Ország-Világ, 1972. július-december (16. évfolyam, 27-52. szám)
1972-11-29 / 48. szám
FÉLELMETES ENERGIÁK Külsőre iskola vagy kórház is lehetne... A homlokzaton szerény felírás: Atommagkutató Intézet... Épülettömbök, kockapiramis betonból... Itt működik az ötmillió kilovoltos generátor, az intézet büszkesége ... Lépcsők ... vastag betonfalak ... fehér neonvilágítás ... talán három, négy emelet mélységben járunk ... Kísérőm, Máthé György osztályvezető ... Magyaráz, noteszembe apró jeleket rajzol... Műszerek, műszerfal, színes gombok, kapcsolók ... gyorsan pergő számok vörös fényben... A forgószéken törékeny lány ... vékony keze van... keze, mint egy fehér pillangó, meg-megpihen egy piros vagy fekete fejű kézelőgombon... Balján, a szíve alatt sugárzásra érzékeny film lapul... vajon ha előhívnánk ...? Féltem a filmjeimet... A méteres betonfalakon túl félelmetes energiák ... nagy vákuum, generátor, millió voltak. Szűk betonlépcső... a betonpiramis óriás terme... A generátor, mint egy hatalmas sárga siló ... alatta céltárgyterem ... kék, sárga, hideg fémszínű csövek, huzalok, furcsa térbeli kompozíció ... V alakú csőrendszer végén szórókamra ... nyolc energiaspektrumot lehet vele vizsgálni... Nyolc — sok ez, vagy kevés?... Újabb betonszoba, felül nyitott, benne javítás alatt álló műszer ... embernyi magasságú ... mintha egy óriási fémbogár potroha világítana hidegen. Öreg épület földszintje... vasajtó... az ajtón felirat: sugárveszély ... kisebb termek, tele műszerrel... fiatal kutatók fehér köpenyben ...Újabb vasajtó ... hatalmas betonfalú szoba ... fém, cső, gömbóriás ... Tiszteletet parancsoló elektronikus szörny ... Falétra van támasztva az egyik oldalához, javítják ... felmászok... ha működik a berendezés, ember fia nem tartózkodhat a teremben ... Fentről, hat-nyolc méter magasságból aprócskának látszik az ember... ez a Kaszkád generátor, nyolcszáz kilovolttal működik. A betonpiramis mellett sok ablakú méhkas, modern irodaépület ... négy-öt emelet. Könyvtár ... fiatal, nyurga nő áll fel, kezet fogunk, szemüveges ... kényelmes fotelek, polcok, megrakva könyvekkel... asztalok, kényelmes székek, folyóiratok garmada ... állványok között virág... hiába a nők ... Két emelettel lejjebb világos szoba, szürke műszerek... a dubnai Egyesített Atommagkutatóban járt munkatársat keresek ... Középmagas, szőke, értelmes szemű fiatalember ... Máté Zoltán tudományos munkatárs ... Nekünk nincsenek nagy energiájú gyorsítóink ... Dubnában több éves munkával hét izotópot fedeztünk fel ... Az esti város nyújtózkodik ... A Libakert új épületei már az intézet faláig kúsztak ... Itt bent, a falak között számomra csupa titok ... a város mint nyitott könyv ... látható ábráival. Debrecenben ringott a magyar kísérleti atommagkutatás bölcsője. Szalay Sándor akadémikus — ma az intézet igazgatója — az egyetem falai között már a 30-as évek végén megteremtette egy önálló kutatóintézet alapjait. Kép és szöveg: Esztergály Heve MIHÁLYFI ERNŐ Nemrég még beszélgettünk. A lapról, az újságírásról — tanácsokat adott nekünk, észrevételeket tett. Halkan, nyugodtan, szemüvege mögül etőcsilUmó mosolygó szemmel. Most, hogy nincs többé itt a Lapkiadó házában, az egykori New Yorkpalotában, egyszerre érezzük mi is, akik pedig egy másik lap szerkesztőségében dolgozunk, hogy hiányzik. Szinte észrevétlenül ment el közülünk, úgy, amilyen halkan, szinte észrevétlenül járt itt közöttünk évtizedeken át. Mindig csodáltuk munkamódszerét, nyugalmát, higgadtságát, fél évszázadnyi újságíró-szerkesztő tapasztalatát. Pedig nem beszélt erről, nem kérkedett. Csak tettvett, olvasott, beszélgetett — s mégis mindent tudott. Emberekről, lapról, cikkekről. Magas kora ellenére sem vonult el, hanem vállalta a közéleti terheket, mint az Elnöki Tanács tagja, mint a Magyar—Szovjet Baráti Társaság alelnöke, a Népfront Országos Elnökségének tagja, az Újságírószövetség egyik vezetője, mint képviselő. Fáradhatatlan volt mindezeken a társadalmi területeken ugyanúgy, mint az újságíró szakma mindennapi teendőiben, a Magyar Nemzet főszerkesztőjeként. Ide vágyott mindig vissza, amikor az állami élet más vezető pontjain szolgálta a hazát. Az újságírás volt életeleme. A szocialista Magyarországnak hű szolgája, a magyar—szovjet barátságnak meggyőző hirdetője, az új Magyarország új életének feltétlen híve és kimunkálója volt nekünk, újságíróknak pótolhatatlan segítője, tanítója. Nehéz a búcsú — szinte hihetetlen a távozása. VOZÁRI DEZSŐ A magyar irodalmi élet és az újságírás markáns képviselője távozott sorainkból Egészséges nevetését, csípős elemzéseit, gunyoros, de jóindulatú tanácsait nem hallhatjuk többé. De itt maradt mégis közöttünk — az emberi, a társadalmi igazságot kereső és hirdető, finom építésű verseiben, műfordításaiban. Szülőföldjétől, a festői szépségű tátraalji Iglóról útja Kassán és Prágán keresztül a Szovjetunióba vezetett. Az elsők között állt be a fasiszták ellen harcoló csehszlovák hadtestbe, vett részt véres csatákban — majd ismét tollal, szóval küzdött a moszkvai rádió magyar osztályának szerkesztőjeként. A felszabadulás után a Szabad Nép munkatársa, a Magyar—Szovjet Művelődési Társaság igazgatója volt, később, másfél évtizeden át az MTI külföldi tudósítója Prágában, Berlinben, Bécsben, számtalan nemzetközi konferencián, diplomáciai találkozón, majd a Népszava szerkesztő bizottságának tagja nyugdíjba vonulásáig. S ekkor újra ráért egy kicsit: rendezte verseit, műfordításait, egy kicsit önmagával is törődhetett. Hirtelen, váratlanul hagyta árván krisztinavárosi kis szobájában székét, kéziratokkal teli íróasztalát, értően összeválogatott könyveit. Örökké érdeklődő, a világot éberen figyelő és látó, nagyszerű ember távozott tőlünk. Olyan csendes kortársunk, aki barátai között tarthatta számon Lukács Györgyöt, Révai Józsefet, Gábor Andort, Balázs Bélát — egész szovjet, csehszlovák és német írói nemzedékeket. Utolsó percéig dolgozott, tanított - személyi példát mutatva egész életében elvhűségből, szilárd világnézeti elkötelezettségből, forradalmi szenvedélyből - akár írói, akár újságírói munkájában. Tisztelettel igazi baráttól búcsúzunk.