Ország-Világ, 1888 (9. évfolyam, 27-52. szám)
1888-09-29 / 40. szám
r JL hajtásában is, épp úgy, mint Szepes vármegye közigazgatásában, kitűnő adminisztrátornak bizonyul, nagy lesz a mi örömünk. Egy esztendő alatt mindez megmutatódik. Csáky Albin gróf életéről ma még igen keveset írhatunk. Higyjük, hogy annál több írni való lesz róla az utókornak. Ő a keresztszegi és adorjáni gróf Csáky-család sarjadéka s 1841 április 19-én született Krompachon, Szepes megyében. — Tehát éppen a legszebb férfikorában van. Atyja, Ágost gróf már nem él, valamint anyja sem: Prónay Iphigenia bárónő. Eddigi működéséről annyit írhatunk, hogy élénk részt vett a közigazgatási ankétekben, majd a főrendiház reformjával s a köztörvényhatóságokról szóló törvényjavaslat előmunkálataival foglalkozott. Kétszer kínálták meg miniszteri tárczával: 1880-ban a közös pénzügyivel, 1881-ben a magyar közlekedésügyivel, de egészségi okokból egyiket sem fogadta el. Mint főispán Szepes megye területén számos hazafias és jótékony egyesületnek elnöke, így a kárpátegyesületnek, a szepesi történelmi társulatnak, a szeretetházi egyesületnek, a szepesi Eötvös-körnek, a lőcsei bankegyesületnek s tagja a kassa-oderbergi vasút igazgató tanácsának. Különösen közigazgatási kérdésekkel foglalkozott előszeretettel s több hirlapi czikket is irt e kérdésekről. Ő az első zászlós úr, a kit miniszternek neveztek ki. Főasztalnokmester, valóságos belső titkos tanácsos, a pápai Szent-Gergely-rend nagykeresztese, a Lipót-rend középkeresztese s alelnöke a főrendiháznak s most már helyébe egy másik főrendiházi alelnök fog kineveztetni. Az új miniszter családos ember. Neje Bolza Anna grófnő, szépműveltségű nő s mint mondják, kiváló érdemeket szerzett a Szepesség magyarosodása körül. 626 Hiába... Hiába! nem lehetsz te másé, Csak mindörökre az enyém: Ott lett frigyünk az égbe’ kötve, Nem földi násznak éjjelén Egymásnak élünk, így akarta A zsarnok örök végezet. És meg se halhatunk, csak együtt, Csak te velem és én veled. Mondj bár az oltárnál nagy esküt. Hogy «holtomiglan holtodig», Nincs fájdalom, mi fájna néked, S üdv, mely nélkülem boldogít. Ne esküdjél a feszületre, Hazugság mindenik imád; Itt lenn csak én s ott fönn az Isten, Ki szíved rejtekébe lát! Párnádra homlokod ne hajtsd le. Ott is csak üld a szerelem ■ Egyetlen nyughelye van annak, Az is csak az én kebelem. Oh, el nem hagyj, az én emlékem Égetni fog, mint a pokol. És ha van álom a halálban, Ott is csak rólam álmodol. Völgyi Gusztáv. AFORIZMÁK. Az órák lassan múlnak. Ha nem az esztendők, azok gyorsan.* Ha azt akarod, hogy ne legyen árnyékod, le kell mondanod róla, hogy napfényben állj. A triviális éppen úgy nem jele erőnek, mint a káromkodás nem hatalomnak.* A könnyelműség szerencse — a baj után. Révész Ernő. ORSZÁG-VILÁG PÁRIS VÍZIÓJA. Irta JUSTH ZSIGMOND. Lábaim előtt Páris. Finom, szürkés köd lebeg a házak felett. Itt-ott felvillan egy-egy épület kupolájának aranyozása. Halványkékes fény dereng a láthatár szélén, ott, hol a nagy város belefolyik a ködbe. Sem eleje, sem vége, mintha csak felhőkből merülne ki, mintha csak ellepné a földet. Halk, alig hallható zúgás alulról. Az élet moraja, a lázas, ideges, a finomult gyönyör és szívfacsaró nyomorból összeverődött párisi élet zúgása , a legnagyobb árnyalattal bíró, mert a legnagyobb fénynyel behintett élet nyilatkozása érzik. Ott a ködben a boulevardok. Közepén az opera arany fénynyel behintett óriási kupolája. Lassan-lassan sárgás-veres fény futja be a boulevardok felett lebegő ködöt, a lámpák felgyulladnak, elkezdődött az élet itt is. Elkezdődik a flánc, az esti séta, amely izgatottabb, nyugtalanabb más városok hajszájánál. Ott hömpölyögnek most egymás mellett, egymást találgatva, csalva, életre kelve mindazok, kik élvezetet keresnek és adnak, mindazok, kik az élet egész boldogságát egy pillanat gyönyörében látják; mindazok, kiknek az élet mesterkéltnek tűnik fel, mert maguk is azok u tán még életüket is csak mesterséges módon tudják fentartani. Itt fakad a csinált virág filozófiája ... a mely hervadhatatlan, de friss tán sohasem volt. Színes, de élettelen és illat nélküli való s ezért a félhomályra s a lámpák csalóka fényére szorul, így most azt az óriási, áttetsző ködöt, a mely keresztülhúzódik Páris felett, rózsaszínre festi az esti derengés és a lámpák világja, a csillogóvillogó rózsaszínű, mintha a tejút csillagjait igyekeznék fényben felülmúlni. Libegő-lobogó lángjai ragyognak s hevet ígérnek ; egy-egy hulló csillag mosolyog, hogy — ne gondolkozzék. És bár itt a csinált világ gondolkozik is — filozófiája is van, azért hamarább felejti el, hogy él és urasan él, mert az a Páris, amely gondolatot adott neki, betölti egyúttal szívét egész bubájával és így, ha nem vigasztal, legalább felejtet. S az ember-áram csak hömpölyög.. . minden arczan mosoly, néha kérő, néha gúnyos, nem egyszer keserű mosoly, amely igen sokszor azt mondja el, amit a köd elhallgatni szeretne. A férfi s a nő szembe néz, megértik egymást. Pohárcsengés, virágillat, nevetés, egy-egy sikoly, illatos füst, mámor tölti be az űrt, a melynek árnya azért ráfekszik a boulevardra s a mely még e perez alatt is az örökkévalóságról beszél, annak, a kit Páris gondolkozni megtanított. S a tömeg csak hullámzik tovább... a felgyűlő csillagok egykedvű fénynyel tekintenek le a tejúthoz hasonló csillagözönre. A gázlámpák páros ívje lefelé fut kétoldalt a végtelen felé. A nagy boulevard, a bolygó, a hulló csillagok végtelent végeiért ígérő tejútja felcsillant. Az övé az éjszaka. Amott a Champs Elysées. Előtte a Place de la Concorde. A tér közepén obeliszk. Csúcsa az ég felé nyúlik, hieroglifákkal borítva minden oldala. Ezen a téren, hol annyi vér folyt a testvériség nevében, most szökőkutak locsogása hallik. Csillámló habok mossák kívül a titokzatos kőoszlop környületét. Sehol egy csepp vér, amely a múltra emlékeztetne. Az oszlop két oldaláról diadalkapuk állanak még mindig és alkonyatkor nagy az árnyuk. Amott a nagyobb beborítja vele a Champs Elysées egész fényét, virágait, viruló fáit, énektől, zenétől visszhangzó, fényben aiszó mulatóhelyeit. A napóleoni nagy időkből egy didalkapú fenn, megy az árnya, a mely elsötétíti ezt az élettől, örömtől, művészettől, fénytől ragyogó utat. A luxusi obeliszk másik két oldaláról két görög oszlopcsarnok látszik. Az egyik olyan, mintha szeplőtlen Diannának szentelték volna a görög szüzek, pedig nem az . . . Másik Magdolna temploma ez, ott emelve a boulevard kezdetén. Ugyanolyan alakra, formára, mintha a Vesta szüzek örök lángja égne benne, pedig neve más, más idők, más fensőbb lénynek szentelték és a Via Sacra helyett a boulevardra tekint... Az íve alól kitörő orgonaszót néha elnyomja a tavaszi szellő susogása, amely megrezegteti a széles út fáinak virágait s fel-felkavar néhány szem port alulról s bele egy-egy futó kaczajt, pohárcsengést s a mámorító illatok ezerét. . . A hieroglifás kőoszlop másik oldaláról megint csak oszlopos kőtemplom látszik. Előtte zúgó, hömpölygő embertömeg, mely lármázva, szivódva rágódik a hajszálkülönbségen. Nincsenek megelégedve a törvényhozással, de mindegyik másért. Előttem egy péklegény, ítél. . . elmondja véleményét. Tárgyáról hosszan és behatóan ítél, ért hozzá ő is, mint itt mindenki, ítél, mint mindenki, saját véleménye van, mint mindenkinek és szavaz, mint mindenki ... ő a kritika városának kritikus érzékű péklegénye. És a sok okoskodó hömpölyög, zúg, míg csak mind egyszerre harsány éljenzésben nem tör ki. Általános felindulás, a tudománynyal színig telt agyvelők felett magasan kiemelkedik a generális. Ennyi okos, gyenge embert csakis egy bamba, erős férfi vaskarja tarthat össze... a kocsi robog, robog, az éljenzés követi, most a napóleoni diadalív felé fordult, amelynek árnya elborítja a vezért, csak úgy, mint a népet. A közeli kávéházakból szellemes kuplék (amelyeknek világbölcsessége a szerelemről oly igen nagy) hangzik idáig. Közben egy katonazenekar belevegyíti a Marseillaiset. A nép csak zug, zug, mint azelőtt. Túl, a Szajna másik oldalán, egy hideg, fagyos városrész. Mintha a koporsó fedele tárulna fel : a pusztulás nyirkos levegője csap meg. Ott, a rue de Grenelle körül, azok a paloták, amelyeknek csak kőfalai akarnak a külvilágról, a jelenről, az életről, a múlt hori dicsőségről beszélni. Az utczán egy pár magános ember ballag, sovány, vérszegény alakok. Néha-néha egy nagy, nehézkes kocsi, óriási alkotmány, döczög végig a szűk útezán, szinte penészszagot árasztva maga után. Aztán a gördülés moraja is elhangzik s az útera ismét csendes. A jövő nélküli múlt képe. Az Eszme új formában feltámadhat, míg a Fajta bizonyára nem. Most a közeli klastromokból harangszó hallik, tán lélekharang, vagy csak e keretben válik azzá ? A túlvilágról beszél e harang, csak úgy, mint a komor, rideg házak; a túlvilágról, hol majd ezek ismét az elsők remélnek lenni . .. arról a túlvilágról, hol pedig az első hely az alázatosoknak jutott. «Az élet lemondás, az élet kötelesség, az élet a sír felé haladó, göröngyös sáros országút» — így gondolkoznak azok, kik az «azután»-ra játszanak. «Az élet gyönyör, az élet hiú pompa, fény» — erről beszélnek a pare Monceau palotái. A világ minden oldaláról összejöttek itt a leggazdagabbak, hogy a pénz diadalát üljék. A jelen princzipiuma szerintük: annyit érsz, a mennyit nyomsz aranyban. Annyit érsz, a mennyit fizetni bírsz a Gomme két elemének: a külföldi nábobok s a világbankárok palotáinak. Minden összehalmozva e kertekben, e palotákban, e termekben, ami értéket ingerel, ritka, művészies. S e keretben, e páratlan keretben az ember, ki tudja, hogy hatalmában lehetne az élet, mert a világ minden hátránya: a pénz, a tőke az övé : ez az ember, ki minden perezben új gyönyörben úszhat, nem boldog, mert elfásult, megcsömörlött, eltompult. És... mert a halál tán még olyan sincs, mint az élet. A magnóliák, orchideák, gardéniák meg-megbólintják elragadó kelyheiket, finom szellő keresztül áramlik pompás szirmaikon, nehéz, kábító illat terjeng a légben, amely üvegházi melegségről, éltető napsugár hiányáról, mesterkélt tavaszról s gyümölcstelen őszről beszél. Az erdei ibolya szerényen, boldogan nyiladozik, elrejtve a hatalmas tölgyet árnyában. A palotákból fény, pompa árad az utczára, az éjszaka csendjét zene hangja zavarja meg, a báli termek ablakaiból csillogó gyertyák fénye 1888