Ország-Világ, 1985. július-december (29. évfolyam, 27-52. szám)

1985-09-04 / 36. szám

— Hogy hívják az ille­tőt? — Szabó Jani volt — mondja Matyi bácsi. — Melyikük ért oda előbb? — Azt nem tudom. — Tehát együtt tervel­­ték ki. — Semmit se tervelte­m, kérem. Ott mi nem is be­széltünk. Csak láttuk egy­mást, na meg azt is, hogy odabent valami csúnya dolog történt. Emiatt nem mentünk be. — Idefigyeljen, ember. Szembesíteni fogjuk ma­gukat. — Azt megtehetik. — Amíg a társát nem hallgatjuk ki, itt marad. — Nem a társam. — Majd kiderül. — A lovaim megfáznak. — Mindent kitalálnak. — Megbokrosodnak az autójuktól, esetleg bele talál szaladni a kocsirúd egy szép kék taxijuk óda­lába ... Csak azért szó­lok. — Menjen, ne is lás­sam — mondja dühösen Róka. Szabó Jani nem tartóz­kodott a faluban, ezért az iskola elé állt egy őr — Varjú mellé ketten jöttek erősítésnek — s amikor a brigádvezető hazafelé jött a Wartburgján, megállí­tották, hogy senkivel ne tudjon beszélni. Azért be­lenéztek a kocsijába, ami tele volt régifajta, 25 li­teres tejeskannákkal, kí­vül mind mocskos, koszos, büdös. — Ilyen edényekben szállítja a tejet? — kér­di az őr. — Ebben moslékot ho­zok — mondja a falusi ember. — Nyissa ki mind, ne akarjon átejteni. Elvégre nyomoznak, gondolta Szabó Jani, s felhajtotta a fedelüket, az még meleg, összeöntögetett ételmaradék szaga meg­csapta a rendőr orrát. A feleség zavartan pislogott a vezető mellőli ülésen. — És a moslék alatt mi van?­­ — Ott is moslék — mondta az ember. — Ismerem magukat. Felveti a pénz, a városi meg tengődjön meg a fi­zetéséből. Bekísérem ki­hallgatásra. — A moslék miatt ? — csodálkozik Szabó Jani. — Engedélyem van rá a te­lepvezetőtől. — Majd odabent mond­ja el. — Előbb megetetném a hízókat. — Ügyes trükk. Meny­nyi van? — Huszonhat. — Ez már döfi. — Nem magamnak, az államnak nevelem, szer­ződésre, külföldre megy... — Lépjen be ezen az ajtón — mondta fölénye­sen az őr. Jobb ezekkel nem leállni. Kimagyaráz­­zák magukat. Róka megint azzal az indulattal kezdte, a­mi fel­tételezi a tagadást. De is­mét tévedett. — Persze, hogy beisme­rem. Ott jártam szerda este, egymás után érkez­tünk az öreggel. — Ezt honnan tudja? — Láttam magam előtt battyogni, kicsit távolabb. — Nincs is utcai vil­lany. — A villámok ... — Persze, ez kereszt­kérdés volt. És a néni mit csinált? — Már semmit. Előre­­bukva, mozdulatlan fe­küdt a földön. — Sejtettem, hogy úgy látta. Minek ment oda? — Volt egy kis ügyem az öreglánnyal, vagy lett volna, ha még életben ta­lálom. — És mi volt az? — Rá kellett volna ijesztenem. — Aha. — Megparancsolta Ma­nó elvtárs, a téesz-elnök, hogy alkalmas helyzetben ijesztgessem, hátha ha­marább feladja a laká­sát. — Ezt maga most ta­lálja ki. — Isten engem úgy se­­géljen! — Legalább itt ne eskü­­dözzön. Vagy maguk a templomban is hazudnak? És még rágalmaz is. — Manó elvtársat tes­sék megkérdezni... a tsz­­nek szüksége lett volna arra a lakásra, ezért akar­ták kifüstölni. — Maga bent járt a la­kásban. — Nem jártam. — Ezt bizonyítani kell. — Kéri Matyi bácsi a tanúm. — Attól, hogy egymást védik, csak rosszabb lesz a helyzetük. Mert akara­tuk ellenére azt bizonyít­ják, bűnszövetkezetben el­követett gyilkosság forog fenn. — Én senkinek a pisz­kos ügyeiben nem vettem részt.. . elég bajom, hogy az elnök kívánsága elől nem térhettem ki... — Végigmegyünk a fa­luban — adta ki a paran­csot Róka százados. — Tessék beszállni. — Gyalog megyünk. — És a kocsi? — kér­dezte a pilóta. — Itt marad, mit cso­dálkozik? A komiszár nem szokott gyalog járni. Ez nem jó jel, gondolta a pilóta. — Maga is velünk jön — fe­jezte be a főnök. — Je­lentést kérek a település­ről, lakóiról, satöbbi, hoz­za magával, amit kapott — mondta Farkasnak. Alig fordultak ki az is­kola udvaráról az utcára, Farkas elővette a papír­jait és ismerve főnöke tü­relmetlenségét, máris kezdte. — A lakosság összlét­­szá­ma 143, de lehet, hogy csak 122 . . . — Ivott, alhadnagy? — Az a helyzet, hogy nem tudták pontosan meg­mondani se a községi ta­nácson, se a megyei szá­mítóközpontban. Az ilyen kis micsodák nincsenek napra készen. — Jó, akkor Varjú este megszámolja a lakosságot, ez egyszerűbb és olcsóbb, mint a számítógép. — Igenis, százados elv­társ — pattant a pilóta. — Hány órakor? — Azt csak közvetle­nül előtte mondom meg. Na, legalább az életkor, k­ék-férfiak aránya, isko­lai végzettség, megvan? — Az meg, 135-ös lét­számra vetítve. — Létszám? Miket be­szél. Ez nem laktanya, ha­nem civil telep. — Férfiak száma 61, a nőké 74. Ez a statisztikai hivatal adata. A férfiak megoszlása: 14 év alatt 8, 15—39 éves 15, 40—59 kö­zött 23, hatvan fölött 15. — Leellenőrizni a 15— 59 éveseket. — Mondom a nőket. 14 év alatti 11, 15—39 kö­zött 7, 40—59 között 28, hatvan fölött 28. — A nőket ellenőrizni 15 év fölött. Elváltakról van adata ? — Elvált nő nincs, fér­fi egyetlen. — Itt jól élhetnek az emberek. Nincs válás, a­­ nemjóját! — Rátérek az iskolai végzettségre. — Az általános iskolá­tól kíméljen meg. — Igenis, befejezetlen , középiskolás 3, befejezett 4, szakmunkásképzőt vég­zett 5. — Egyetem, főiskola? — Senkinek. — Azt mondja, nincs diplomás? De jó nekik. Nem zavarja meg a fejü­ket egyetlen értelmisé­gi .. . Ez a Szelőczei mi­lyen iskolát végzett? — Felsőfokú közgazda­­sági és kereskedelmi vég­zettsége van. — Aha. Egy mégis meg­zavarhatta. — Folytatom, komoszár. Aktív kereső 52, ebből 33 férfi, 19 nő. Inaktív 38, ebből 17 férfi, 21 nő. El­tartott 45, ebből 11 férfi, 34 nő. — Biz’ isten ide kell jönni lakni, itt leszek el­tartott férfi, nem is len­ne rossz. — De azok hatvanon felüliek. — Én leszek a kivétel. Mondja, mi az az inak­tív? — Nyugdíjas, leszázalé­kolt, egyebek. — Aha. Munkahelyet kérek. — Csak a népgazdasági ágat tudták ... Az iparban dolgoznak hatan, az épí­tőiparban heten, a mező­­gazdaságban harminche­ten, a kereskedelemben ketten, a többi egyéb. — Hol van itt építő­ipar? — A megyei vagy fővá­rosi vállalatoknál dolgoz­nak, ott laknak munkás­szálláson. — Úgy érzi, hét közben jóformán férfi nélkül a falu? — Igen, ezek közül a legtöbb szállón lakik, hét­végén vagy kéthetenként utaznak haza. — Mi történt evvel a házzal, itt? Megálltak egy ház előtt, s a főnök várta, rögtön kíváncsi tekintetek ke­­resztüzébe kerül. Néme­lyik portán valóban elő­bújt egy botladozó öreg­ember vagy asszony, és némelyik tyúk is odafor­dult, de azok nem fogták fel igazán, kik és miért bámulnak a portájukra. Süket Mihály is ott ka­paszkodott az elárvult köcsögfába, másik kezében bot, nagy zsíros kalapja a fején, de ki a megmond­hatója, mit látott-hallott a „szemléből”. Egy udva­ron végre fiatalember áll­dogált, úgy tett, mintha fát vágna, fejsze a kezé­ben, az utcai beszédre meg is fordult, de ezzel bele is rondított az elkép­zelt képbe. Ugyanis víz­feje volt, ehhez stílusosan óriás vizenyős szeme, le­csüngő, ápolatlan szőke haja, s hajlott tartásában, alig összehangolt mozdu­lataiban egyértelműen fel­ismerhető volt az elmebe­teg állapota. — Talán, ha az alibi­jét megvizsgálná, hadnagy elvtárs. — Meglesz, főnök. A következő ház előtt is megálltak. Elaggott lécke­rítése bedőlt, s a gaz fel­verte az előkertet és az udvart. A murák, a csa­lán, a szamártövis leve­lei, s ezernyi magya tok­kal vagy anélkül úgy hullt töttükre, mint a konfetti

Next