Ország-Világ, 1990. január-június (34. évfolyam, 1-26. szám)

1990-01-24 / 4. szám

Nagyon régi feljegyzésekből tudjuk, hogy a történelem folyamán számos különös égi je­lenséget láttak a világ­­ különböző helyein. Ezek az írások sok esetben kimondottan égi szerkezetekről, járműveikről beszélnek. Nyil­ván az esetek többségében valamilyen ritka természeti tüneményről lehetett szó, mint pél­dául tűzgömb átrepüléséről az égen, vagy az ún. melléknap-jelenségről, amely nem más, mint egyszerű fénytörés. De vannak egészen fantasztikusnak tűnő beszámolók, amelyekre — amennyiben hitelesek — sohasem tudtak semmi épkézláb magyarázatot adni. Talán a legrégibb ufóleírást és az első közvetlen kap­csolatfelvételről szóló beszámolót a Bibliában találjuk, Ezékiel próféta könyvében. Szokat­lan szerkezetek leírását találjuk Plinius és Hérodotosz műveiben is. A középkoriból is több tucat példát lehetne említeni. A paleoasztronautikának, vagyis a történel­mi ufólátogatásoknak egyik legnevesebb híve és kutatója a hazánkban is jól ismert Erich von Däniken. Ő az ősidőkben itt járt, Földön kívüli űrhajósok által hátrahagyott építmé­nyeket, tárgyi emlékeket keresi az egész vi­lágon. Ellenségei azt mondják, hogy Däniken amit lát és nem ért, abban mindjárt idegen űrhajósok nyomait véli felfedezni, és mivel Däniken semmihez sem ért,­­hát mindenben ezt látja! Sok igazság van ebben, ám az is tény, hogy több olyan dolgot talált a világon, amelyet bizony mai ismereteinkkel­­ bajosan tudnánk magyarázni. Ezekről a közelmúltban megjelent több könyvben is olvashatunk. Ismeretes, hogy az ufójelenségek a második világháborút követő években az Egyesült Ál­lamokban igen megszaporodtak. Az ötvenes évek nagy ufológusa George Adamsky, aki több könyvet írt a repülő csészealjaikról, azt híresztelte, hogy a Palomar-hegyen dolgozik. Ez az állítás tekintélyes tudósnak tüntette fel, hiszen mindenki jól tudta, hogy ezen a hegyen van Amerika legnagyobb csillagvizsgáló ob­szervatóriuma. Adamsky nem állított valót­lant; valóban a Palomar-hegyen dolgozott, de nem csillagászként, hanem egy út menti bisztróban mint lángossütő. Ismertek az UFO­ fény­képei, amelyekről kiderült, hogy lámpa­­buráiról, valamint porszívó gép fedeléről ké­szült hamisítványok voltak. Adamsky azt is állította, hogy telepatikus úton kapcsolatba lépett a Vénuszról érkezett űrhajósokkal. Tehát a Vénusz az egyik lehetséges­­ bolygó, ahonnan az ufók érkezhetnek.­­Mások más égi­testeket: a Holdat vagy a Marsot jelölik meg mint a Földön kívüli civilizációk otthonát. Nos, lássuk, mit tudunk ma mondani ezekről az égitestekről és egyáltalán az élet valószí­nűségéről a Naprendszerben. Mielőtt fantázia-űrhajónkkal végiglátogat­nánk a bolygókat, talán nagy vonalakban is­merkedjünk meg a Naprendszerrel. A Naprendszer a különféle égitesteknek olyan együttese, amelyben a kölcsönös gravi­tációs erő, a vonzóerő határozza meg a szer­kezetet és a mozgásokat. A legerősebb gravi­tációval természetesen a Nap rendelkezik, ez a legnagyobb tömegű égitest ebben a rend­szerben, és így gyakorlatilag a középpontban helyezkedik el. Körülötte, nagyjából egy sík­ban keringenek a bolygók. Pályájuk nagyon kis lapultságú ellipszis, csaknem ‘körpálya, így a Naptól való távolságuk sem változik lényegesen. A kilenc ismert nagybolygón kí­vül rengeteg kisbolygó, üstökös, meteor, me­teorraj és apróbb törmelékfelhő kering a Nap körül. A nagybolygóknak holdjaik vannak, a Földnek csak egy, de némelyiknek tucatnál is több, összességében számuk meghaladja a félszázat. Nem árt, ha most a Naprendszer méretei­ről is szólunk, hiszen az emberek többségé­ben erről elég valótlan kép alakult ki. Ha azt mondom, hogy a Föld 150 millió km távol­ságban kering a Naptól, tulajdonképpen nem sokat mondtam vele. Ekkora távolságot nem tudunk magunk elé képzelni. Helyesebb, ha a Naprendszer kicsinyített modelljét képzel­jük el, amelyben minden méretet arányosan lekicsinyítettünk 1/10 000 000 000-ad (tízmilli­­árdad) részére. Ebben a modellben a­­ Nap— Föld távolság már csak 15 méterre zsugoro­dik, ami, gondolom, mindenki számára­­ kön­­­nyen kezelhető érték. De így lekicsinyítve a méreteket, vajon mekkora lesz a Föld? Bi­zony nem nagyobb egy mustármagnál, átmé­rője alig több mint 1,2 milliméter. A Napot — egy jól megtermett grapefruitot — tehát 15 méter távolságban találjuk tőle! A Naptól 5,8 méterre kell elhelyeznünk az alig gombostű­ié­snyi Merkúrt, és 10,8 méterre a szintén mus­tármag nagyságú Vénuszt. Utána a már em­lített Föld következik, majd csak­nem 23 méter távolságban a sötétszemnyi Mars ke­ring. Kicsi modellünkben most 78 méterre kell elgyalogolnunk, hogy a cseresznyeszem nagyságú Jupiterhez jussunk. Ez a legna­gyobb bolygó. 143 méter távolságban a szőlő­szem nagyságú Szaturnuszt, 287 méterre a borsószemnyi Uránuszt, 450 méterre a ha­sonló méretű Neptunuszt találjuk. A legtávo­labbi iáméri bolygó, a Plútó, amelyet egy mákszem jelezhetne, már 590 méterre kering e rendszerben a Naptól. Több mint fél kilo­méterre vagyunk Naprendszer-modellünnk kö­zéppontjától! Tekintsünk vissza! Mekkorának látnánk a grapefruit-Napot, a mustármag- Földet? E példa alapján talán jobban érzékel­hetjük az égitestek méreteit és távolságait, a Naprendszer valódi arányait. Még valami: a fény, amely iszonyú gyorsan terjed — másod­percenként 300 ezer km-t fut be — 8,3 perc alatt jut el a Naptól a Földig, de csaknem öt órára van szüksége a legtávolabbi bolygó el­éréséhez. A hozzánk legközelebb lévő csillag­ról jövő fénysugár 4,3 évig van úton, míg szemünkbe ér. Kicsinyített modellünkben te­hát a legközelebbi csillagot, azaz egy másik „grapefruitot” 4100 km-re, mondjuk a Szaha­ra kellős közepére kellene elhelyeznünk. Ké­rem a kedves olvasót, hogy mielőtt tovább mennénk, töprengjen el egy kicsit ezeken az arányokon. Egyelőre azonban maradjunk szőkébb koz­mikus környezetünkben. Szálljunk be hát fantázia-űrhajónkba és repüljünk a Vénusz felé! A sci-fi regényírók legkedveltebb boly­gója volt hosszú ideig. Nem véletlenül ; a Vé­nusz a Föld testvérbolygójának tekinthető. Egy kicsivel kisebb az átmérője, és kb. 40 millió km-rel közelebb kering a Naphoz, mint a mi bolygónk, de nem annyira közel, hogy felszínén elviselhetetlenül magas lenne a hőmérséklet. Galilei óta fürkészik távcső­vel ezt az égitestet, de soha, egyetlen pilla­natra sem sikerült megpillantani a felszínét: állandó sűrű felhőtakaró borítja. Arra gon­doltak, hogy a felszínen jelentős mennyiségű víznek kell lennie, és így az élet feltételei is adottak. Az írók fantáziája Vénusz-lakókat teremtett, mint pl. Stanislaw Lem: Asztro­nauták vagy Bolond Bolics György: Ha fel­száll a köd című könyvében. A Vénusz soha fel nem szakadó felhőzete alatt nem élhetnek Vénusz-lakók A Merkúr kráterekkel borított felszíne Egyhangú, poros, kietlen vidék. A Mars felszíne, ahogy a Viking-szondák leszállóegységei látták

Next