Ország-Világ, 1976. január-június (20. évfolyam, 1-26. szám)
1976-01-07 / 1. szám
az ő Kálvinja se a kálvini, inkább a József Attila-i determináltság alapján mozog: akár egy halom hasított fa, hever egymáson a világ... Ez a Kálvin a valóság vasmarkában szorong, egy meghatározott közösség érdekeinek rendeli alá magát, Genf városa képében, „ .. melynek látszólagos ura lennék, holott csak megfeszítettje vagyok a kényszerűségek keresztjét”. De nemcsak a máglyarakó érveiben van némi, helyzetéből fakadó igazság, hanem a szánnivaló hamvadó igazából is hibázik egy kevés. Szervét pályatévesztésében augusztusi meteorok sorsa idéződik fel; nem csupán ellenségei vagy barátai, hanem önmaga is a halál pecsétjét üti homlokára azzal, hogy puszta eszményekkel akarja megváltani a forradalmakért kiáltó világot. Így születik meg a drámai feszület, ellenágain Kálvin dogmatizmusával és Szervét nonkonformizmusával. Kinek-kinek mást-mást — hozzám, a tizedik sorba, mindenekelőtt ezt kiáltotta el a Csillag a máglyán, ez adja számomra a mű forró időszerűségét, hamis aktualizálástól mentes mai érvényességét. Hatalom, erkölcs, forradalom súlyosan szóló tényezői ütköznek, szikráznak mondataiban és gesztusaiban. 3. A történelmi Kálvint Anatole France röviden „eretnek-égető eretnek”-nek nevezi. Sebastian Münster 1544-ben készült metszetéből kiviláglik, hogy Genf aligha volt sokkal nagyobb helység, mint a korabeli Buda. A mű szövetének csak a láncfonalai a megidézett história, a hitviták szókészletes vetülékei legmaibb gondjaink fogalomköréből adják ki a mintázatot. Nagy igazsága van tehát Sütő Andrásnak, hogy figyelmeztető jegyzettel közli: nem maradt teljesen hű az eredeti történelmi tények betűihez, „mindezek időbeli és térbeli elmozdítása, avagy árnyalatos módosítása, dramaturgiai követelmény volt”. De milyen dramaturgiáé? A tizedik sorból úgy tűnik, inkább a gondolatié, semmint a színpadié. A dráma nagy erővel veti fel a kérdést: „megállítható-e” — azaz: szubjektíve eltakarható, meghamisítható-e —, vagy netán siettethető-e — akár mégoly magasrendű erkölcsi-emberi elvekkel, áldozatokkal — egy előrevivő történelmi folyamat? Az utolsó jelenethez érve már egyértelművé válik: csak egyik, vagy csak másik magatartás végső soron mindenképpen emberi (Kálvinnál lelki, Szervétnél fizikai) megsemmisüléshez vezet. 4. A hivatásos színi bíráló semmiképpen nem mulaszthatja el mind az előadás teljességét, mind a rendezői, színészi, tervezőművészi és egyéb teljesítményeket értékrendbe, a színház arculatának, hagyományainak folyamatába, az idény egészének összefüggéseibe ágyazni. Mindez alól a tizedik sorban ülő néző — igaz, önkényesen — felmentést ad magának, mert a művet korábban, egyik irodalmi folyóiratunkban olvashatta, képzeletének színpadára vihette. Ott nem nyom a latban az idő, mely a színházban — túl a harmadik óráján a lenyűgöző produkciónak! — elkerülhetetlenül figyelmére súlyosbodik; s ha Sztankay István (Kálvin) és Huszti Péter (Szervét) alakítása meghaladja minden várakozását a színen, néhány fakóbb szereplőt gondolatban markánsabb vonásokkal díszíthet fel, hogy az együttest egyensúlyban érezze. «Ám e drámának nemcsak „előélete” van, hanem újabb felvonásai is a felzaklatott lelkekben: kit a gazdag csirámlású írói nyelv, kit a fogalmak építkezésének arányai ragadtak meg, legtöbben azonban a feleleteket kutatták magukban a felsistergő kérdésekre. Mindezt azonban még a szünetben tapasztaltam; aztán — szokatlanul hosszú és lelkes taps végeztével — mindenki elnémultan és sietség nélkül indult kifelé, mikor véget ért az előadás, s nem e sorok írója volt az egyetlen, aki szeretett volna legtovább maradni. JOMp rémmm Tévé-levél Illyés Gyula Félünk tovább koptatni a nagy szavakat, talán jobban is a kelleténél, most mégsem kerülhetjük ki őket. Le kell írni: rendkívüli, megtisztító élmény volt az Illyés Gyulával folytatott, két estén sugárzott, hosszú beszélgetés. Megint rádöbbentünk, mekkora varázsló a televízió. Illyés maga is eltöprengett az irodalom válságjelenségein, amelyekért — aligha vitatható — kisebb-nagyobb mértékben a televízió is felelős. No de, milyen gavallérosan fizet a „károkért”! Hihetetlen nyilvánosságának, a tömegekhez szólás mind ez ideig példátlan lehetőségének felszólító erejével még egy Illyés Gyulát is képes arra rávenni, hogy órákon át beszéljen, valljon önmagáról. A költőt, aki mindenkinél jobban irtózik a nyilatkozatoktól, aki Berzsenyi, Arany János és Babits Mihály módján szemérmes, azaz verseiben is ritkán „főszereplő”. Bölcs derűvel, a hetven fölött is épen megőrzött férfibájjal válaszolt Domokos Mátyás kérdéseire. (Csak közbevetőleg: így kellene ismerniük és érteniük az életművet mindazoknak, akik nagy emberek „faggatására” vállalkoznak.) Nem hallgatott el semmit, amit lényegesnek vélt, s nem röstellte papírlapokról felolvasni, amit a legfontosabbnak érzett: a nacionalizmusról és patriotizmusról írt, tréfás-komolyan „szellemi végrendeletének” nevezett, kőkeményre kalapált sorokat. Megtörtént a csoda: Illyés Gyula magáról beszélt A Pusztáról és Párizsról, a Nyugatról és a Barátságról. Magáról beszélt: a verseken könnyekig elérzékenyülő Babits Mihályról, az örökgyermek Szabó Lőrincről, a Széchenyi felelősségérzetével rendelkező Veres Péterről és a konokul független Nagy Lajosról. Czigány Tamás rendezéséről és Kocsis Sándor operatőri munkájáról a legtöbb, amit elmondhatunk, hogy egy pillanatig sem éreztük úgy, mintha ez a műsor rendezve és fényképezve volna. Csak azt éreztük, milyen gazdagok vagyunk, trrantm) mamának nehezen hihetjük el, hogy ő nevelte a professzort — éles rajzát adta az udvarias könyörtelenségnek. És még egy szót Darvas Ivánról, aki magasan, karcsún és elegáns tánclépésekkel is tudott alacsony, kövérkés és (hol rosszban, hol jóban) sántító lenni. A. Kabát és társai Amikor annak idején — a Hazugok című Illés Endre-színmű bemutatóján — Apáthy Imre alakításában megjelent a színen Kabát Gergely, többen felismerni véltük K. P.-t, a nevezetes álhírlapírót, aki nem mindennapi emberismeretét zömében „link” ügyletecskék aprópénzére váltotta fel. Holott — mint kiderült — Apáthy nem ismerte ezt az esendő, mégsem minden rokonszenvesség híján való figurát. Darvas Iván sem ismerhette a különben kövér, sánta és kopasz K. P.-t, de a Hazugok nemrégiben sugárzott tévéváltozatának Kabát Gergelyeként ő is felvillantotta — egykori ismerőseiben — e ködbe veszett figurát. És azt a kort is, amikor a kis csibész, aki nem is tagadja, hogy az, mindenesetre több volt, mint a bűneit önmaga előtt is rejtegető, „tisztes” úrhölgyek és úriemberek. Úgy véljük azonban, hogy az is, akinek nincsenek közvetlen emlékei a felszabadulást megelőző évekről, hitelesnek találta mind Darvas Iván játékát, mind az egész előadást. Amely egy jó mű „találkozása is egy jó rendezővel, Ruszt Józseffel. Illés Endrének már több írásával találkozhattunk a képernyőn, de ez volt eddig a legsikerültebb „megfilmesítés". Kocsis Sándor képei, Barta László díszletei szintjén segítettek a történelmileg tegnapi, ám a mának is üzenő tévéjátéknak. A szereplők közül szólni kell Somogyvári Rudolf kicsit már idősödő professzoráról, Szegedi Erika lényegesen ifjabb professzornéjáról és főleg Máthé Erzsiről, aki — bár az általa megszemélyesített Pauli T. Főszerkesztőség! Önök a mai napon visszautasították legújabb, 13 részes sorozatomat gróf Benyovszky Móricról, a hírhedett kalandorról — meglehetős tájékozatlanságot árulva el ezzel a dramaturgia terén. Engedtessék meg nekem, hogy észrevételeiket minden köntörfalazás nélkül, az alábbiakban durván visszautasítsam. Önök azt állítják, hogy ez a sorozat túl hosszú, ahhoz képest, amennyi történik benne és túl rövid, ahhoz képest, amennyi kalandon az én kedves grófom keresztülment. Azt képzelik, hogy én ezt nem tudom? De kérdem én, mi a jobb: húsz perc lovaglás a képernyőn, avagy az olajminiszterek foglyul ejtése? Na, ugye. Ha a gerillák megnézik ezt a filmet, elmegy a kedvük minden kalandorkodástól. Önök szerint ez a Benyovszky, akit én alkottam, non kalandor, hanem egy amatőr plébános, egy mindenre elszánt gázleolvasó, egy férfivá operált Alice Csodaországban, akinek semmi kedve a háborúskodáshoz, s legszívesebben odahaza dominózna a kasználjával. Azt állítják Önök, meglehetősen agyafúrt okoskodással, hogy ezt a Benyovszkyt beültettem a városligeti barlangvasútba, s lépten-nyomon tágra nyílik a szeme, valahányszor a János vitéz egy-egy újabb jelenete kerül a szeme elé. Hát ez már mégiscsak sok. Igenis, az én Benyovszkym, az én színészem egy nagynagy kalandor, elvégre nem kevesebbre vállalkozott, mint egy 13 részes film főszerepének eljátszására. És mit kezdjek azzal a kifogással, miszerint erre az Omachelre, aki a neve után ítélve is, egy igazi magyar nemes — semmi szükség sem volt. Omachel megalkotásával lehetővé tettem, hogy a kedves fogyasztó végignézze az alapjában véve megnyugtató iskoladrámát. Mert ugyebár, ha a kedves fogyasztót sikerült felizgatnom a magyar nemesek ellen, s rokonszenve a főnemes felé fordul, már nyert ügyünk van, az osztályharc és a nacionalizmus elleni küzdelem hevességének vonatkozásában. És különben is: csinál valamit ez az Omacel? Nem csinál. Hát akkor? Önök szerint a nagyközönség három dolgot már előre tudott Benyovszkyról: hogy elment kalandozni, hogy megszöktette a kamcsatkai kormányzó lányát, s hogy Madagaszkár királya lett. A gróf kalandorságát, úgy hiszem, sikerült megvédenem, hasonlóképpen a királyságát is. Azt viszont már nem nézhettem tétlenül, hogy Atanázia vele menjen a hajón, itt májb visszaküldtem az édes anyukájához. Ugyanis nagymértékben helytelenítettem, hogy egy kalandor megszöktessen egy nőt, miközben valahol, nagyon messze, utána sír egy csecsemő és a szerető hitves, két karját kitárva Kamcsatka felé várja haza az ő édes urát, az igézetes Margarin lovagot. Hát nekem ne csalódjon ez az asszony a férje hűségében! Valaki ugyan mondta nekem, hogy Atanázia úgyis meghalt útközben, de akkor már megcsináltam az elmélyült tanulmányokra épített sorozatot. Önöknek olyan kicsinyes észrevételeik is vannak, mint például: egy várostromhoz, vagy egy udvarház tisztességes bevételéhez nem elegendő egy madrigálkórus; hogy a nagy hóban nem csattoghatnak a lópaták; hogy nincs olyan ló, amely egy udvari bál időtartama alatt Verbóról eljutna Bécsbe... ezekkel már nem is foglalkozom, annyira földhözragadt csomók a kákán. Tisztelt Főszerkesztőség, véleményemet __ változatlanul fenntartom, s alapos indokaim alapján kérem, legyenek velem nézetazo- Ho nosak. Illő tisztelettel kérem, sőt követe- H lem, hogy ezt a sorozatot, ha már ennyi B pénzemet és a grófomat öltem bele, mutas- sák be a nagyközönségnek, ily módon 13 milliók ellenőrizhetik majd, melyikünknek itt van igaza. Addig is: vivát Móricka! IMmrthy Bruna ImI