Ország-Világ, 1888 (9. évfolyam, 1-26. szám)

1888-03-24 / 13. szám

1888 REMEK­MŰVEK KIÁLLÍTÁSA A MŰCSARNOKBAN. II. Régi képek gyűjtői rendesen hiák arra, hogy a bir­tokukban levő festmények lehetőleg előkelő mesterek alko­tásai legyenek. Történik is annyi hamisítás, hogy egy-egy olasz vagy németalföldi festőnek három emberöltőt kellett volna tölteni e földi tereken, ha azt a tömérdek színes vásznat vagy fatáblát csakugyan mind a saját kezével festette meg. Minden kiválóbb művész irányát nemcsak bevallott tanítványai, hanem az utánzók nagy serege is kiszélesíti, elterjeszti. Ha ügyesek a tanítványok, ügyesek a követők is, s a mester fogásait, stílbeli sajátságait, tárgyai válasz­tását, a színek meghatározott rendszerét, sőt a rajz és a típus apróbb vonásait is oly szolgailag másolják, hogy századok múlva már csak a mítismerő tudja megkülönböz­tetni az eredeti művet az utánzattól. Innen a nagy konfúziók, az örökké tartó vitás kér­dések a műtörténelemben s az egyes képtárakban. A műcsarnok mostani kiállításában se mind arany, a mi fénylik. Ha valamely amatőr egy meleg színezetű, üde arczképet «Rubens» gyanánt vett s busásan meg is fizette , igen természetes, hogy szalonjának e drága kincsével tün­tetni is akar s rajta van, hogy «Rubens»-ét ismerje el az egész világ, mint a­hogy ő a mírárus kedvéért annak ismerte el. A kiállítás katalógusa azért olyannak hirdet minden kiállított képet, a milyennek a szerencsés tulaj­donos bejelentette. A kritikának dolga aztán, hogy a pely­vát megkülönböztesse a tiszta búzától. Kevés meczénás előtt kedvesebb mégis az igazság, mint az önáltatás. Az értelmes gyűjtő, ki egyúttal mű­­ismerő, inkább pesszimista a képek elnevezésében, meg­határozásában. Sokkal nagyobb tisztelője Rafaelnek, Rem­brandtnak, Paulo Veronesének, semhogy minden édeskés Madonnát a nagy «urbinói»-nak, minden bizonytalan vilá­­gítású arczképet a félhomály vagy virtuózának és minden szemrevalóbb koloritú kompozícziót mindjárt a páratlan velenczei mesternek tulajdonítson. Még a csalhatatlan, de kissé gyönge művet is inkább kétesnek állít s megelég­szik, hogy a mester iskolájához sorozza, vagy merő kegye­letből egy-egy tanítványát, követőjét ajándékozza meg a szerzőség dicsőségével. A Zichy-család gyűjteményének két főalapítója idősb Zichy Edmund gróf és fia Jenő (az «ipar-gróf») a leg­értelmesebb meczénások közé tartoznak. Ezt képeik gaz­dag sorozata s a művek meghatározása is mutatja. Ezúttal a terem egy falát külön is bemutatjuk. Legbecsesebb kép rajta Parina Vecchio (megh. 1528.) egy szent képe «Mária a gyermek Jézussal ölében, mellette Szent József és Alexandriai Szent Katalin», mely gróf Zichy Perencz tulajdona. A velenczei mester, ki a képirásnak a bizánczi befolyás alatt oly soká merev formáit Bellini áttörése után teljesen fölszabadította, ebben a kompozicziójában is minden előnyét csillogtatja. Az alakok mindegyike gyön­géden, finoman jellemzett, a színezés átlátszó, meleg s az egész mű igazi ihlet s poétikus felfogás alkotása. Nagy ellentétül, éppen fölötte, más korszak s más nemzet mű­­vész, a franczia Boucher Ferencz (1704—1770) vonja magára a figyelmet, kinek «Boldog pásztor» czímű mono­­chrom-festésű képe csupa negédesség, csín és elfinomodott szellemesség. A tájfestmények közül a 219. számú moz­galmas jelenetet tüntet fel. A sima jégtükrön korcsolyázó társaság sürög-forog, a balparton templom emelkedik, mely­hez gyermek-temetés menete közeledik. Festője Beerstraa­­ten Jan Abramsz (1622—1666). A Velenczében 1678-ban meghalt amsterdami Karel du Jardin egész látképeket nyújtott, a mikor tájat festett. Ilyen a 217. számú műve, mely folyó partját, meredek domb tövében elvonuló utat tüntet föl. Staffage alakjai egy zarándok, ki két pihenő utastól megkérdi: merre visz az út ? míg a középtér felől öszvérhajcsár közeledik. Keyser Tamás (megh. 1667) egy női arczképe, nagy kerek gallérral szintén egyik jellem­­zetes darabja e csoportnak. A különféle kiállítók termében, melyet szintén be­mutatunk, mindenekelőtt a 261. számú mű tűnik szembe mely igazi Rubens s a mester egy vázlata a «Négy folyó» czímű festményéhez. E nagyérdekű rajz dr. Henszl­­mann Imre tulajdona s híven mutatja, mint öltött for­mát Rubensnél .Belső eszme valamely nagyobb ligripo­zícziójához. A velenczei Canaletto (1697—1768), ki a lagúnák városának utczáit, csatornáit, de főleg a Canal grande-t (innen a művész neve is) a képek hosszú sorá­ban örökítette meg, ugyane csoportban «A dogok palo­tája» (264. szám) által van képviselve. Kiválóan érdekes egy ismeretlen festő három képe, mely «Őrség»-et, to­vábbá «Hajducsoport»-ot és «Ivó kuruczok»-at ábrázol. E művek tulajdonosa gróf Berchtold Arthur s szerzőjük va­lószínűleg magyar. A 271. számú kép a szerencsétlen életee Kaufmann Angelika (1742 —1807) egy kettős kom­­pozícziója: «A lefegyverzett Amor». A­ki ismeri a mű­vésznő házasságának történetét (egy gazdag lord-udvarlójai ki kosarat kapott tőle, azzal bosszulta meg­­magát, hogy saját inasát herczegnek öltöztette és kivitte, hogy ez a művész oltárhoz vezette a művésznőt), az kettős­ érdekkel nézheti ez allegóriát. A magyar festők közül Mányoky Ádám-nak két arczképe is itt fü­gg; mindkettő 1724-ben való. Báró Podmaniczky János és hitvese szül. Osztro­­luczky Judit képmásai ezek; a férj díszmagyarban, leve­let tartva kezében, a nő pánczélos plusztikban, gyöngyök­kel hajában. Hiteles művek, melyek a kalandos festő mo­dorát jól mutatják ; tulajdonosuk báró Podmaniczky Géza. Kiválik még egy Rembrandt és egy Van Dyck e terem­ben, mindkét képen a művészek saját vonásaikat örökí­tették meg s gróf Andrássy Gyula állította ki azokat. A tárlat másik felét a modern művek képezik s ezek négy termet s egy hosszú folyosót töltenek meg. A java s különösen a nagyobb méretű festmények a felülvilágított nagy teremben láthatók együtt. Két részét bemutatjuk a kiállítás e legimpozánsabb helyiségének a hová, ha belépünk, merőben más benyomást kapunk, mint a rendes kiállítások alkalmával. Bár a legtarkább társaság van itt együtt, minden nemzet, minden új iskola és minden műfajt látunk képviselve, mégis bizonyos egy­öntetűség, összetartozóság jellemzi ezt a termet. Csupa jelentékeny mű került együvé, csupa rokon mester ver­senyez egymással, s ez adja meg a kiállítás e részének az előkelő jelleget. Tán soha se került annyi jeles portrait egymás szom­szédságába, mint itt. A legjelesebb franczia, német, osz­trák és magyar festők vetélkednek a pálmáért. A magyar főrangú férfiak és hölgyek képmásainak egész csoportjai vannak itt együtt. A világhírű Cabanel Sándor párisi műterméből került ki a kiállítás tulajdonképi létesítőjének, gróf Károlyi Sándorné arczképe. E művet külön állították ki, drapériával fölékesítve, s nem a falon függ, hanem fenn áll, hogy mindenki jól láthassa. A jellemzés csupa virtuo­zitás rajta. S ugyan a mester keze örökítette meg a néhai gróf Károlyi Gyuláné szül. Károlyi Georgine grófnő vo­násait, egyszerűen, de a technika minden finomságával. Az elhúnyt Makart János, ki arczképein is mindent a festői hatásnak rendelt alá, egy portraitján se ad oly erő­teljes, élethű jellemzést, mint idősb gróf Zichy Edmund arczképén, mely azóta hiressé vált, s magyar főurat oly találóan mutat be, a hogy azt csak Benczúr Gyula, az ő nagy psychologiájával képes. Már másodszor látjuk gróf Andrássy Gyuláját (vörös atillás tábornoki ruhában), gróf Szapáry Gézáját (díszmagyarban, hajadon fővel) és gróf Károlyi Gyuláját (egyszerű vadász öltözetben, puská­val a vállán); de e képek, valamint a többiek is, melyek­ből egész sort találunk, mindjobban nyernek becsben. A mester «Scherzo» czimű amorette-képe (gróf Zichy Jenő tulajdona), de különösen «Néger fej» czimű tanulmánya a bravúros színezés ritka alkotásai. Versenyeznek vele Lenbach Ferencz, a németek leg­nagyobb arczképfestője, ki gróf Andrássy­ Gyulánét saját­ságos haloványan mutatja be, továbbá az osztrák Canon János, kitől I. Ferencz József királyunk és gróf Andrássy Manóné képmását látjuk, amazt csak szeszélyesen oda vázolva, ez utóbbit ritka előkelő felfogással, részleteiben is gonddal kivive. A soproni születésű Bécsben letelepe­dett Angeli Henrik főleg Batthyányné Andrássy Ilona grófnő igéző, természethű arczképével tűnik ki. Egyik mesterműve a tragikus végű országbíró Majláth György képe már régóta ismeretes. Nevezetes a felülvilágított te­remben Lietzenmayer Sándor híres történeti képe «Erzsé­bet és Mária királynők Nagy Lajos sírjánál», mely a ki­állítás kevés számú históriai műveit jelesül képviseli. A német nagyobb stilír festményeket ezúttal királyunk állí­totta ki. Sok nézője akad és méltán. A tiroliak legjobb festőjének, Defregger Ferencznek számos alakból álló kom­pozicziója «Hoffer András». Azt a jelenetet tünteti fel, a mikor a tiroli felkelés vezetője, az innsbrucki palotában császári ura küldöttét fogadja s átveszi a számára hozott ajándékot és levelet. A főalak egyszerű népies viseletével erőteljesen jellemzett alak. Ezt a képet testvéreitől aján­dékba kapta királyunk. A paraszt származású festőnek kétségkívül egyik legjobban átgondolt s a tiroli népet eredeti egyszerűséggel feltüntető mű. ORSZÁG- VILÁG­ ­ MŰVÉSZ-SZERELEM. Irta JUSTH ZSIGMOND. ^Mutató szerzőnek hasonló czímű regényéből.) «Édes Arzén! Úgy ám, édesem, elhagylak. Nem értelek. Kínoztál. Mit akartál velem ? Sze­relmed fárasztott s .. . ma már bevallhatom, sér­tett. Bocsáss meg nekem ... Ah, de mit magya­rázzam tovább ?! Megyek Ehrenfelddel utazni. Én igen egyszerű vagyok arra, hogy egy ilyen összetett gép — így nevezted magad a «rózsa­színű pillanatokban» — szeressen ! Ehrenfeld na­gyon, de nagyon szeret. . . Most majd kipihen­hetem magamat, Pá ! Kérlek, küld vissza a bár­sony pongyolámat, a­mely nálad maradt, kedves ruhám, és rád fogja emlékeztetni azt, ki igazán csak is téged szeretett , Annát. — Ez van a levélben. És csak ennyi! Egy évig tartó szerelmi mámor után, egy évi boldog, igen boldog együttlét után. — Nem mondott egyebet a nagyságos asz­­szony ? Nem üzent semmit? — kérdezte az a fiatal ember, ki oly sajátos kifejezésű arczczal bámult a kapu alatt álló bamba, nehézkes moz­gású házmesternére. — A nagyságos asszony ma reggel utazott el. Elvitte magával Pánit is, a komornát, semmit sem hagyott hátra, csak ezt a levelet meg a czí­­met. Parancsolja Gilády úr, hogy . . . — Nem, nem, tudok már mindent — felelt a kérdezett, közömbös arczot erőltetve s lassú, egy­hangú léptekkel kiment a kapun. A mint az utczára ért, megállt és körülnézett. Vájjon úgy van-e még minden oda künn, mint azelőtt volt ? A madarak vígan csicseregtek. A Damjanich­­utcza fáit meg-megbólintotta a tavaszi szellő s a langyos napsugár bevilágított mindent. Minden­ért örült, s ő, — egyedül ő az el­hagyott. Ki hitte volna ? — Hiszen még egy héttel ezelőtt, mielőtt falura ment, olyan jónak, olyan hűségesnek látszott. Persze, azóta egy hét telt el. És e gondolat még ebben a szomorú pillanatban is megnevettette. Egy hét! De vájjon e hét alatt változott-e meg, vagy más volt a baj ? És Gilády Arzén, az elemző, a lélekvizsgáló regény ismert nevű szerzője, elgondolkozott, el­tűnődött, csak úgy, mint tegnap, csak úgy, mint azóta mindig, a­mióta öntudatra ébredt. Vájjon minden, de minden viszonyának, legyen az ba­rátság vagy szerelem, ez lesz-e vége ? De hiszen ez kétségbeejtő! Ilyenek mind az emberek ?! — Vagy tán a hiba önmagában van? Vegyük ezt az esetet Szerette Annát nagyon, mert szép volt és érző. Aztán megérkezett az a pillanat is, mi­kor többet akart, midőn művészi énjének párját szerette volna feltalálni ebben a gyarló, gyönge asszonyban. S akkor elálmodta ideáljának. Annak akarta, vélte látni. Meg akarta ismerni egészen, hogy felfedezze egyéniségében azt a határozatlan valamit, a­mit jobban akart szeretni benne, mint minden más ismert tulajdonságát. És lasan kiábrándult belőle. Azután nevelni, önmagához emelni akarta. Kétkedve elemezte, akár csak valamelyik regény alakját. A leány eleinte tűrt, mert hiszen szere­tett s átszenvedett hat hosszú hónapot, aztán . . . ment tovább útjára s megírta ezt a levelet, így Gilády Arzén ismét egyedül maradt. — Azt mondja, kínoztam szerelmemmel. Hát ha igaza van ? Tudtam-e szeretni igazán, úgy hogy ne tanulmányozzam azt, a kit szeretek, önmaga- 199

Next