni rögtön, hanem igyekezni megérteni, hogy mi miért van, mit jelent önmagában, s mit jelent mint rész az egészben ...” Káderjelentés 1918 júliusában írja Leninnek: Kedves Vlagyimir Iljics elvtárs, forrón figyelmébe ajánlom Zsoltovszkij polgártársat, aki ma minden bizonnyal a legnagyobb orosz építőművész. A szovjethatalom iránti feltétlen hűségével is mások fölé emelkedik. Nagyon kérem ..., hogy minden olyan kérdésben, amely Moszkvában építészettel, művészi rekonstrukcióval, építéssel és átépítéssel kapcsolatosan fölmerül, kizárólag hozzá forduljanak mint tanácsadóhoz és szakértőhöz. Szilárdan meg vagyok győződve róla, hogy idővel hálás lesz nekem ezért a tanácsért. A Lunacsarszkij népbiztos Lenin e sorok hatására sokat tanácskozott azok után városépítészi kérdésekről Zsoltovszkijjal, s rövidesen megbízta őt a Nagy Színház újjáépítési munkálatainak vezetésével, majd 1922-ben a mezőgazdasági kiállítás épületének megtervezésével. „A megdolgozás” részvétel ügyében jó egy hónap múlva „sürgős” jelzéssel a következő táviratot küldte Lunacsarszkij Leninnek: „Ez év augusztus 26 és szeptember 5 között összeül Moszkvában az első közoktatásügyi összoroszországi kongresszus .. . A legszívélyesebben meghívom önt. Kérem, ne tagadja meg, hogy amikor ideje legjobban megengedi, részt vegyen a kongresszus tanácskozásain.” Két nappal később a Népbiztosok Tanácsának ülésén találkoztak, s a következő cédulaváltásra kerül sor a két államférfi között: „Vlagyimir Iljics, még egyszer a legnagyobb tisztelettel kérem..., hogy valamelyik napon tetszőleges órában jöjjön el és mondjon néhány szót annak a 700 (szovjet) tanítónak, aki az ország minden részéből összegyűlt.” — Mi lenne a téma? — írta rá a papírra Lenin. „Amihez kedve tartja. Valami aktuális kérdés és néhány szó arról, hogy a nép ismeretszerző tevékenysége sem az utolsó dolog.” Augusztus 28-án Lenin elment a kongresszusra és felszólalt. Üzenet Herzen lányainak 1920 elején. Kimerülnek a készletek, járványok pusztítanak, tombol a polgárháború, de a Szovjet Köztársaságban országszerte megemlékeznek Herzenről, mokrata a nagy forradalmi beíróról és gondolkodóról. A Vörös tér közelében húzódó Herzen utca akkor kapta új nevét. Ebben az időben létesítik az első írómúzeumokat. E döntések szokás szerint úgy születnek, hogy Lunacsarszkij kezdeményez, s a Népbiztosok Tanácsa — Leninnel az élén — jóváhagyja. Ilyen előzmények után íródnak a következő sorok is Herzen Angliában élő lányainak: „Ma Alekszandr Ivanovics Herzen halálának 50. évfordulóján az Orosz Szocialista Föderatív Köztársaság kormánya ... önnek és nővérének ..., a nagy író gyermekeinek, forró üdvözletét küldi... Kormányunk eltökélt vágya, hogy Herzen és feleségének hamvai visszakerüljenek Moszkvába. Kormányunk egyben azt is örömmel közli önnel, hogy az a népi tulajdonba vett ház, amelyben ön és nővére születtek, szabadon rendelkezésükre áll, ha meg kívánják látogatni a cári önkény és a tőkés erőszak nagy leleplezőjének hazáját.” Könyvkölcsönzés Drága Vlagyimir Iljics! Nagyezsda Konsztantyinovna (Krupszkaja — a szerk.) látta nálam Upton Sinclair „Jimmie Higgins” című regényét. Ez kommunista regény, úgy gondolom, ön is élvezettel olvasná. Nagyezsda Konsztantyinovnának bizonyára tetszeni fog a könyv, ezért elküldtem neki, de egyúttal kérem, hogy elolvasás után juttassák vissza hozzám. Kezét szorítja í. Lunacsarszkij Krupszkaja és Lenin megfogadta a biztos ítéletű Lunacsarszkij tanácsát, s mivel az orosz fordítás még csak előkészületben volt ekkor, angol eredetiben olvasták el a regényt. Bírálat és önbírálat 1921. február 9-én Lenin cikket írt a Pravdában, s ebben a Lunacsarszkij vezette Közoktatásügyi Népbiztosság munkáját értékelve, szóvá tette a hiányosságokat is. Még ugyanezen a napon az alábbi tanítványi tiszteletet sugárzó levélke érkezett hozzá: Vlagyimir Iljics! Rettenetesen kínos számomra, hogy nem tudom töretlenül végrehajtani az irányvonalat. Mai cikke fellelkesít (ne vegye rossz néven nyíltságomat), mindig így gondolkodtam és így beszéltem .. De helyesen teszi, ha megszid, mert nem tudtam végigvinni ezt a vonalat. Most majd kijavítjuk. A. L. Anatolij Vasziljevics Lunacsarszkij öt évvel volt fiatalabb Leninnél. 1875-ben született, s 1933-ban halt meg. összeállította : Szilágyi Péter Egy elhomályosult kópia a kevés ránk maradt felvétel közül ifj KÖNYVEK HOVA TŰNTEK A KATÓNAK? Jegyzet Kardos G. György új regényéről 1946 nyarán vagyunk, az angol uralom alatt levő Palesztina egy arab és zsidó települések között levő, elhanyagolt „kórházá”-ban, ahol főleg halálosan beteg lengyel katonákat — a brit hadsereg kötelékében harcolt, úgynevezett „Anders-hadtest” tisztjeit — „gyógyítják”. Egy ápoló — egy Abed nevű, nyitott fülű, és szívű arab fiú, aki szereti összegyűjtögetni az itt-ott található kacatokat, de aki (félig öntudatlanul) élményeket is gyűjt, emberi megnyilatkozásokat — egy forró nyári napon sokszor megy végig a különböző „pavitonok”-on. És az orvos, meg a betegek megbízásából eljut a nem messze levő boltba is, különböző üzeneteket közvetít olyanokhoz is, akik nem tartoznak a szomorú „kórház” kötelékébe. „Abed egy napja” — ezt az alcímet is lehetne adni az Avraham Bogatir hét napja (az immár országhatárainkon túl is nagy sikert aratott regény alkotója új művének. És ebben a végig jelen időben ábrázolt, kijelentő mondatokban leírt napban nemcsak különböző emberek élete van benne, s nemcsak a maga főnökeiből (és beosztottaiból) kiábrándult Bugajski ezredes halála, hanem egy kicsit benne van a második világháború is. Benne az a sok borzalom, amit ez a történelmi vihar felkavart, benne a fasizmus legyőzőinek fénylő igazsága, de ugyanakkor a szomorú igazság is, hogy régi sebeket, gyűlölségeket, az idegrostokba befészkelődött s ott szinte megkövesedett indulatokat a legokosabb egyezmények sem szüntethetnek meg máról holnapra. A regény lengyel, zsidó, arab, német, olasz szereplői közül senki sem szent, még Piske is — aki pedig hős partizánként harcolt (végig Lengyelországban maradva) a náci betolakodók ellen — tele van esendőséggel: primitívebb, de ugyanakkor ravaszabb is egy (hogy úgy mondjuk) „ifjúsági hérosz”-nál. Egy-két kivétellel azonban részvétet érzünk, együttérzést a Hová tűntek a katonák? katonái és civiljei iránt. Hiszen a legkülönfélébb rossz örökségek nyomták rá bélyegüket ezekre az emberekre. Az író harcos humanizmusát dicséri, hogy részvétünk sehol sem válik csepegős érzelgősséggé. Még Abedet — akinek érdeklődő, sokszor nagyon finom árnyalatokat észrevevő tekintete determinálja ítéletünket —, még e rokonszenves fiút sem úgy „zárjuk szívünkbe”, mint ahogy egy operetthőst, vagy hősnőt szokás. A látszólag hagyományosan és egyszerűen író Kardos G. György valójában mindig az ellentmondásokra figyelő értelemre apellál. „Ne tékozold bizalmadat” — többek között e József Attila-sor is lehetne mottója ennek a szépelgés nélkül szép s modernkedés nélkül korszerű regénynek. „Modernkedés?” Örülnék, ha e sorok olvasói nem értenék félre, amit Kardos G. György új — s szerintem szintén jelentős — regénye kapcsán mondani szeretnék. Nem tekintem ugyanis a mai írásművészet egyedüli útjának kardos ábrázolásmódját. És a megfelelő hangsúly kedvéért még meg is ismételném, hogy ez a stílus csak látszólag egyszerű. Az olvasmányosságtól és a kijelentő mondatok sorától egy regény még nem válik valóban nevelő erejűvé, mint ahogy — persze — a bonyolult szerkesztésmód, a „bontott forma” sem garantálja a művészi értéket és finomságot. A lényeg az, hogy anyagához, „üzeneté”-hez fellelje a legmegfelelőbb formát az író. Hogy ne kitalálja azt, ahogyan közli, amit mondani 22