Ország-Világ, 1887 (7. évfolyam, 1-26. szám)

1887-01-29 / 5. szám

188/ Után vagyunk szivem, madaram — susogta magában, gonosz, becstelen szíve legbenső rej­­tekén. — Hát, hát — Zsuzsikám, micsoda ? — tekint­­getett be Soványné a nyugovókhoz — már Várday Rozika itt járt, nem is tudod? most meg a Kati­­cza van itt, beereszszem ? De talán fölkelnél előbb. Ifiasszonykám, szépen eljátszották az időt, már be is harangoztak a templomba, számíthas­son ennek a leánynak a jövőjére nézve. Azonban megütötte fülét és kellemetesen ütötte meg, hogy azok a bolond, kis fitos, csúnyácska Várday leányok is, hogy nyargalnak a hálóba. Hint a jó vadász, a­ki a leghitványabb nyu­lacskát is isten ellen való véteknek tartaná el­szalasztani , ő is hirtelen lecsúszott az ágyról, fölhagyott szemtelen ölelgetéseivel és azon töre­kedett tiszta szándékkal, hogy azoknak az árva madárkáknak is tisztességes módot nyújtson a kényelmesebb életre. M­ég olyan leányoknak se szükséges falun maradni, elég, ha öreg korukban, kiaszva, kiélve, ezafatosan, jodos, karbolsavas, gyógyító, egészsé­ges kórházi illatokkal térnek haza értékesíteni tapasztalataikat, s mint művelt varrónők, serdülő szegényebb úri leánykák mellett működő nevelő­nők, társalgónők, házvezetőnők, zene- és ének­tanárnők foglalkoznak a kulturális téren. Csak egy kis tőkét gyűjtsenek, egy kis alkalmas ka­pitálist — és rohamosan fut feléjök a házassági szerencse. Falun tiszták még az erkölcsök, szerények az igények házasuló idősebb férfiaknál és épen nem ritka eset, hogy oly hölgyek, kiket itt a fővárosban kétszer is kihalásztak a Dunából és több ízben megmentettek az önmérgezés követ­kezményeitől, és mint szerencsétlen szerelmeseket meghordoztak az újságokban, sőt a Fortuna vég­­tárgyalásainál is; otthon a szülőmegyében egy kis pusztán, elrejtett falucskában díszes násznéppel, koszorúsan vittek a mennyasszonyi szent kama­rába. — Oh, a falut mindig megkapja drága Kati­­czám, csak legyen egy nő okos, szemes és a kellő alkalmat el ne mulaszsza megragadni! — oktatta, világosította, bátorította Milovánné a behúzódott kis falusi őzecskét. De milyen ügyes őzecske volt, még kurta szoknyát viselt és szép hajlású, pattogó lábaival úgy járt, kedvesen föltartott fejjel, tágra nyílt orr lyukakkal, eleven, mozgó, sötét szemekkel és kifeszített, kecses mellhalmokkal úgy illegett, hajlongott, hogy Milovánné nem győzte eleget nézni ezt a kedves kis «fruskát», a­hogy mondogatta. Ezt is meg fogja fésülni — abban már gondos szíve bizonyos volt. Egyszerre, mint a villám — suhant el valami alak a folyosón. —­ Az ,láki’­! — kiáltott Milovánné az ajtónak szaladva. — hová megy Jákó, mit akar .Jákó, kit kerget Jákó? Megállj, Jákó! És az asszonyság feledve új Blahánét, új Pálmayt, új Céliét. Lék­át — lélekszakadva fu­tott Jákó után, ki egy tömzsi, vihogó, fiatal paraszt menyecskét kergetett. A menyecske vissza-visszafordult és vastag, véres, meztelen karjaival nagyokat lökött a sar­kában lihegő Milován Jakab úron, és vihogott, mert az utczára kicsődült menyecskék, asszonyok, leányok, férfiak is vihogtak. — Mi ez ? — emelt föl Várday Katicza a vánkosról egy kis csomagot. — Mi az ? Kibontsam ? — Bontsa ki, Katieza. — Nem lesz baj, Zsuzsika! — Tán nem, Katieza. — Ezt magának tették ide. Zsuzsika kikelt az ágyból, mint a patakból, a maga bájos leányi ártatlanságában, gyengén fedezve ama kis ingecske által, minőt falusi paraszt leányok szoktak viselni. Csak a fényes, nagyszemű pávatollak látták, a tükör, s a cserép­­kancsók, czintányérok, a fogasok e paradicsomi szépséget, ők nem botránkoztak meg, sem fel nem kiáltottak, hogy Zsuzsika, az istenért, hogy vagy öltözve, te, vigyázz, a leánynak örökké vigyázni kell, még álmában is. A két leány tehát nyugodtan hozzá­látott a csomag kibontásához. — Ez harisnya, szívem, — szólt nevetve Katicza. — Harisnya... Zsuzsikának is volt harisnyája, de csak té­len, zöld és piros csikókkal, hanem ilyen — az soha. — Az bizony, még pedig finom. — Hadd lám, — ragadta meg Zsuzsika a hosszú szárú selyemharisnyákat. — Selyem, — tapogatta Katieza. — Van ilyen a bárókisasszonynak. Oh, én láttam. Ilyet volna ám jó viselni. — Jaj, de fám­. — Húzzuk föl. — De majd ... — Húzzuk föl. — Elszakad. .. — Húzzuk föl.­­ — Hát húzza föl Katieza. — Maga húzza előbb. — Nekem szűk, — méregette a szép paraszt leány izmos, szép lábaihoz a finom harisnyákat. — Az enged. — Enged ? — Enged hát. Húzza . . . S egyszerre mind a ketten próbálták, az egyik az egyik, a másik a másik százaz. Összenéztek, s a tiltott munkán jókat kaczagtak. Nézték, me­lyiknek áll jobban, s oda álltak a tükör elé. — Jaj! — sikoltott Zsuzsika, a­mint a tükör­ből a nesztelenül belépő Milovánnét megpillan­totta, — Jézusom! — s futott mint menedékhelyre, az ágyba, s futott utána Katicza is, hogy ő is ott rejtse el magát. Felverték a házat vidám lármával. Bejött Soványné asszonyság, Sovány uram, Jákó, kit különben gallérjánál fogva vonszolt Milovánné és egyik tréfa után a másik nevettette meg a közönséget. Az asszonyok ki­kergették a férfiakat, bezár­ták az ajtót, azután a két piruló síró­ leányt ki­ásták nevetve, kérlelve az ágyból. Már most egészen ura lett Milovánné a hely­zetnek. A harisnya hatott, az első lépés Pest felé megtörtént. — Üljön le, Zsuzsika, most fel fogom öltöztetni. — Melyik ruháját vegyem ki a ládából ? — kérdé az anya. — Most meg fogom fésülni. Nagyszerű haj, ah, mit fogok én csinálni ebből a remek hajból. Lehetne itt kapni egy kis égő szenet, parazsat. — Hogyne, szivem. Fazékban hozzam, vagy serpenyőben. — Serpenyőben. Milovánné készült a fodorító vasakkal. Szépen haladt a munka, a leány a tükörből nézegette göndörített szőke fürtéit és ha akarta, azt is láthatta, hogy telik meg jobban-jobban kényekkel a Katicra két szeme. Zsuzsika így görög frizurával, tündöklő, ara­nyozott sárga réz abroncscsal olyan hódító szép volt, hogy Soványné behívta az urát, nézze meg ezt a gyereket, és lásson csudát, a­kinél az angya­lok nem lehetnek szebbek. — Jaj, Katieza! mit mond ehhez a lányhoz? — Most ő egy görög herczegnő, — magya­rázta Milovánné műértőleg. — Zsuzsika, maradjon így, míg én is megta­nulom. — Ezt nem lehet, — figyelmezteté a leánykát Milovánné, — ezzel a tudománynyal születnünk kell, édesem. — No az igaz, — mormogott az apa, — most olyan vagy, Zsuzsikám, mint a Görbe zsidó leánya vót, mikor mennyasszony vót, s a sátor alatt eskették. Ledobod azt a rézabroncsot a fejedről, aztán befonod a hajadat illendően. — Nem úgy lesz az, bácsi, — veté oda a szót Milovánné, — ez a leány az enyém. Tetszik tudni, az én aranyos tündérem. Ugy­e az enyém, nénike ? — A bizony, angyalom! — bizonykolá derül­ten Sovány Gergelyné. (Folytatása következik.) FEHÉR LAP. — lebeszélés­ — Idta JUSTH ZSIGMOND. (Folytatás.) XIII. A lóversenyre Karoline tante-al mentek. Karoline her­­czegné fényes á la Danmont befogott négyes fogatja elő­­robogott. Karolin sötét lilaszín ruhában volt öltözve, félgyászt viselt férje halála óta: hirtelen szőke hajához igen jól álltak a sötét ruhák. Mariette mályvaszínű toilette-be volt öltözve, s ugyan ebben a tónusban is volt könnyedén befestve. Parisból hozatta «illatszereit», van vagy 24-féle árnyalatú arcz­­festéke, mindig ruháihoz hangolva «színeit». Emi halványzöld ruháját is Mariette választotta, tudva, hogy az a szín emeli ki legjobban negyven éves bájait, íme — mire jók a gyermekek. Beszálltak. A fogat végig robogott a körutakon s be­fordult az Andrássy-út sarkán. Emi e perezben végtelen boldognak érezte magát. Mindenütt beláthatatlan embertömeg nyüzsgött és a merre csak elrobogtak, mindenütt halk moraj hallatszott, olyanféle, mint a színházakban, midőn hatásos jelenetnek van vége. Észrevette, hogyan bámulják a hintót, az arany­­sújtásos, parókás lovászokat, a nehéz bronz­szerszámot, a fényes zárt koronájú czímereket.. . s aztán észrevette azt is, hogy a közönség jó része mind e külső fény daczára őt nézi. Tehát szép . . . nagyon szép . . . Visszahanyatlott a puha selyem párnákra és folytatta merengéseit. Még Bajmóczy is eszébe jutott. Mariette­ az anya a fiatal leányok módjára álmodo­zott. () egészen mást látott meg ebben a fényes, ember­­tömegtől ellepett útban. Mariette olvasta Flaubert és Zolát, meg tudta «érezni» e modern tájképet. Egész lelkét betöl­tötte most ez a végtelenbe futni látszó út. A járók szélén hajlongó fák ágai virágillatot hoztak feléje; a széles nap­sugár bearanyozta az egyes házak ablakait. A hullámzó embertömeg zsongása, a hármas sorban dübörgő kocsik, a rügyező, virágzó fák, minden, de minden az életről be­szélt neki. Becsukva napernyőjét, szembenézett a tűző napsugárral, s nem félve a májusi nap erejétől, kéjesen szívta be a langyos tavaszi szellőt. E perezben úgy szeretett élni. Pillanatnyi kés futotta át egész testét, behunyta szemeit: vájjon ott lesz-e a ver­senyen a tárdos? Karoline pedig egyenesen, nyugodtan, önbizalommal nézett maga elé. Nem látva egyebet a tolongó tömegben, mint a «profannum vulgust», a ragyogó napfényben fürdő Andrássy-útban házak és paloták sorozatát, nem látva a házakban egyebet, mint kőmasszákat, a­melyekben lakni lehet. Karoline mint mindig, úgy ma is józan volt, neki a széles napsugár meleget, az esti derengés ebéd idejét, a virág illata közeledő falusi saisont jelentette. Neki sohasem voltak álmai, boldog volt és nem is csalódhatott. Megérkeztek a lóverseny­térre. Az anyát és leányát csakhamar körülvették. A jockey club tagjai családjának fentartott emelvényen állott most közel egymáshoz a múlt és a jövő, a nyárutó és a tavasz: Mariette és Emi. Biztosan, merészen nézve farkasszemet a nagyvilággal a mama, kissé remegve, nyugtalan arczczal s így elég naivan (a mint az végre is egy éppen csak az imént be­mutatott kisasszonyhoz illik) a leány. Gárdos, Béla és Bajmóczy természetesen kiséretekben voltak. Mariette-nek hosszabb fáradság után sikerült magát elkülöníteni Gárdossal, kivel aztán lassú, vontatott hangon a jövő évi budgetről beszéltek. Emi pár lépcsővel feljebb ment az emelvényen, onnan majd áttekintheti az egész lóverseny-teret. Bajmóczy és Béla oldala mellett maradtak. —• Milyen szép látvány, — monda félhangon Emi. A szemei előtt elterülő tájkép elragadta. Az emelvényt és az alatta elterülő gyepet ellepő ezerféle tarka tollette a széles, derült tavaszi napfénynél élesen vált el a gyep eleven, zöld szik­étől. Aztán az elzárt emelvénytől elválasztott s­ z Its­Z ÁG-VILÁG iá

Next