Ország-Világ, 1888 (9. évfolyam, 1-26. szám)
1888-03-24 / 13. szám
1888 REMEKMŰVEK KIÁLLÍTÁSA A MŰCSARNOKBAN. II. Régi képek gyűjtői rendesen hiák arra, hogy a birtokukban levő festmények lehetőleg előkelő mesterek alkotásai legyenek. Történik is annyi hamisítás, hogy egy-egy olasz vagy németalföldi festőnek három emberöltőt kellett volna tölteni e földi tereken, ha azt a tömérdek színes vásznat vagy fatáblát csakugyan mind a saját kezével festette meg. Minden kiválóbb művész irányát nemcsak bevallott tanítványai, hanem az utánzók nagy serege is kiszélesíti, elterjeszti. Ha ügyesek a tanítványok, ügyesek a követők is, s a mester fogásait, stílbeli sajátságait, tárgyai választását, a színek meghatározott rendszerét, sőt a rajz és a típus apróbb vonásait is oly szolgailag másolják, hogy századok múlva már csak a mítismerő tudja megkülönböztetni az eredeti művet az utánzattól. Innen a nagy konfúziók, az örökké tartó vitás kérdések a műtörténelemben s az egyes képtárakban. A műcsarnok mostani kiállításában se mind arany, a mi fénylik. Ha valamely amatőr egy meleg színezetű, üde arczképet «Rubens» gyanánt vett s busásan meg is fizette , igen természetes, hogy szalonjának e drága kincsével tüntetni is akar s rajta van, hogy «Rubens»-ét ismerje el az egész világ, mint ahogy ő a mírárus kedvéért annak ismerte el. A kiállítás katalógusa azért olyannak hirdet minden kiállított képet, a milyennek a szerencsés tulajdonos bejelentette. A kritikának dolga aztán, hogy a pelyvát megkülönböztesse a tiszta búzától. Kevés meczénás előtt kedvesebb mégis az igazság, mint az önáltatás. Az értelmes gyűjtő, ki egyúttal műismerő, inkább pesszimista a képek elnevezésében, meghatározásában. Sokkal nagyobb tisztelője Rafaelnek, Rembrandtnak, Paulo Veronesének, semhogy minden édeskés Madonnát a nagy «urbinói»-nak, minden bizonytalan világítású arczképet a félhomály vagy virtuózának és minden szemrevalóbb koloritú kompozícziót mindjárt a páratlan velenczei mesternek tulajdonítson. Még a csalhatatlan, de kissé gyönge művet is inkább kétesnek állít s megelégszik, hogy a mester iskolájához sorozza, vagy merő kegyeletből egy-egy tanítványát, követőjét ajándékozza meg a szerzőség dicsőségével. A Zichy-család gyűjteményének két főalapítója idősb Zichy Edmund gróf és fia Jenő (az «ipar-gróf») a legértelmesebb meczénások közé tartoznak. Ezt képeik gazdag sorozata s a művek meghatározása is mutatja. Ezúttal a terem egy falát külön is bemutatjuk. Legbecsesebb kép rajta Parina Vecchio (megh. 1528.) egy szent képe «Mária a gyermek Jézussal ölében, mellette Szent József és Alexandriai Szent Katalin», mely gróf Zichy Perencz tulajdona. A velenczei mester, ki a képirásnak a bizánczi befolyás alatt oly soká merev formáit Bellini áttörése után teljesen fölszabadította, ebben a kompozicziójában is minden előnyét csillogtatja. Az alakok mindegyike gyöngéden, finoman jellemzett, a színezés átlátszó, meleg s az egész mű igazi ihlet s poétikus felfogás alkotása. Nagy ellentétül, éppen fölötte, más korszak s más nemzet művész, a franczia Boucher Ferencz (1704—1770) vonja magára a figyelmet, kinek «Boldog pásztor» czímű monochrom-festésű képe csupa negédesség, csín és elfinomodott szellemesség. A tájfestmények közül a 219. számú mozgalmas jelenetet tüntet fel. A sima jégtükrön korcsolyázó társaság sürög-forog, a balparton templom emelkedik, melyhez gyermek-temetés menete közeledik. Festője Beerstraaten Jan Abramsz (1622—1666). A Velenczében 1678-ban meghalt amsterdami Karel du Jardin egész látképeket nyújtott, a mikor tájat festett. Ilyen a 217. számú műve, mely folyó partját, meredek domb tövében elvonuló utat tüntet föl. Staffage alakjai egy zarándok, ki két pihenő utastól megkérdi: merre visz az út ? míg a középtér felől öszvérhajcsár közeledik. Keyser Tamás (megh. 1667) egy női arczképe, nagy kerek gallérral szintén egyik jellemzetes darabja e csoportnak. A különféle kiállítók termében, melyet szintén bemutatunk, mindenekelőtt a 261. számú mű tűnik szembe mely igazi Rubens s a mester egy vázlata a «Négy folyó» czímű festményéhez. E nagyérdekű rajz dr. Henszlmann Imre tulajdona s híven mutatja, mint öltött formát Rubensnél .Belső eszme valamely nagyobb ligripozícziójához. A velenczei Canaletto (1697—1768), ki a lagúnák városának utczáit, csatornáit, de főleg a Canal grande-t (innen a művész neve is) a képek hosszú sorában örökítette meg, ugyane csoportban «A dogok palotája» (264. szám) által van képviselve. Kiválóan érdekes egy ismeretlen festő három képe, mely «Őrség»-et, továbbá «Hajducsoport»-ot és «Ivó kuruczok»-at ábrázol. E művek tulajdonosa gróf Berchtold Arthur s szerzőjük valószínűleg magyar. A 271. számú kép a szerencsétlen életee Kaufmann Angelika (1742 —1807) egy kettős kompozícziója: «A lefegyverzett Amor». Aki ismeri a művésznő házasságának történetét (egy gazdag lord-udvarlójai ki kosarat kapott tőle, azzal bosszulta megmagát, hogy saját inasát herczegnek öltöztette és kivitte, hogy ez a művész oltárhoz vezette a művésznőt), az kettős érdekkel nézheti ez allegóriát. A magyar festők közül Mányoky Ádám-nak két arczképe is itt függ; mindkettő 1724-ben való. Báró Podmaniczky János és hitvese szül. Osztroluczky Judit képmásai ezek; a férj díszmagyarban, levelet tartva kezében, a nő pánczélos plusztikban, gyöngyökkel hajában. Hiteles művek, melyek a kalandos festő modorát jól mutatják ; tulajdonosuk báró Podmaniczky Géza. Kiválik még egy Rembrandt és egy Van Dyck e teremben, mindkét képen a művészek saját vonásaikat örökítették meg s gróf Andrássy Gyula állította ki azokat. A tárlat másik felét a modern művek képezik s ezek négy termet s egy hosszú folyosót töltenek meg. A java s különösen a nagyobb méretű festmények a felülvilágított nagy teremben láthatók együtt. Két részét bemutatjuk a kiállítás e legimpozánsabb helyiségének a hová, ha belépünk, merőben más benyomást kapunk, mint a rendes kiállítások alkalmával. Bár a legtarkább társaság van itt együtt, minden nemzet, minden új iskola és minden műfajt látunk képviselve, mégis bizonyos egyöntetűség, összetartozóság jellemzi ezt a termet. Csupa jelentékeny mű került együvé, csupa rokon mester versenyez egymással, s ez adja meg a kiállítás e részének az előkelő jelleget. Tán soha se került annyi jeles portrait egymás szomszédságába, mint itt. A legjelesebb franczia, német, osztrák és magyar festők vetélkednek a pálmáért. A magyar főrangú férfiak és hölgyek képmásainak egész csoportjai vannak itt együtt. A világhírű Cabanel Sándor párisi műterméből került ki a kiállítás tulajdonképi létesítőjének, gróf Károlyi Sándorné arczképe. E művet külön állították ki, drapériával fölékesítve, s nem a falon függ, hanem fenn áll, hogy mindenki jól láthassa. A jellemzés csupa virtuozitás rajta. S ugyan a mester keze örökítette meg a néhai gróf Károlyi Gyuláné szül. Károlyi Georgine grófnő vonásait, egyszerűen, de a technika minden finomságával. Az elhúnyt Makart János, ki arczképein is mindent a festői hatásnak rendelt alá, egy portraitján se ad oly erőteljes, élethű jellemzést, mint idősb gróf Zichy Edmund arczképén, mely azóta hiressé vált, s magyar főurat oly találóan mutat be, a hogy azt csak Benczúr Gyula, az ő nagy psychologiájával képes. Már másodszor látjuk gróf Andrássy Gyuláját (vörös atillás tábornoki ruhában), gróf Szapáry Gézáját (díszmagyarban, hajadon fővel) és gróf Károlyi Gyuláját (egyszerű vadász öltözetben, puskával a vállán); de e képek, valamint a többiek is, melyekből egész sort találunk, mindjobban nyernek becsben. A mester «Scherzo» czimű amorette-képe (gróf Zichy Jenő tulajdona), de különösen «Néger fej» czimű tanulmánya a bravúros színezés ritka alkotásai. Versenyeznek vele Lenbach Ferencz, a németek legnagyobb arczképfestője, ki gróf Andrássy Gyulánét sajátságos haloványan mutatja be, továbbá az osztrák Canon János, kitől I. Ferencz József királyunk és gróf Andrássy Manóné képmását látjuk, amazt csak szeszélyesen oda vázolva, ez utóbbit ritka előkelő felfogással, részleteiben is gonddal kivive. A soproni születésű Bécsben letelepedett Angeli Henrik főleg Batthyányné Andrássy Ilona grófnő igéző, természethű arczképével tűnik ki. Egyik mesterműve a tragikus végű országbíró Majláth György képe már régóta ismeretes. Nevezetes a felülvilágított teremben Lietzenmayer Sándor híres történeti képe «Erzsébet és Mária királynők Nagy Lajos sírjánál», mely a kiállítás kevés számú históriai műveit jelesül képviseli. A német nagyobb stilír festményeket ezúttal királyunk állította ki. Sok nézője akad és méltán. A tiroliak legjobb festőjének, Defregger Ferencznek számos alakból álló kompozicziója «Hoffer András». Azt a jelenetet tünteti fel, a mikor a tiroli felkelés vezetője, az innsbrucki palotában császári ura küldöttét fogadja s átveszi a számára hozott ajándékot és levelet. A főalak egyszerű népies viseletével erőteljesen jellemzett alak. Ezt a képet testvéreitől ajándékba kapta királyunk. A paraszt származású festőnek kétségkívül egyik legjobban átgondolt s a tiroli népet eredeti egyszerűséggel feltüntető mű. ORSZÁG- VILÁG MŰVÉSZ-SZERELEM. Irta JUSTH ZSIGMOND. ^Mutató szerzőnek hasonló czímű regényéből.) «Édes Arzén! Úgy ám, édesem, elhagylak. Nem értelek. Kínoztál. Mit akartál velem ? Szerelmed fárasztott s .. . ma már bevallhatom, sértett. Bocsáss meg nekem ... Ah, de mit magyarázzam tovább ?! Megyek Ehrenfelddel utazni. Én igen egyszerű vagyok arra, hogy egy ilyen összetett gép — így nevezted magad a «rózsaszínű pillanatokban» — szeressen ! Ehrenfeld nagyon, de nagyon szeret. . . Most majd kipihenhetem magamat, Pá ! Kérlek, küld vissza a bársony pongyolámat, amely nálad maradt, kedves ruhám, és rád fogja emlékeztetni azt, ki igazán csak is téged szeretett , Annát. — Ez van a levélben. És csak ennyi! Egy évig tartó szerelmi mámor után, egy évi boldog, igen boldog együttlét után. — Nem mondott egyebet a nagyságos aszszony ? Nem üzent semmit? — kérdezte az a fiatal ember, ki oly sajátos kifejezésű arczczal bámult a kapu alatt álló bamba, nehézkes mozgású házmesternére. — A nagyságos asszony ma reggel utazott el. Elvitte magával Pánit is, a komornát, semmit sem hagyott hátra, csak ezt a levelet meg a czímet. Parancsolja Gilády úr, hogy . . . — Nem, nem, tudok már mindent — felelt a kérdezett, közömbös arczot erőltetve s lassú, egyhangú léptekkel kiment a kapun. A mint az utczára ért, megállt és körülnézett. Vájjon úgy van-e még minden oda künn, mint azelőtt volt ? A madarak vígan csicseregtek. A Damjanichutcza fáit meg-megbólintotta a tavaszi szellő s a langyos napsugár bevilágított mindent. Mindenért örült, s ő, — egyedül ő az elhagyott. Ki hitte volna ? — Hiszen még egy héttel ezelőtt, mielőtt falura ment, olyan jónak, olyan hűségesnek látszott. Persze, azóta egy hét telt el. És e gondolat még ebben a szomorú pillanatban is megnevettette. Egy hét! De vájjon e hét alatt változott-e meg, vagy más volt a baj ? És Gilády Arzén, az elemző, a lélekvizsgáló regény ismert nevű szerzője, elgondolkozott, eltűnődött, csak úgy, mint tegnap, csak úgy, mint azóta mindig, amióta öntudatra ébredt. Vájjon minden, de minden viszonyának, legyen az barátság vagy szerelem, ez lesz-e vége ? De hiszen ez kétségbeejtő! Ilyenek mind az emberek ?! — Vagy tán a hiba önmagában van? Vegyük ezt az esetet Szerette Annát nagyon, mert szép volt és érző. Aztán megérkezett az a pillanat is, mikor többet akart, midőn művészi énjének párját szerette volna feltalálni ebben a gyarló, gyönge asszonyban. S akkor elálmodta ideáljának. Annak akarta, vélte látni. Meg akarta ismerni egészen, hogy felfedezze egyéniségében azt a határozatlan valamit, amit jobban akart szeretni benne, mint minden más ismert tulajdonságát. És lasan kiábrándult belőle. Azután nevelni, önmagához emelni akarta. Kétkedve elemezte, akár csak valamelyik regény alakját. A leány eleinte tűrt, mert hiszen szeretett s átszenvedett hat hosszú hónapot, aztán . . . ment tovább útjára s megírta ezt a levelet, így Gilády Arzén ismét egyedül maradt. — Azt mondja, kínoztam szerelmemmel. Hát ha igaza van ? Tudtam-e szeretni igazán, úgy hogy ne tanulmányozzam azt, a kit szeretek, önmaga- 199