Ország-Világ, 1888 (9. évfolyam, 1-26. szám)
1888-03-24 / 13. szám
200 mat e különös esetben és szerelmemnek lényegét ?! El tudtam-e szerelmemben feledni azt, hogy teremtek, hogy írok? így töprengett a költő, lassan ballagva, elmerengve, félig lethargiában. A tavaszi napfény beragyogta egész alakját. Arcza a byzanczi aranylapra festett szent képekre emlékeztetett. Hosszúkás arctéle, keskeny, mandulavágású szemei, sovány, hosszú, lecsüggő karjai, szájába lógó orra, mintha stylizáltak lettek volna, de szemeiből bágyadt, kialvó finomult érzékiség és mély érzés beszélt. A közeli kertek illata átjárta egész testét. E perczben igaz fájdalma mellé még más hangulat is tolult. Megérezte a tájképet s egy pillanatra megfeledkezett Annáról. A városliget terült el szemei előtt. Az egyik oldalon a rondó és a Stefánia-út a maguk köznapi előkelőségével, a másik oldalon a német aréna felé vezető alléé. Errefelé tartott. Itt csendesebb a környék, igazabb a természet. Az akáczok még nem hajtottak ki egészen, csak pár nap óta volt melegebb idő. Feketés törzseik megvonatozták a zöld rét világos alapját. Itt-ott egy nagy fűz- vagy nyárfa finom, picziny, lábadozó levélkéi pontozták zöldre az ég világos, áttetsző azúrját. A pázsitot sötét llaszin liliomok és fehér százszorszépek tarkították. A levegőben könnyű, alig érezhető illat áradozott. Egy-egy bokorban énekes madár szólt szerényen, alig hallhatóan, tán mert megriadt az embereknek a távolból ide hallatszó morajától, vagy tán azért, hogy a bokrok, fák és pázsit finom rajzával összhangban legyen. A Stefánia-út felé eső völgyet ünnepi ruhájú nők és férfiak lepték el. A természet s az emberek zúgó moraja ma derült, boldog volt. Minden élt, s örült az életnek. A tavasz első vasárnapjának hangulata betöltötte az író lelkét is. Fájt neki még a napsugár is, mert egyedül volt. Megint Annára gondolt. Az első jöttmenttel akarja pótolni az ő helyét! De ha ez szereti! Szereti! Hát ő nem szerette? Várjon lesz-e még valaki, aki ezt a leányt olyan mélységes érzelemmel tudja szeretni, ahogy ő szerette ? Várjon el tudja-e majd felejteni az ő egyéniségét, az ő szerelmét? Hiszen kétszeresen szerette, mint ember és mint író. Belevitte könyveibe, megrajzolta alakját, úgy hogy megmaradt az utókornak. Alakját? Nem. Azt az alakot, amelyet róla elálmodott. És tulajdonképpen csak ezt az alakot szerette, mert az az Anna, akit immár elvesztett, nem volt Beatrice-je. Végre is e veszteséget inkább akkor érezte meg, midőn az álomképet s e leányt nem tudta többé egynek látni... S így ma tulajdonképpen nem vesztett semmit. És még hozzá ilyen levelet írni neki! Milyen közönséges, durva lélekre mutat, így válni el tőle! Tőle ! S felébredt művészi hiúsága. Bosszankodni kezdett, elolvasta a levelét újra. . . Igen, ez a hideg hang nagyon bántotta. De hát mit gondolt ez a leány ? Ilyen levelet írni neki, nem tudja, hogy ki ő ? Kire vesztegette szerelmét ? Ah, ezt a levelet el kell tépni, ez ne maradjon meg, erről ne is tudjanak soha azok, akikért szenved. Igen szenved! Mert mi más a művészi munka, mint szenvedés? Küzdeni önmagunkkal, feltépni folytonosan sebeinket, kiszívni a vért, mely a sebekből serked, küzdeni a létért, az elismerésért a sírig, a halhatatlanságig. Ez is Golgotha, csak a végezél bizonytalan, s a szenvedés hosszabb, mert addig tart, míg maga az élet. Milyen meredek az útja! Hogy küszködünk a miatt, mert kivételes egyéniségünk nem fér a rendes biablonokba! Mennyi keserűséget okoz magunknak is, mikor környezetünket kétségbe kell ejtenünk azzal, hogy nem tudunk a járt úton haladni! Azután, midőn sok kín után az eddig öntudatlan tudatunkra jó, midőn az érzés alakot ölt, midőn teremteni akarnánk, — jönnek az első akadályok: a bizonytalanság, a tapogatózás, a tépelődés, a valószínű iránytévesztés, újabb kezdet. Aztán végre egyéniségünk felfedezése. Látjuk az utat a mere mennünk lehet, mennünk kell. Az első siker. Az irigyek, az ellenségek. Ezalatt az a rémítő embermustrálás! Eleinte öntudatlan, később tudatos keresése annak, ki hozzánk rokon. Ekközben régi barátaink elhagynak, mert már nem értenek meg, az új barátok pedig összetettek, mint mi magunk, kikről nem tudhatjuk, mit várhatunk tőlük ? — kikről ritkán tudjuk, legtöbbször csak gyanítjuk, hogy rokonok velünk, akiknek egyéniségét teljesen sohasem érthetjük meg. Újabb csalódások, újabb szenvedés. Aztán az asszony, kiben az ideált keressük, az asszony, kiben annyiszor csalódunk ... És igy, folyton küzdve, szenvedve, egyedül, de teremtve: ez, ez a művészet Golgothája, amely út a dicsőség, a fény útja, de a mely reggel, tüskével, szenvedéssel van tele. Mindez keresztül czikázott Arzén agyán. Aztán pár percznyi kínos merengés után nyugtalanul nézett körül. Az egész ligetet nyüzsgő embertömeg lepte el; emberek, kik élnek, kik remélnek, kik az életben csak a napsugarat látják, kik ismerik a boldogság művészetét. S ez embertömeggel szemben ő, a finomult idegű, a művész. — Eh, bolondság! — susogta s gyors léptekkel indult vissza a Nagy-János-utcza felé. Az esti derengés leszállt, a kertekből százféle illat áradozott. Mindegyik villában más hangulat, tán másféle boldogság. Itt egy család ozsonnák, fiatal szülők, egészséges, nevető gyermekek, amott egy öreg asszony, letéve kötését, érdeklődve, éber figyelemmel nézte a járókelőket. Ebből a villából a mesteriskola fiatal művészeinek víg nevetése, kaczaja hallatszott ki. Az út végén pedig egy kintorna kísérete mellett két kis olasz gyermek énekelte rekedt hangon «Santa Luczia»-t. S mindent rózsaszínre festett az alkonyat. — Mégis jobb a tömeg között, ott legalább az egyént nem hallom, nem látom — gondolta s kiment az Andrássy-útra. Belevegyült a zúgó, hömpölygő néptömegbe és sodortatta magát befelé a széles úton. Este lett, mire a városba ért. Hova menjen .. . Tán haza? Ah nem, hiszen ott áll íróasztalán Anna képe ... s most még nem akarja látni. Barátja, egyetlen barátja: Kálmán Ernő, festő, falun van. Mit tegyen? Eh, elmegy kedves czigányát, a jó Palit meghallgatni. Az majd kicsalja onnan a lelke mélyéből azt a végtelen nagy bánatot, mely úgy ráfeküdt a szívére, hogy alig bírja viselni terhét, így jutott a Hungáriába. Ott állott a prímás a terem egyik sarkában lustán, érdektelenül nézve maga elé. Mintha közönségében nem látott volna olyat, akinek érdemes lenne húzni. A ZICHY-SZOBA EGYIK FALA. A KÜLÖNFÉLE KIÁLLÍTÓKTERME. RÉGI ÉS MODERN KÉPEK KIÁLLÍTÁSA A MŰCSARNOKBAN. ORSZÁG-VILÁG 1888