Ország-Világ, 1989. január-június (33. évfolyam, 1-26. szám)
1989-05-03 / 18. szám
^ 5§em , Sem Varázslat”* NAPLÓ 1940. dec. 28. Ascher—Székely-esz. Attila verseinek nagy visszhangja van. Ringyó, nyavalyás közönség — szitkozódom magamban. A Nagyon tájból 80-100 példány fogyott, a legszebb verseiből fogyott ennyi két év alatt, 2 pengőért, vagy 2,60-ért, s hogy négykézláb bemászott a tehervonat két kocsija közé, 2000 példányt adott el Cserépfalvi 7 pengős árban három hónap alatt az összes Versekből. De most valahogy mást is éreztem, hogy figyeltem ezt a ringyó tömeget, többen mondták magukban a verset és „olvasók” voltak, mert nem ismertem őket, a versek átfordultak náluk is a halhatatlanságba. Külön akusztikát kaptak a halállal. Talán egy éve, másfél éve munkásoknak tartottam előadást róla egy emlékesten, s valami ilyesmit mondtam: a mű, amit a költő haláláig alkot, halálával hirtelen egész lesz, s a kompozíció, melyet éltében szinte testével takart, a test sírba hulltával válik láthatóvá, fényleni és nőni kezd... És önöknek és nekünk, kortárs költőknek megadatott az, hogy láthattuk a bámulatos metamorfózist, mikor egy folyton épülő mű teljesen készen átfordul az időtlen öröklétbe, ehhez az kellett, hogy egy csodálatos kedvességű fiatal férfit kiszedjenek a tehervonat ütközői közül, és összetört tagokkal és régen összetört lélekkel eltemessenek Balatonszárszón. — Furcsa érzés és rettentő tanulság. S hányan tanúk erre itt tudatosan? — nézek körül. Elönt a keserűség. Még tapsoltok? Emlékszem, a végén ezt mondtam: A tiszta és mindig világosságot áhító lelken törvényszerűen teljesedett be sors. Megalázó szegénységben élt, a folytonos és egyre szaporodó politikai csalódások között. Ilyen természetes halált csak egy költő halt meg a magyar irodalomban, Petőfi Sándor, a magyar szabadság költője a segesvári csatatéren. Nem bírta volna elviselni azt, ami következett. Attila sem. Azt csodáltam, ha élni tudott volna, s ezt csodálom néhányunknál is, akik még élünk, férfi áll mellém. — „Nem tetszett véletlenül hallgatni? Azt mondták, tízkor bemondta a rádió, hogy hadat üzentünk Oroszországnak.” Nem hallgattam Lehet — mondom, s továbblépek. A déli lapokban már benne a hír. Délután fél ötkor szabadulok a fogorvostól, hétkor tanítok csak. Állok a belvárosban. Minden fáj, a levegő érintése is. Beülök a Pilvax kávéháziba Mindig akartam, s valahogy sosem került rá sor. Kis kávéház, csöndes és szegény. Este nyolckor zár. Alig vagyunk tízen. Verset akarok írni, nem sikerül. Egy négysoros strófa kicsúszik hirtelen, de nem tetszik. 1941. ougusztus 5., kedd Tegnap éjjel meghalt Babits. A Nyugat új számáért megyek fel a szerkesztőségbe, s ifjabb Oszkár mondja: Sokáig álltam ott. Hisz tudtam, tudtam, de annyiszor volt már „nagyon rosszul”. Tegnap a Ny. összejövetelén Nagy Zoltán mesélte, hogy szombaton járt nála, már nem beszélt, megállt a bélműködés... s mégsem gondoltam arra, hogy ... Szombaton éjjel hozták be a Sziesztába. A 8 Órai Újságban: B. M., az országos hírű költő hosszas szenvedés után ma reggel fél 6 órakor Bpesten a Siesta-szanatóriumban meghalt. Ennyi. Az országos hírű költő. A „nagy magyar költő” sok lett volna még gyászhírben is? Nagyon magányosnak érzem magam. Nem voltam „bizalmas barátja", de a tudat, hogy él, ha betegen is, hogy él . . . ki védi most már azt (milyen nehéz meghatározni, hogy mit!), azt, amit védeni kell. Kinek a tekintetét érezzük író jobb kezünkön? Egyetértve vele, s ellentmondva neki, ő volt mindig a mérték és a példa. „Túl szigorú voltál” — mondogatta néha egy-egy Nyugat-beli bírálatunk után, „X jobbat érdemelne, voltak érdemei ...”, vagy „nagyon elnéző voltál...” „A másodban még egészen jól tanult ..vagy „újabban nagyon hanyag...” gondolom hirtelen, s valóban: tanár volt, a Nagy Tanár is ő volt, a versek „nagy tanárja”. „Még mindig olyan tanáros?” — kérdezte egyszer családi ebéd közben a sógorom, osztályfőnöke volt az első gimnáziumban. Tanáros? — tűnődtem akkor, s úgy emlékszem nem válaszoltam. Igen — válaszolom elkésve most. Volt akire „pikkelt”, volt akit szeretett, volt akinek megbocsátott, s szerette, ha óra után kérdeztek tőle. Egyest adott, kettest, hármast és buktatott. Intett és lótt. Ez már a tanársággal jár. Elzüllik nélküle az osztály ... Augusztus 25., hétfő Újra temetünk. A Nyugatot. Elkésve, hat óra tájt érek a kávéházba. Sokan vannak , érzem, hogy lesik az érkezőket. Illyés: „Ülj le, ne csodálkozz, ne háborodj fel, ezen már mind túlvagyunk, a Nyugatot betiltották, címet keresünk egy új folyóiratnak. Ezek az eddigi ötletek . . .” Meghűl bennem a vér s bőszít, hogy „nem háborodnak fel eléggé”; bizonyára már megtörtént... elkéstem — mentegetem a társaságot a kapott jó tanács értelmében. Lassan és részletekben megtudom a történteket. A lapengedély Babits nevére szólt, s halálával a lap „megszűntnek tekintendő”. Dulin nem engedi folytatni, átkos, szabadkőműves emlékek tapadnak a címhez, „Fenyő Maxi” és Hatvany stb. — mondták „odafönn”, de Illyés kaphat egy új folyóirat-engedélyt — persze nem Nyugat címen. Legjobb lenne valami „mitológiai” — mondta D., kár, hogy a Helikon már foglalt. . . Egy tollvonás és a Nyugat nincs többé. Nem tudok írni erről. Kezdő költőkorom vágyairól írjak? A hagyomány szükségérzetéről... az említett úrnak nem hagyomány ez... Mikor jövök, már röpködnek a címek. Ezek kerülnek papirosra: Magyar néző, Mérték, Tisztás, Kilátó, Magyar Csillag, Torony . . . Szavazunk. A Tisztás és a Mérték közt ingadozik a társaság. Sokat játszottam már ezt — mondom, de hogy a Nyugatnál is játszom egyszer majd — nem hittem volna. A címkereső kedv ellankad, Illyést telefonhoz hívják. Közben Gellért mond egy új címet: Hűség. Ketten, hárman meghallják körülötte, lelkes zaj támad. Mi? Hűség? Ez az. De nem engedik! Remek! Mire Illyés visszajön, eldől a cím: Hűség. Ha engedik. Közben telefonhívások, hátha mégis... ha nem Nyugat, akkor A Nyugat... talán. Nem hiszem, nem hiszem . . . megszűnt, ill. elvették, tegnap tartottam az utolsó csoportos órát. No, lássuk: január 58,50, február 107,—, március 109,50, április 88,—, május 113,—, június 72,—, július 44,80, augusztus 135,80, szeptember 378,—, október 163,50, november 236,50, decem ber 316,50. „Évi bevétel” összesen: 1823.10 P. Ebből tanítással 722.— P-t kerestem, „irodalommal” (lexikon, rádió, műfordítás, sajtó alá rendezés, átírás, korrektúra) 1101.10 P-t. Tegnap délben tartottam az utolsó órát a Gyarmati-iskolában. A nyolc lány közül négyen jöttek el. Hédy köszönte meg a „csoport” nevében, hogy „annyit tetszett veszkődni velünk”. Szomorú voltam. Milyen boldogan „veszkődöm” még velük is, hát még gyerekekkel. Tegnap elkészült a Naptár c. kis füzetem, a Hungária adta ki, újévi ajándékul küldi szét. Gyönyörű lett, így a 12 kis vers is jobban tetszik. Hiába, fontos a „tálalás”. Egyedül szilveszterezem Péter Bandinál. Fanni nem jön. Szomorú lesz. 1942. máj. 3. ______ Talán ötszáz ember van a temetőben, munkások. Darvast, Veres Pétert, Major Tamást, Gobbi Hildát látom. Omlik az eső, bőrig ázunk, az esernyőkről csordul a víz az emberek nyakába. Áznak a koszorúk, ázik Attila ezüstszín koporsója. Gáspár Zoltán beszél, a Vándor-kórus énekel, s Rátz Kálmán is itt van a nyilasaival. Hisz valamikor sakkozott Attilával a Japánban. A vasárnapi újságok sem tudatták a temetés időpontját. A szervezetekben úgy látszik szétszaladt a hír, de ki értesítette Rátz Kálmánt? Az újságok émelyítően kegyeletesek. Nyolcvan éve, 1909. május 5-én született Radnóti Mikló?. Szívszorítóan szép Naplójából — amely idén láthatott napvilágot s lett a könyvpiac nemes szenzációja — néhány jellemző részletet választottunk,______ s ezt követi, ami már nincs benne a Naplóban: a vég előérzetét megfogalmazó nagy vers — és lapok abból a legendás noteszből, amelyet a tömegsírban, a Költő viharkabátjának zsebében találtak meg, amikor holttestét exhumálták. 1941. jún. 27. De. Vill-kor a Veres Pálné u. sarkán várok a villamosra. Egy i iEusna Tegnap este hallottam, hogy sem a Hűség-et, sem a Mérték-et, sem a Tisztás-t nem engedélyezték. Magyar Csillag az új folyóirat címe . . . Dec. 31. Naptárcsere és évi mérleg (hadd derüljenek a szociológusok!). A nagybátyám nélkül még mindig éhen halnék, mint „megbízható” irodalmi bérmunkás és középiskolai magántanár. Jövőre már ez a tanárság sem lesz, az iskola Július 1. Behívtak. Abbamarad a La Fontaine-fordítás. A hazának nincs szüksége rá . .. hisz a Múzsa nem óvott, hogy befejezhessem. Júl. 6. Oltás. Kivisznek Ukrajnába? Az oltást a szív fölé adják, előtte jóddal lemossák a bőr felületét. Színjelkép. Sárga folt a bőrön is. Utána erősen vérzek, érbe szaladha-