Ország-Világ, 1975. január-június (19. évfolyam, 1-26. szám)
1975-02-12 / 7. szám
Beszélgetések a vizuális kultúráról LEGFŐBB LÁTVÁNY Kazimir Károly Kossuth-díjas rendezővel, a Thália Színház művészeti vezetőjével, a Történelem alulnézetben nagy sikerű bemutatója után beszélgettünk. — Meg lehetne fogalmazni, hogy ma milyen szerepe van a magyar színházművészetben a színpadi „látványnak" — Látvány — a színházban —s önmagában nincsen. Csak célszerű látványt ismerek, amit az határoz meg, mit akarunk kifejeni vele. A revü látványosságát nem számítom ide, hiszen az annyira elválaszthatatlan a műfajtól, hogy nem is érzem látványosságnak. Köztudott dolog, hogy a látáskultúra fejlesztésében még sok a tennivalónk. A képzőművészetben a realitástól való kis eltérés is szenvedélyes vitákat válthat ki. Ugyanakkor a színházi közönség ma már általában elfogadja, hogy egy jelzés: egy csupasz fa vagy egy kellék is kifejezhet valamilyen hangulatot. Ez persze nem menthet fel bennünket az alól, hogy alaposan mérlegeljük, mit lehet, és mit nem. Fel akartuk újítani, ironikus hangvétellel, A falu rossza című népszínművet. Gondoltam, mulatságos lesz, ha egy az egyben a darabban előírt díszleteket állítjuk a színpadra. És lám, a közönség őszinte tapssal fogadta a díszletet. Ezzel bizony megbuktunk , mert túlságosan előre szaladtunk. Ami nekünk nem sikerült, ____ sikerült az egész országot bejárt giccskiállítás rendezőinek. Az emberek megértették és méltányolták szándékukat. Dante Isteni Színjátékénak színpadi változatát oratorikusan rendeztem meg, a látványt a képzeletre bízva. A poklot nem lehet megjeleníteni. Csak elképzelni vagy átélni egy megsemmisítő táborban. Ha elmegyünk Buchenwaldba, s ránézünk egy rendezett, laktanyaszerű épületsorra, tudjuk, hogy ez a pokol, ha nincs is ráírva. A látvány szempontjából érdekes összevetnünk a színházat más művészetekkel, más közegekkel. A film valódi környezetet épít. Ha díszletet látunk a filmen, az furcsán hat. Ugyanilyen furcsán hat a színpadon a „valóság”. A műfaj törvényeit kockázatos dolog áthágni. Én nem tartozom azok közé, akik féltik a színházat a televíziótól. A tévé válogatva, desztilláltan adja a látványt, s így felkeltheti — és fel is kelti — a vágyat az élő látvány iránt. — Hogyan kapcsolódik mindez a „népművelő színház”-hoz? — Ezt a fogalmat sokan vitatják, egyesek egyetértenek velem, mások nem. Annyi bizonyos, hogy összetett fogalom, sok minden lehet mögötte. Úgy érzem, a mai művészetek közül a színház tartja a legjobban a pozícióit. A műveknek törvényei vannak. Az Oidipusz király-t meg kell jeleníteni, szépen kell beszélni benne. Ez nem mond ellent a különböző oldott kísérleteknek, annak, hogy sokféle forma létezik a világban. Széles a skála, egészen a szöveg nélküli vagy a sokkoló színházig, vagy éppen a teljes absztrakció és ellenőrizhetetlenség állapotáig, amit a közönség nemigen fogad el. A távol-keleti művészet ebben példát adhat. A japán és kínai színház fél lábbal a földön áll, a valóságból absztrahál, s a legegyszerűbb, legiskolázatlanabb néző képzeletét is magas régiókba emeli. És nekünk is ez a feladatunk: a képzelet felszabadítása — jó irányban. A dolgok persze egy időben léteznek. A színháznak sokféle igényt kell kielégítenie, s erre egyetlen színház sohasem lehet képes. — Színházi életünk megfelel ennek az összetett feladatnak? — Igen. A legfőbb látvány nálunk: a mondanivaló. Tárttábrán KÉSZENLÉTIEN Sólyom Ildikó örül a Korona eszpresszóbeli sikerének. A derűs ember a legjobb riportalany: világosabban és — érdekes módon — önkritikusabban látja a helyzetét, mint a szomorúságba süppedt. — Mi a véleménye önmagáról és a pályáról, amelyet tizenöt éves fejjel választott? — Milyen vagyok én? Szemből jó, profilból kevésbé. A pálya pedig változó. Egyik hónapban harminchat előadáson játszom, a másikban kettőn. Az elkopás és a kikopás ellen egyformán föl kell fegyverkeznie a színésznek: minden körülmények között meg kell őriznie magában a készenléti állapotot. A humor sokat segíthet. Annak is van például humoros oldala, hogy a színész a fél világnak „alárendeltje”: az íróknak, a színház vezetőinek, a rendezőnek, a jelmeztervezőnek, a világosítónak és a közönségnek. De ha mindezek ellenére és mindezek segítségével létrejön valami szép — annál nagyobb öröm kevés van a világon. — Számos önálló esttel szerepelt már Budapesten és vidéken egyaránt. Mi vonzza a pódiumművészethez ? — Bármily szép is a kollektív munka, időnként jólesik az embernek egy-egy olyan produkció, amelyet a saját elképzelései szerint épít fel és kivitelez. Az Érzelmek, eszmék, szerelmek címet viselte a Koronabeli önálló estem. A címhez nem fűznék kommentárt. A műsor anyagát olyan magyar írók és költők műveiből válogattam. Ha szerencsésebb csillagzat alatt születnek, még köztünk lehetnének... — Sokat szerepel a rádióban. — Rádiózni nagyon szeretek. Annyi mindenre ad lehetőséget: versmondásra, klasszikus szerepekre. — Iskolás korában grafikusnak, könyvillusztrátornak készült. A képzőművészet iránti vonzalma — elnézve a polcain sorakozó könyvek és albumok sokaságát — megmaradt. — Utazásaim során is mindig rajtakapom magam, hogy egy kiesett képzőművész szemmel” nézem a világot. Az egyik legnagyobb városélményem Moszkva volt: beleszerettem a hagymakupolás templomaiba. — Kik azok, akiktől érzése szerint a legtöbbet tanult? Nem is színészmesterségre gondolok elsősorban, hanem színészetikára. — Talán első hallásra bizarrnak tűnik a válasz, de ez az igazság: Patkós Irmától és Balczó Andrástól. Az előbbi számomra azt példázza, hogy az a bizonyos ,készenlét” szinte korlátlan ideig konzerválható. Patkós Irma tüneményes karrierje öregkorában kezdődött Balczó Pálfg egy rádióinterjúban fogalmazta meg: a görcsös győzni akarás nem hoz győzelmet Teljes koncentrálással, de lazán kell végigfutni a távot. Ez a gondolat nemcsak a sportra érvényes. Én annyit teszek még hozzá, hogy fegyelmezetten kell „kibírni” azt is, ha a nyakunkba akasztják az aranyat. Katarmag Ildikó Kallus László karikatúrái A Fészek Klubban nagy sikert aratott Kallus László kiállítása. Az ismert karikaturista rajzainak titkát talán abban lehet keresni, hogy azok nem torzképek, hanem szeretetteljesen mulatságos jellemi rajzok. Felvételünkön Fehér Klára (aki a kiállítást megnyitotta) és Kallus László. TÁVOL Már az első órában kiderült: a magyarokat a többi fogoly nem kedveli. Venczel Tibornak egy zöld jelzéses, fegyvert nem fogó bibliás nazarénus — magyarul is beszélő szlovák — okát adta az ellenszenvnek: — Vannak itt a lágerben már hat-nyolc éve is emberek. Ti viszont még két-három héttel ezelőtt is szabadon jártatok. Szabadon éltetek! Mit panaszkodtok, mit akartok? Tűrjetek békességgel! Venczel Tibi budapesti gyerek volt. Csikágói, Peterdy utcai. Élete tizenkilenc esztendeje alatt a legtávolabbi hely, ahová eljutott, filléres gyorssal, fél napra, Pannonhalma. 1944 telén hithű katolikusként igyekezett segíteni felebarátain. Nem kellett messzire mennie: a Peterdy utcától pár percnyire, a Bethlen téri iskolába — az üldözöttek gyűjtőhelye volt itt — vitt eleimet, hozott onnan levelet, üzenetet. S egy decemberi reggelen rossz időben érkezett. A ködben nem vette észre: fegyveres árpádsávosok szállták meg az épületet, vették körül a házat. Nem engedték ki, együtt terelték Tibit a többiekkel a Józsefvárosi pályaudvarra. Hiába tiltakozott, próbálta