Ország-Világ, 1888 (9. évfolyam, 27-52. szám)

1888-09-29 / 40. szám

r JL hajtásában is, épp úgy, mint Szepes vármegye közigazgatásában, kitűnő adminisztrátornak bizo­nyul, nagy lesz a mi örömünk. Egy esztendő alatt mindez megmutatódik. Csáky Albin gróf életéről ma még igen keve­set írhatunk. Higyjük, hogy annál több írni való lesz róla az utókornak. Ő a keresztszegi és ador­­jáni gróf Csáky-család sarjadéka s 1841 április 19-én született Krompachon, Szepes megyében. — Tehát éppen a legszebb férfikorában van. Atyja, Ágost gróf már nem él, valamint anyja sem: Pró­­nay Iphigenia bárónő. Eddigi működéséről annyit írhatunk, hogy élénk részt vett a közigazgatási ankétekben, majd a főrendiház reformjával s a köztörvényhatóságokról szóló törvényjavaslat elő­munkálataival foglalkozott. Kétszer kínálták meg miniszteri tárczával: 1880-ban a közös pénzügyi­vel, 1881-ben a magyar közlekedésügyivel, de egészségi okokból egyiket sem fogadta el. Mint főispán Szepes megye területén számos hazafias és jótékony egyesületnek elnöke, így a kárpát­egyesületnek, a szepesi történelmi társulatnak, a szeretetházi egyesületnek, a szepesi Eötvös-körnek, a lőcsei bankegyesületnek s tagja a kassa-oder­­bergi vasút igazgató tanácsának. Különösen köz­­igazgatási kérdésekkel foglalkozott előszeretettel s több hirlapi czikket is irt e kérdésekről. Ő az első zászlós úr, a kit miniszternek nevez­tek ki. Főasztalnokmester, valóságos belső titkos tanácsos, a pápai Szent-Gergely-rend nagykeresz­tese, a Lipót-rend középkeresztese s alelnöke a főrendiháznak s most már helyébe egy másik főrendiházi alelnök fog kineveztetni. Az új miniszter családos ember. Neje Bolza Anna grófnő, szépműveltségű nő s mint mondják, kiváló érdemeket szerzett a Szepesség magyaro­sodása körül. 626 Hiába... Hiába! nem lehetsz te másé, Csak mindörökre az enyém: Ott lett frigyünk az égbe’ kötve, Nem földi násznak éjjelén Egymásnak élünk, így akarta A zsarnok örök végezet. És meg se halhatunk, csak együtt, Csak te velem és én veled. Mondj bár az oltárnál nagy esküt. Hogy «holtomiglan holtodig», Nincs fájdalom, mi fájna néked, S üdv, mely nélkülem boldogít. Ne esküdjél a feszületre, Hazugság mindenik imád; Itt lenn csak én s ott fönn az Isten, Ki szíved rejtekébe lát! Párnádra homlokod ne hajtsd le. Ott is csak üld a szerelem ■ Egyetlen nyughelye van annak, Az is csak az én kebelem. Oh, el nem hagyj, az én emlékem Égetni fog, mint a pokol. És ha van álom a halálban, Ott is csak rólam álmodol. Völg­yi Gusztáv. AFORIZMÁK. Az órák lassan múlnak. Ha nem az esztendők, azok gyorsan.* Ha azt akarod, hogy ne legyen árnyékod, le kell mondanod róla, hogy napfényben állj. A triviális éppen úgy nem jele erőnek, mint a károm­kodás nem hatalomnak.* A könnyelműség szerencse — a baj után. R­évész Ernő. ORSZÁG-VILÁG PÁRIS VÍZIÓJA. Irta JUSTH ZSIGMOND. Lábaim előtt Páris. Finom, szürkés köd lebeg a házak felett. Itt-ott felvillan egy-egy épület kupolájának aranyozása. Halványkékes fény de­reng a láthatár szélén, ott, hol a nagy város belefolyik a ködbe. Sem eleje, sem vége, mintha csak felhőkből merülne ki, mintha csak ellepné a földet. Halk, alig hallható zúgás alulról. Az élet moraja, a lázas, ideges, a finomult gyönyör és szívfacsaró nyomorból összeverődött párisi élet zúgása , a legnagyobb árnyalattal bíró, mert a legnagyobb fénynyel behintett élet nyilatkozása érzik. Ott a ködben a boulevardok. Közepén az opera arany fénynyel behintett óriási kupolája. Lassan-lassan sárgás-veres fény futja be a boulevardok felett lebegő ködöt, a lámpák fel­gyulladnak, elkezdődött az élet itt is. Elkezdő­dik a flánc, az esti séta, a­mely izgatottabb, nyugtalanabb más városok hajszájánál. Ott hömpölyögnek most egymás mellett, egy­mást találgatva, csalva, életre kelve mindazok, kik élvezetet keresnek és adnak, mindazok, kik az élet egész boldogságát egy pillanat gyönyörében látják; mindazok, kiknek az élet mesterkéltnek tűnik fel, mert maguk is azok u tán még életü­ket is csak mesterséges módon tudják fentartani. Itt fakad a csinált virág filozófiája ... a mely hervadhatatlan, de friss tán sohasem volt. Színes, de élettelen és illat nélküli való s ezért a félhomályra s a lámpák csalóka fényére szorul, így most azt az óriási, áttetsző ködöt, a mely keresztülhúzódik Páris felett, rózsaszínre festi az esti derengés és a lámpák világja, a csillogó­villogó rózsaszínű, mintha a tejút csillagjait igye­keznék fényben felülmúlni. Libegő-lobogó lángjai ragyognak s hevet ígérnek ; egy-egy hulló csillag mosolyog, hogy — ne gondolkozzék. És bár itt a csinált világ gondolkozik is — filozófiája is van, azért hamarább felejti el, hogy él és urasan él, mert az a Páris, a­mely gondo­latot adott neki, betölti egyúttal szívét egész bubájával és így, ha nem vigasztal, legalább felejtet. S az ember-áram csak hömpölyög.. . minden arczan mosoly, néha kérő, néha gúnyos, nem egy­szer keserű mosoly, a­mely igen sokszor azt mondja el, a­mit a köd elhallgatni szeretne. A férfi s a nő szembe néz, megértik egymást. Pohárcsengés, virágillat, nevetés, egy-egy si­koly, illatos füst, mámor tölti be az űrt, a mely­nek árnya azért ráfekszik a boulevardra s a mely még e perez alatt is az örökkévalóságról beszél, annak, a kit Páris gondolkozni megtanított. S a tömeg csak hullámzik tovább... a fel­gyűlő csillagok egykedvű fénynyel tekintenek le a tejúthoz hasonló csillagözönre. A gázlámpák páros ívje lefelé fut kétoldalt a­­ végtelen felé. A nagy boulevard, a bolygó, a hulló csilla­gok végtelent végeiért ígérő tejútja felcsillant. Az övé az éjszaka. Amott a Champs Elysées. Előtte a Place de la Concorde. A tér közepén obeliszk. Csúcsa az ég felé nyúlik, hieroglifákkal borítva minden oldala. Ezen a téren, hol annyi vér folyt a testvéri­ség nevében, most szökő­kutak locsogása hallik. Csillámló habok mossák kívül a titokzatos kő­oszlop környületét. Sehol egy csepp vér, a­mely a múltra emlékeztetne. Az oszlop két oldaláról diadalkapuk állanak még mindig és alkonyatkor nagy az árnyuk. Amott a nagyobb beborítja vele a Champs Elysées egész fényét, virágait, viruló fáit, énektől, zenétől visszhangzó, fényben aiszó mulató­helyeit. A napóleoni nagy időkből egy didalkapú fenn, meg­y az árnya, a mely elsö­tétíti ezt az élettől, örömtől, művészettől, fénytől ragyogó utat. A luxusi obeliszk másik két oldalá­ról két görög oszlopcsarnok látszik. Az egyik olyan, mintha szeplőtlen Diannának szentelték volna a görög szüzek, pedig nem az . . . Másik Magdolna temploma ez, ott emelve a boulevard kezdetén. Ugyanolyan alakra, formára, mintha a Vesta szüzek örök lángja égne benne, pedig neve más, más idők, más fensőbb lénynek szentelték és a Via Sacra helyett a boulevardra tekint... Az íve alól kitörő orgonaszót néha elnyomja a tavaszi szellő susogása, a­mely megrezegteti a széles út fáinak virágait s fel-felkavar néhány szem port alulról s bele egy-egy futó kaczajt, pohárcsengést s a mámorító illatok ezerét. . . A hieroglifás kőoszlop másik oldaláról megint csak oszlopos kőtemplom látszik. Előtte zúgó, hömpölygő embertömeg, mely lármázva, szivódva rágódik a hajszálkülönbségen. Nincsenek megelégedve a törvényhozással, de mindegyik másért. Előttem egy péklegény, ítél. . . elmondja véle­ményét. Tárgyáról hosszan és behatóan ítél, ért hozzá ő is, mint itt mindenki, ítél, mint mindenki, saját véleménye van, mint mindenkinek és szavaz, mint mindenki ... ő a kritika városának kritikus érzékű­­ péklegénye. És a sok okoskodó hömpölyög, zúg, míg csak mind egyszerre harsány éljenzésben nem tör ki. Általános felindulás, a tudománynyal színig telt agyvelők felett magasan kiemelkedik a generális. Ennyi okos, gyenge embert csakis egy bamba, erős férfi vaskarja tarthat össze... a kocsi robog, robog, az éljenzés követi, most a napóleoni diadalív felé fordult, a­melynek árnya elborítja a vezért, csak úgy, mint a népet. A közeli kávéházakból szellemes kuplék (a­melyeknek világbölcsessége a szerelemről oly igen nagy) hangzik idáig. Közben egy katona­zenekar belevegyíti a Marseillaiset. A nép csak zug, zug, mint azelőtt. Túl, a Szajna másik oldalán, egy hideg, fa­gyos városrész. Mintha a koporsó fedele tárulna fel : a pusztulás nyirkos levegője csap meg. Ott, a rue de Grenelle körül, azok a paloták, a­melyek­nek csak kőfalai akarnak a külvilágról, a jelen­ről, az életről, a múlt hori dicsőségről beszélni. Az utczán egy pár magános ember ballag, sovány, vérszegény alakok. Néha-néha egy nagy, nehéz­kes kocsi, óriási alkotmány, döczög végig a szűk útezán, szinte penészszagot árasztva maga után. Aztán a gördülés moraja is elhangzik s az útera ismét csendes. A jövő nélküli múlt képe. Az Eszme új for­mában feltámadhat, míg a Fajta bizonyára nem. Most a közeli klastromokból harangszó hal­lik, tán lélekharang, vagy csak e keretben válik azzá ? A túlvilágról beszél e harang, csak úgy, mint a komor, rideg házak; a túlvilágról, hol majd ezek ismét az elsők remélnek lenni . .. arról a túlvilágról, hol pedig az első hely az alázatosok­nak jutott. «Az élet lemondás, az élet kötelesség, az élet a sír felé haladó, göröngyös sáros országút» — így gondolkoznak azok, kik az «azután»-ra ját­szanak. «Az élet gyönyör, az élet hiú pompa, fény» — erről beszélnek a pare Monceau palotái. A világ minden oldaláról összejöttek itt a leggazdagabbak, hogy a pénz diadalát üljék. A jelen princzipiuma szerintük: annyit érsz, a mennyit nyomsz­­ aranyban. Annyit érsz, a mennyit fizetni bírsz a Gomme két elemének: a külföldi nábobok s a világbankárok palotáinak. Minden összehalmozva e kertekben, e palotákban, e termekben, a­mi értéket ingerel, ritka, művé­szies. S e keretben, e páratlan keretben az ember, ki tudja, hogy hatalmában lehetne az élet, mert a világ minden hátránya: a pénz, a tőke az övé : ez az ember, ki minden perezben új gyö­nyörben úszhat, nem boldog, mert elfásult, meg­­csömörlött, eltompult. És... mert a halál tán még olyan sincs, mint az élet. A magnóliák, orchideák, gardéniák meg-meg­­bólintják elragadó kelyheiket, finom szellő keresz­tül áramlik pompás szirmaikon, nehéz, kábító illat terjeng a légben, a­mely üvegházi meleg­ségről, éltető napsugár hiányáról, mesterkélt ta­vaszról s gyümölcstelen őszről beszél. Az erdei ibolya szerényen, boldogan nyila­dozik, elrejtve a hatalmas tölgyet árnyában. A palotákból fény, pompa árad az utczára, az éjszaka csendjét zene hangja zavarja meg, a báli termek ablakaiból csillogó gyertyák fénye 1888

Next