Ország-Világ, 1976. január-június (20. évfolyam, 1-26. szám)

1976-01-07 / 1. szám

az ő Kálvinja se a kálvini, inkább a Jó­zsef Attila-i determináltság alapján mozog: akár egy halom hasított fa, hever egymá­­­son a világ... Ez a Kálvin a valóság vas­­markában szorong, egy meghatározott kö­zösség érdekeinek rendeli alá magát, Genf városa képében, „ .. melynek látszólagos ura lennék, holott csak megfeszítettje va­gyok a kényszerűségek keresztjét”. De nemcsak a máglyarakó érveiben van némi, helyzetéből fakadó igazság, hanem a szánnivaló hamvadó igazából is hibázik egy kevés. Szervét pályatévesztésében augusztusi meteorok sorsa idéződik fel; nem csupán ellenségei vagy barátai, hanem ön­maga is a halál pecsétjét üti homlokára azzal, hogy puszta eszményekkel akarja megváltani a forradalmakért kiáltó vilá­got. Így születik meg a drámai feszület, ellenágain Kálvin dogmatizmusával és Szervét nonkonformizmusával. Kinek-kinek mást-mást — hozzám, a ti­zedik sorba, mindenekelőtt ezt kiáltotta el a Csillag a máglyán, ez adja számomra a mű forró időszerűségét, hamis aktualizálás­tól mentes mai érvényességét. Hatalom, er­kölcs, forradalom súlyosan szóló tényezői ütköznek, szikráznak mondataiban és gesz­tusaiban. 3. A történelmi Kálvint Anatole France rö­viden „eretnek-égető eretnek”-nek nevezi. Sebastian Münster 1544-ben készült met­szetéből kiviláglik, hogy Genf aligha volt sokkal nagyobb helység, mint a korabeli Buda. A mű szövetének csak a láncfonalai a megidézett história, a hitviták szókész­lete­s vetülékei legmaibb gondjaink fo­galomköréből adják ki a mintázatot. Nagy igazsága van tehát Sütő Andrásnak, hogy figyelmeztető jegyzettel közli: nem maradt teljesen hű az eredeti történelmi tények betűihez, „mindezek időbeli és térbeli el­mozdítása, avagy árnyalatos módosítása, dramaturgiai követelmény volt”. De milyen dramaturgiáé? A tizedik sor­ból úgy tűnik, inkább a gondolatié, sem­mint a színpadié. A dráma nagy erővel veti fel a kérdést: „megállítható-e” — azaz: szubjektíve el­takarható, meghamisítható-e —, vagy ne­tán siettethető-e — akár mégoly magas­rendű erkölcsi-emberi elvekkel, áldozatok­kal — egy előrevivő történelmi folyamat? Az utolsó jelenethez érve már egyértel­művé válik: csak egyik, vagy csak másik magatartás végső soron mindenképpen em­beri (Kálvinnál lelki, Szervétnél fizikai) megsemmisüléshez vezet. 4. A hivatásos színi bíráló semmiképpen nem mulaszthatja el mind az előadás tel­jességét, mind a rendezői, színészi, tervező­­művészi és egyéb teljesítményeket érték­rendbe, a színház arculatának, hagyomá­nyainak folyamatába, az idény egészének összefüggéseibe ágyazni. Mindez alól a tizedik sorban ülő néző — igaz, önkényesen — felmentést ad magá­nak, mert a művet korábban, egyik irodal­mi folyóiratunkban olvashatta, képzeleté­nek színpadára vihette. Ott nem nyom a latban az idő, mely a színházban — túl a harmadik óráján a lenyűgöző produkció­nak! — elkerülhetetlenül figyelmére sú­lyosbodik; s ha Sztankay István (Kálvin) és Huszti Péter (Szervét) alakítása meg­haladja minden várakozását a színen, né­hány fakóbb szereplőt gondolatban mar­kánsabb vonásokkal díszíthet fel, hogy az együttest egyensúlyban érezze. «Ám e drámának nemcsak „előélete” van, hanem újabb felvonásai is a felzaklatott lelkekben: kit a gazdag csirámlású írói nyelv, kit a fogalmak építkezésének ará­nyai ragadtak meg, legtöbben azonban a feleleteket kutatták magukban a felsister­gő kérdésekre. Mindezt azonban még a szünetben ta­pasztaltam; aztán — szokatlanul hosszú és lelkes taps végeztével — mindenki elné­­multan és sietség nélkül indult kifelé, mi­kor véget ért az előadás, s nem e sorok írója volt az egyetlen, aki szeretett volna legtovább maradni. JOMp rémmm Tévé-levél Illyés Gyula Félünk tovább koptatni a nagy szavakat, talán jobban is a kelleténél, most mégsem kerülhetjük ki őket. Le kell írni: rendkívüli, megtisztító él­mény volt az Illyés Gyulával folytatott, két estén sugárzott, hosszú beszélgetés. Megint rádöbbentünk, mekkora varázs­ló a televízió. Illyés maga is eltöprengett az irodalom válságjelenségein, amelyekért — aligha vitatható — kisebb-nagyobb mértékben a televízió is felelős. No de, mi­lyen gavallérosan fizet a „károkért”! Hi­hetetlen nyilvánosságának, a tömegekhez szólás mind ez ideig példátlan lehetőségé­nek felszólító erejével még egy Illyés Gyu­lát is képes arra rávenni, hogy órákon át beszéljen, valljon önmagáról. A költőt, aki mindenkinél jobban irtózik a nyilatkoza­toktól, aki Berzsenyi, Arany János és Ba­bits Mihály módján szemérmes, azaz ver­seiben is ritkán „főszereplő”. Bölcs derűvel, a hetven fölött is épen megőrzött férfibájjal válaszolt Domokos Mátyás kérdéseire. (Csak közbevetőleg: így kellene ismerniük és érteniük az élet­művet mindazoknak, akik nagy emberek „faggatására” vállalkoznak.) Nem hallgatott el semmit, amit lénye­gesnek vélt, s nem röstellte papírlapokról felolvasni, amit a legfontosabbnak érzett: a nacionalizmusról és patriotizmusról írt, tréfás-komolyan „szellemi végrendeleté­nek” nevezett, kőkeményre kalapált soro­kat. Megtörtént a csoda: Illyés Gyula magá­ról beszélt A Pusztáról és Párizsról, a Nyu­gatról és a Barátságról. Magáról beszélt: a verseken könnyekig elérzékenyülő Babits Mihályról, az örök­gyermek Szabó Lőrincről, a Széchenyi fe­lelősségérzetével rendelkező Veres Péter­ről és a konokul független Nagy Lajosról. Czigány Tamás rendezéséről és Kocsis Sándor operatőri munkájáról a legtöbb, amit elmondhatunk, hogy egy pillanatig sem éreztük úgy, mintha ez a műsor ren­dezve és fényképezve volna. Csak azt éreztük, milyen gazdagok va­gyunk, trrantm) mamának nehezen hihetjük el, hogy ő ne­velte a professzort — éles rajzát adta az udvarias könyörtelenségnek. És még egy szót Darvas Ivánról, aki magasan, karcsún és elegáns tánclépésekkel is tudott ala­csony, kövérkés és (hol rosszban, hol jóban) sántító lenni. A. Kabát és társai Amikor annak idején — a Hazugok című Illés Endre-színmű bemutatóján — Apáthy Imre alakításában megjelent a színen Ka­bát Gergely, többen felismerni véltük K. P.-t, a nevezetes álhírlapírót, aki nem min­dennapi emberismeretét zömében „link” ügyletecskék aprópénzére váltotta fel. Hol­ott — mint kiderült — Apáthy nem ismerte ezt az esendő, mégsem minden rokonszen­­vesség híján való figurát. Darvas Iván sem ismerhette a különben kövér, sánta és kopasz K. P.-t, de a Hazu­gok nemrégiben sugárzott tévéváltozatának Kabát Gergelyeként ő is felvillantotta — egykori ismerőseiben — e ködbe veszett figurát. És azt a kort is, amikor a kis csibész, aki nem is tagadja, hogy az, mindenesetre több volt, mint a bűneit önmaga előtt is rejtegető, „tisztes” úrhölgyek és úriembe­rek. Úgy véljük azonban, hogy az is, aki­nek nincsenek közvetlen emlékei a felsza­badulást megelőző évekről, hitelesnek ta­lálta mind Darvas Iván játékát, mind az egész előadást. Amely egy jó mű „találko­zása is egy jó rendezővel, Ruszt Józseffel. Illés Endrének már több írásával talál­kozhattunk a képernyőn, de ez volt eddig a legsikerültebb „megfilmesítés". Kocsis Sándor képei, Barta László dísz­letei szintjén segítettek a történelmileg tegnapi, ám a mának is üzenő tévéjáték­nak. A szereplők közül szólni kell Somogy­­vári Rudolf kicsit már idősödő professzo­ráról, Szegedi Erika lényegesen ifjabb pro­­fesszornéjáról és főleg Máthé Erzsiről, aki — bár az általa megszemélyesített Pauli T. Főszerkesztőség! Önök a mai napon visszautasították leg­újabb, 13 részes sorozatomat gróf Be­­nyovszky Móricról, a hírhedett kalandorról — meglehetős tájékozatlanságot árulva el ezzel a dramaturgia terén. Engedtessék meg nekem, hogy észrevételeiket minden kön­törfalazás nélkül, az alábbiakban durván visszautasítsam. Önök azt állítják, hogy ez a sorozat túl hosszú, ahhoz képest, amennyi történik ben­ne és túl rövid, ahhoz képest, amennyi ka­landon az én kedves grófom keresztülment. Azt képzelik, hogy én ezt nem tudom? De kérdem én, mi a jobb: húsz perc lovaglás a képernyőn, avagy az olajminiszterek foglyul ejtése? Na, ugye. Ha a gerillák meg­nézik ezt a filmet, elmegy a kedvük min­den kalandorkodástól. Önök szerint ez a Benyovszky, akit én alkottam, non kalandor, hanem egy ama­tőr plébános, egy mindenre elszánt gázle­olvasó, egy férfivá operált Alice Csodaor­szágban, akinek semmi kedve a háborús­kodáshoz, s legszívesebben odahaza domi­nózna a kasználjával. Azt állítják Önök, meglehetősen agyafúrt okoskodással, hogy ezt a Benyovszkyt beültettem a városligeti barlangvasútba, s lépten-nyomon tágra nyí­lik a szeme, valahányszor a János vitéz egy-egy újabb jelenete kerül a szeme elé. Hát ez már mégiscsak sok. Igenis, az én Benyovszkym, az én színészem egy nagy­­nagy kalandor, elvégre nem kevesebbre vállalkozott, mint egy 13 részes film fősze­repének eljátszására. És mit kezdjek azzal a kifogással, misze­rint erre az Omachelre, aki a neve után ítélve is, egy igazi magyar nemes — semmi szükség sem volt. Omachel megalkotásával lehetővé tettem, hogy a kedves fogyasztó végignézze az alapjában véve megnyugtató iskoladrámát. Mert ugyebár, ha a kedves fogyasztót sikerült felizgatnom a magyar nemesek ellen, s rokonszenve a főnemes fe­lé fordul, már nyert ügyünk van, az osz­tályharc és a nacionalizmus elleni küzde­lem hevességének vonatkozásában. És kü­lönben is: csinál valamit ez az Omac­el? Nem csinál. Hát akkor? Önök szerint a nagyközönség három dol­got már előre tudott Benyovszkyról: hogy elment kalandozni, hogy megszöktette a kamcsatkai kormányzó lányát, s hogy Ma­dagaszkár királya lett. A gróf kalandorsá­­gát, úgy hiszem, sikerült megvédenem, ha­sonlóképpen a királyságát is. Azt viszont már nem nézhettem tétlenül, hogy Ataná­­zia vele menjen a hajón, itt máj­b visszaküld­­tem az édes anyukájához. Ugyanis nagy­mértékben helytelenítettem, hogy egy ka­landor megszöktessen egy nőt, miközben valahol, nagyon messze, utána sír egy cse­csemő és a szerető hitves, két karját ki­tárva Kamcsatka felé várja haza az ő édes urát, az igézetes Margarin lovagot. Hát ne­kem ne csalódjon ez az asszony a férje hűségében! Valaki ugyan mondta nekem, hogy Atanázia úgyis meghalt útközben, de akkor már megcsináltam az elmélyült ta­nulmányokra épített sorozatot. Önöknek olyan kicsinyes észrevételeik is vannak, mint például: egy várostromhoz, vagy egy udvarház tisztességes bevételéhez nem elegendő egy madrigálkórus; hogy a nagy hóban nem csattoghatnak a lópaták; hogy nincs olyan ló, amely egy udvari bál időtartama alatt Verbóról eljutna Bécs­­be... ezekkel már nem is foglalkozom, annyira földhözragadt csomók a kákán. Tisztelt Főszerkeszt­őség, véleményemet __ változatlanul fenntartom, s alapos indokaim­­ alapján kérem, legyenek velem nézetazo- Ho nosak. Illő tisztelettel kérem, sőt követe- H lem, hogy ezt a sorozatot, ha már ennyi B pénzemet és a grófomat öltem bele, mutas-­­ sák be a nagyközönségnek, ily módon 13 milliók ellenőrizhetik majd, melyikünknek itt van igaza. Addig is: vivát Móricka! IMmrthy Bruna ImI

Next