Ország-Világ, 1887 (7. évfolyam, 1-26. szám)
1887-01-08 / 2. szám
34 a leggracziózusabb mozdulatok kíséretében énekli aHárom kis iskolás leánya történetét. Egyik képünk épen ezt a jelenetet ábrázolja. A darab Titipu városában játszik. Nanki-Po (Hegyi Aranka) utczai énekes keresi Yum-Yumot (Pálmay I.), akibe beleszeretett. De megtudja, hogy Yum-Yumnak Koko (Németh) legfőbb hóhérmesterhez és gyámapjához kell feleségül mennie. Megvallja a fiatal lánynak, hogy nem utczai énekes, hanem a Mikádó fia, s csak azért kóborol álruhában, mert atyja kényszeríteni akarja, hogy nőül vegye Katisha (Margó Célia) udvarhölgyet. Nanki-Po nem remélhetvén Yum-Yum kezét, öngyilkos akar lenni. Koko azonban megakadályozza ebben, s neki adja Yum-Yumot oly feltétellel, hogy egy hónap alatt lefejezteti magát a közhóhér által, mert a Mikádó parancsolja, hogy egy hónap alatt legyen kivégzés Titipu városában. Ekkor betoppan Katisha, a Nanki-Poba szerelmes, de mellőzött udvarhölgy. De nem boldogulván, visszamegy az udvarhoz és magával hozza a Mikádót is. Egy csomó komikus jelenet után Nanki-Po elveszi Yum-Yumot, Katisha pedig megelégszik Kokoval. Ez a darab váza, melyet Gilbert a legegészségesebb humortól pezsgő bohóságokkal fűszerezett és Sullivan majd elandalító, majd perdítő ritmusos muzsikájával zenésített. Ami pedig az egészet még közelebb hozta a közönséghez, az a szereplők kitűnő, egybevágó játéka és gyönyörű éneke. A népszínház művészei beleélték magukat abba a bűbájos keleti világba, ahol minden annyira elütő a mi szokásainktól. A legnagyobb sikert kétségtelenül Pálmay Ilka asszony aratta remek játékával és csengő énekével egyaránt. Amily kedves, mikor testvérkéivel Ligeti Irma és Fehér Ilona kisasszonyokkal, — akik derekasan szekundáltak neki — együtt megjelenik, és oly bájos, mikor egyedül van a színpadon vagy pedig Hegyivel énekeli csók duettjét. Nem kevesebb dicséret illeti azonban a többi szereplőket is. Hegyi Aranka, Margó Célia, Ligeti Irma, Fehér Ilona, Szilágyi, Németh és Kassai, valamenynyien oly kiválót produkálnak, mintha egyenesen Japánból jöttek volna a népszínházba. Képeink, melyek Strelisky kitűnő fényképei után készültek, egyenként és csoportokban mutatják be a derék művészeket, akik az elsők az egész kontinensen, akik az angolokon kívül vállalkoztak arra a nehéz szerepre, hogy e minden izében sajátságos darabot megismertessék és megszerettessék a közönséggel. 1 — I ' ■' — —r=Æ F E N E R L A R — Elbeszélés. — Irta JUSTH ZSIGMOND. III. Emi szobájába érve bezárkózott, s keservesen el kezdett sírni. Ereje elhagyta. Most már szabad folyást engedhet könnyeinek, itt nem látja senki, s így nincs, aki nevessen rajta. Tehát minden, minden komédia! .... és anyja, kit odaállított a Madonna mellé eszményül .... anyja .... nem is merte eszmékben kifejezni azt, amit oly keservesen érzett meg. Rosszabbnak hitte, mint valóban volt. Pár perczig hangosan zokogott, aztán odaborult imazsámolyára és imádkozni akart, de nem tudott. Minek imádkozzék, mit kérjen? Hisz még a jövőre gondolni sem mert, s így mit kérjen a Mindenhatótól? Pedig a jövőt oly szépen megálmodta. Mit fog tenni ezután? Tán legjobb lenne még reá nézve, ha visszamenne a zárdába. A zárdába? Nem, erre nincs ereje. Hiszen utálta a klastromot, az utolsó időben már csak pár barátnője kötötte oda, ezek pedig már elmentek . . . aztán meg mint apácza . . . oh nem . . . Nyugtalanul kapott világos szőke hajához. . . lenyitnák. Aztán a darócz ruha. Ő más ruhákról álmodott, ő mulatni akar. Milyen szép terveket csinált a zárdában. Milyen fogatja lesz, milyen gyémántjai, ha majd egyszer férjhez megy. De hiszen ennek is csak megjön majd az ideje, és igy tán mégsem olyan rút az a jövő, mint ahogy hitte. Feltekintett, a térdeplő állásból leguggolt és félig ülve az imazsámolyon, maga elé nézett. Milyen lesz első ruhája? Aczélkék selyemruhára vágyott mindig, pár év előtt egy unokanővérét látta ilyen színű báli ruhában. Pedig az első bálon tetszenie kell. Az első bál! ... A könnyeken keresztül mosolyogni kezdett. Most már az imazsámoly szélére ült, oda dőlve a térdeplő párkányára, s elgondolkozott. Fogják-e ünnepelni? Ez, úgy látszik, csakis tőle függ, legalább édesanyja szavaiból ez tűnt ki. Már pedig ő most már ismeri az embereket. Areza ismét elkomolyodott, de most már kevésbé bántotta világismerete, mint az előbb. Akkor csak fájt neki, most meg észrevette, hogy hasznára is lehet. Ez már megadta sajgó sebére az első csepp balzsamot. Nem is lehet olyan igen nehéz, feltűnést kelteni anagy világban. Minden esetre könnyebb, mint félénknek maradni. Eszébe jutott, mily rendkívüli applombbal adott kezet «akkor» a miniszternek. Hiszen ez nagyon könnyű, s úgy látszik, szükséges a «társaság»-ban. Most felkelt s a tükör elé állt. — Szép vagyok ... ez a fegyverem már meg van . . . bon jour la belle ... — susogó felhangon és az udvari bálokon szokásos mély bókot csinált a nagy álló tükör előtt. Még ennyire soha sem örült annak, hogy szép, mint midőn tudta már, hogy szüksége van szépségére, ha boldogulni akar. Pedig nagyon szép! De hiszen ez olyan hatalmas fegyver, hogy fényes eredményéről bizonyos lehet. Leült egy karosszékbe. Ugyan hogy néz ki jövendőbeli férje? Fogja-e szeretni? Most hirtelen eszébe jutott, hogy meg kell tudnia, szerették-e szülei egymást, midőn házasságra léptek? — e nélkül nem láthatja tisztán a jövőt. Ez majd megadja a vezérfonalat jövő életéhez. Mert ha anyja szerette atyját . . . akkor nincs igazi szerelem. Emi örökkévalónak képzelte a szerelmet, erről is csakúgy, mint az «anya» fogalmáról, eszményi elveket oltottak lelkébe a nénék. Ha pedig nem szerette . . . akkor szerethet. Szerethet! S végtelenül fájdalmas, sejtelmes érzések tolultak lelkébe . . . úgy érezte, hogy már szeret, pedig még nem találta meg azt, akire tizennyolczadik évének álmait rá lehelte volna. Szerette az elsőt, akivel találkozni fog. S ugyanakkor már kételkedett is abban, amit még igazán nem is érzett soha, s amit még nem ismert : az igaz, az elnyomhatatlan, a minden akadályt diadalmasan leküzdő szerelemben. IV. Másnap villásreggelinél együtt volt az egész család. Ez a nagy esemény igen ritkán történt meg eddig. Mariette rendesen csak egy óra után kelvén fel, egyedül szokott reggelizni, férje pedig a kaszinóban. Emi kedvéért azonban illendőnek találták pár napra kizökkenni a «rendes» kerékvágásból. Kelechényi megcsókolta leánya szőke fürtjeit s hosszan nézett szemeibe. Emi életében először nem állta ki atyjának tekintetét és elpirult, pedig atyját mint embert szerette, sokkal többször látván, mint Mariettet. Atyja minden vasárnap meglátogatta a «sacré coeur»-ben, s tavaly nem egyszer rózsás kedvvel jött a klastromba, zsebeiben bonbonsokkal, mosolylyal ajkán, csakúgy sziporkázva az életektől. Nem egyszer még a komoly Teréz nénét is megnevettette. Emi hasonlított atyjára is, kitől magas, nyúlánk termetét, finom «race»-profilját örökölte. Leültek reggelizni. Emi meg akart tudni mindent. Fürkészően nézte szüleit, kik semmit sem sejtettek. — Mariette, mily szép vagy ma! — bókolt nejének a férj hidegen. — Sándor, elkényeztetsz, — felesé Mariette és gúnyosan mosolygott. — Mit csinál Gárdos ? már olyan rég nem láttam, — vágott vissza Kelecényi, ismerve neje gyengéit. Mariette balszempillája megrezdült, aztán a legtermészetesebb mozdulattal kent vajat egy darab pirított kenyérre. — Gárdos? Tegnap este volt itt, beszélt a bizottsági gyűlésen. — Édesem, ezt az újságból már tudtam. — Nagyon jól néz ki, ugy e mama, én is láttam tegnap este, — szólt közbe a még ilyen ügyekben gyakorlatlan Emi, segíteni akarva anyján. Mariette hirtelen reánézett, hiszen ez a leány mindent tud. Az anya és leány tekintete találkozott. Megértették egymást. Emi elpirult. Még fiatal, nagyon fiatal, gondola a szerető, gondos édesanya. Mariette ezalatt egy darab pirított kenyeret dugott szájába, hogy ne kelljen tüstént felelnie. Egy pillanat alatt átfutotta agyát, hogy ez által leányával vagy megkönynyebbült, vagy megnehezedett viszonya. Vagy belátta azt, hogy Gárdossal való barátsága igen természetes dolog, s mindenesetre jobb, mintha úgy tenne, mint . . . férje, vagy pedig nem látja be ... s akkor... akkor meg lesz neki a helyzet magyarázva. De nem .... hiszen segített neki . . . határozottan okos leány, persze kivitelben még kissé ügyetlen ... de jó leány. Az anya hálás pillantást vetett leányára. — Gárdos? . . . velem tölté az estét, óh, nagy tervei vannak, és most Mariette lehetőleg hideg hangon igyekezett elmondani Gárdos terveit. Sándor egykedvűen hallgatta, néha tekintve csak gúnyosan nejére, mikor ennek szemei villogni kezdtek . . . közbe-közbe idegesen nézve meg óráját. A dinert-t nem várta be. — Egy óra! megyek a kaszinóba, dolgom van. — Tudom ! — felelt neje, kissé megnyomva ez egy szót Ezek is megértették egymást. Emi a reggeli alatt ismét sokat tanult. Most már csak azt óhajtotta volna tudni, hogy szerették-e szülei egymást egyszer vagy nem. Mariette is beszélni akart Emivel, el akarta mondani neki «szerelmének» lényegét. Az anya úgy találta, hogy ezzel leányának tartozik. Mariette kezdte meg a maneouvre-t. Ő volt az ügyesebb. Villásreggeli után az írószobába mentek. Mariette ismét végig feküdt a chaiselongue-on, leánya pedig szemben vele egy nagy karosszékben foglalt helyet. — Nos, Emi, hogy aludtunk, miről álmodtál? Az álom és a szerelem összefügg, az egyikről könnyű lesz a másikra áttérni. — Mondd el álmaidat, de nem azokat, amelyeket ébren álmodsz, ezekről majd máskor beszélünk. Emi erős akart lenni s mégis elpirult. — Ej, ej, te pirulsz? tán csak nem vagy már szerelmes ? A leány hirtelen határozott tagadó mozdulatot tett. A gyakorlott Mariette meggyőződhetett arról, hogy valóban nem az, de hát a szerelemre jutottak s ez a fődolog, most már könnyű lesz elmagyarázni életét. — No az nem lenne oly igen nagy baj. Hiszen mi mind szeretünk, az lényegünk. (Ezt valami híres filosófus mondta, még a formulát is megtartotta , az olvasott, a tapasztalt anya.) Látod, szeretni azt jelenti, mit élni, és mégis... nem is tudom, el-e mondjam neked... te talán nem értesz meg... majd tán megértesz egyszer. Emi észrevette, hogy anyja mire céloz, hogy kitudja az egész valót, szeretetteljesen nézett anyjára. Már annyira haladt az élet tudományában, hogy megtanulta komédiából szeretetet mutatni. E szükség hamar bölcsősé tesz! Mariette-et e gyermeki, meleg pillantás felbátorította: határozottan a leánynak van esze, és jószívű (így az anya e pillanatban már fel is ült leányának) és — elmond neki mindent: — Igen, meg fogsz érteni, én azt hiszem, értesz már most is. A szerelem... — s Mariette kéjesen rezdült meg — minden ebben van, s mégis azt kérdezem, van-e szerelem egyáltalán. Egy embert oly rövid ideig szeretünk, s egy ember oly rövid ideig szeret. Tán azok az asszonyok a legbölcsebbek, kik józanon mennek férjhez, hogy azután... E pillanatban Mariettnek eszébe jutott, hogy leányával van szemben. . . józanon látják a világot, — folytató zavartan pythiai fátyolozottsággal. — Karolin nénéd boldog, pedig soha sem szerette férjét. . . s én.. . Mariette most megfogta Emi kezét, mélyén szemébe nézett s aztán halk hangon folytató, s én. . . nem vagyok az, pedig szerettem atyádat s ő is szeretett engem. De hát a szerelem nem örök. . . eljött az az idő, midőn az álmok szétfoszlottak, eljöttek a könnyek, az egyedüllét napjai. Ha nem szerettem volna atyádat, nem is sirattam volna meg, józanon láttam volna a dolgokat. . . csak úgy, mint tante Caroline. . . de nekem lényegem (ismét egy bölcsészeti kifejezés) volt a szerelem; szeretni. . . szeretni születtem. Az egyedüllét fáj. . . s igy. . . (Most jött a legnehezebb részlete a «fejezetnek».) — Barátaim vigasztaltak, szükségem volt arra, hogy valaki megértsen. De hidd el, hogy csak. . . de te ezt még nem érted, nem is szabad értened, mindent később. . . egyszer... akkor is elég korán lesz megismerni az elkerülhetetlent. Különben atyádat nem hibáztatom, hogy már az első évben megcsalt. Mariette e «nagy kártyát» készakarva hagyta utoljára, hogy így tökéletesen fehérre mossa magát leánya előtt, s az még természetesebbnek találja azt. . . hogy Gárdos mindennapos a házban. Emi ezalatt kipirulva, kikelve önmagából ült anyja, előtt. Tehát senki. . . semmi. .. semmi! Atyja, anyja, a szerelem, minden undok, utálatos. Szeretett volna zokogni, de hová hajtsa fejét, ki fogja megvigasztalni. Aztán meg ez ellen öröklött gőgje is fellázadt, siratni mindezt, hiszen ez gyengeséget jelentene. Szembe néz mindennel, erős lesz mint tante Caroline! e gondolat most erőt adott neki. . . odahajlott anyjára s mintegy bocsánatát jelezve, megcsókolá homlokát : «Cette pauvre chére mére!» mondás keblére borult. S az, hogy ilyen «erős» tudott e pillanatban lenni, megnyugvást adott neki. A «conventiók»-ba könnyen beletalált, öröklött szunnyadó tulajdonait pedig ez az egy nap tökéletesen kifejlesztette, így ösztönszerűleg eltalálta a komédia módját, ahogy majd ezentúl nyilatkozni fog anyjával és a világgal szemben. V. A komédiába beletalálta magát, de azért fájt, nagyon fájt neki mindaz, amit látott, amit látnia kelletett. Még nem tanulta meg, hogy a társadalmat e komédia tartja össze. Aztán meg épen nagy súlyt fektetett mindarra, amit látott, túlságos sötét motorokra vitt vissza mindent, a másik végletbe esett. Éjszakákat sirt át, eszményeit siratva. Végre aztán megnyugodott, szíve árán jutott a nyugalomra, amelyet lassan-lassan jégkéreg vont be. Egyszerre csak azon vette magát észre, hogy szeretni már nem tud, s ez eleinte kétségbe ejtő, később azonban a társaság megtanító arra is, hogy ez előny a nagyvilággal vívott harczban. E benső küzdelmet azonban nem sejtette senki, a világ csak mosolyogni látta, a külvilág csak szellemét bámulta, nem látta azt, hogy mily úton lett szellemessé. ORSZAG -VILAG 181c7