Ország-Világ, 1889 (10. évfolyam, 1-26. szám)
1889-03-16 / 12. szám
186 tett, hol a fiatal leány festőszetei és könyvei azon mód hevertek és állottak, mint ezelőtt egy héttel. Gépiesen ütötte fel Lilly az egyik könyvet, — Longfellow költeményei voltak, — és sóhajtva szólt: Milyen boldog voltam csak ezelőtt pár nappal is, mikor apa ebből felolvasott. Elfelejtettem minden apró gondomat s egészen a jelen örömének adtam át magamat. — Azt kellene hinnem, hogy ezelőtt egy héttel talán azt sem tudta még, hogy mi a gond? — jegyzé meg Colchester mosolylyal. — Tudtam, hisz minden embernek megvan a maga gondja, válaszolt Lilly bölcselkedő hangon, s ekkor a nagy gond, mely az utóbbi napokban szívét egészen elfoglalta, ismét előtérbe nyomult, és keserves zokogással kiálta fel: «Ő szegény, szegény apám, bárcsak megmenthetnék az életedet! A leány bánata feltépte az ifjú szívét, az az égető vágy, hogy a szeretett leánykát megnyugtassa, vigasztalja, elfeledtetett vele mindent, és karjaiba zárta Lillyt, szép szemeiről lecsókolta a könyeket, és susogta benső hévvel: «Lilly, én édes egyetlen leánykám, oszd meg fájdalmadat velem, legyek vigasztalód, véded! Bocsáss meg, hogy most szólok így, de nem tehettem másképen — szívem erősebb volt az eszemnél, nem parancsolhatok neki! Te tudod mily forrón, bensőleg szeretlek — velem együtt nőtt fel ez a szerelem, nem fojthatom tovább vissza!. . . . Lilly, csak egyetlen szóval mondd, hogy szerelmemet osztod, hogy az enyém akarsz lenni!» (Folytatása következik.) I. SÁNDOR KIRÁLY: Napjainkban oly gyors egymásutánban követik egymást a világtörténeti érdekkel bíró események, hogy maholnap már a legszokatlanabb dolgok sem fognak meglepni, és másodrangú érdekkel bírnak mind az olyan események, melyek annak előtte országokat forgattak fel. E hétnek is megvolt a maga kimagasló eseménye : Szerbiában trónválság állt be, Milán király ünnepélyesen lemondott fia, a 121/a éves Sándor részére. A válság nem lepte meg a világot. Nem csak azért, mert a trónusok légköréből már nem szokatlanok a villámszerű hatással bíró hírek, hanem azért is, mert az utolsó év eseményei Szerbiában az ott uralkodó zavarok ilynemű megoldását már rég engedték sejteni. Sokkal hatalmasabb volt az áradat, mely ellen Milán király küzdött, sem hogy ezen emberi erőt meghaladó küzdelmet, sokáig folytathatta volna, fel kellett adnia a harcot és visszalépésének, lemondásának kérdése már régebben csak az idő kérdése volt. Most megtörtént, amire nemcsak orosz érdekek számítottak, hanem a szerb nemzet is régóta várt. Milán király belátta, hogy népszerűségét még legutolsó, sok államférfiúi tapintatról és bölcs előrelátásról tanúskodó alkotása, az új alkotmány sem szerezte vissza, hogy népe szeretete teljesen elfordult tőle: engedett tehát a helyzetéből folyó kényszernek és lemondott fia részére, hogy így legalább az Obrenovicsok utolsó sarjában családjának biztosítsa a trónt, a hatalmat. Nem hivatásunk Milán király lemondásának politikai következményeivel foglalkozni, mérlegelni, mennyiben előnyösek a kilátásban lévő alakulások más nemzetekre, menynyiben hátrányosak reánk nézve. Mi minden melléktekintetet félretéve tisztán emberi szempontból ítéljük meg a dolgot, melynek szomorú jellege szivet facsaró. Látunk egy felvilágosodott, művelt embert, egy királyt, ki népe üdvéért, javáért mindent elkövetett; de kinek becsületes törekvése nem volt képes kivívni népe rokonszenvét, szeretetét, ki idegenen, magára hagyatva állt a legkülönbözőbb érdekek hatalmas hullámcsapásai közepette; kétszeresen elhagyatva, mert elhagyatva az által is, kinek szent kötelessége lett volna őt, a küzdőt, a szeretet szavaival buzdítani, vele győzni, vagy vele elbukni. Hosszú, hősies küzdelem után ereje fogytán nem élvezheti a siker gyümölcseit, testben-lélekben megtörve lemond a hatalomról, lemond a koronáról, hogy legalább utóda, egyetlen fia számára biztosítsa azt. És ez egyetlen gyermek, kit kiragadtak tizenkétéves kora játékai közül, ott áll felruházva a legfelsőbb hatalom minden jelvényével azon a magaslaton, melynek szédületes voltát még felfogni sem képes, ott áll apátián, anyátlan, bárha apja anyja élnek, kétszeresen árván, mert élő szülök árvája. Atyja az ő alattvalója, anyját csak a régensek engedelmével szabad látnia, ölelnie, akkor is csak az ország határán kívül; a szülői szeretet gyengéd gondja nem őrködik álmai fölött, hideg, hunyászkodó hódolat veszi körül, a szeretetnek azonban kihűl a sugára, mire hozzá ér. Szomorú egy kép ez, mely oly pompás aranykeretből tárul elénk. A fiatal király életéből mindeddig kevés adat áll a történetíróknak rendelkezésükre. Eddig mindössze a fiatal király tanulóévei szolgáltathatnak olyan adatokat, melyekből a közvélemény következtetést vonhat Szerbia új királyának jellemére, szellemi képességeire és arra, amit a világ tőle a jövőben várhat. N Emez adatokra nézve a legmegbízhatóbb forrást a fiatal herczeg tanárai adják, akik általában a legkedvezőbb véleményben vannak róla. Örvendetes egyhangúsággal dicsérik intelligencziáját, gyors felfogását és engedelmes, szófogadó természetét, mely tulajdonságok, a fiatal király élénk és virgonéz temperatuma daczára rendkívül megkönnyítik a tanítást. Az a gyöngédség, melylyel a gyermek királyi anyja emlékén csiigg, lágy, gyermeteg kedélyre enged következtetni ; míg az a tiszteletteljes félelem s az a föltétlen engedelmesség, melylyel apja iránt viseltetik, arról a szeretetről és háláról tesznek bizonyságot, melyet az utóbbi iránt érez. I. Sándor király természetesen a leggondosabb nevelésben részesült. Tanítói, illetve nevelői Dokics és Popovics, lelkes hívei a német szellemnek, a német tudomány és irodalomnak, maguk is német iskolákban nevelkedtek s most teljes buzgalommal iparkodnak a gondjaikra bízott gyermekbe is hasonló ideálokat oltani be. Legnagyobb befolyással volt a trónörökös nevelésére Dokics dr., aki különösen a természettudományokban oktatta őt, de ezenkívül is tartalmas és tanulságos beszélgetésekkel iparkodott működését és felvilágosítását előmozdítani úgy szellemi, mint erkölcsi tekintetben. A trónörökös oktatását a történelelemben, Dokics dr. valódi nemzeti szellemben vezette és mindenekelőtt megismertette őt a szerb história legnagyobb alakjaival. Dokics dr., aki a belgrádi egyetemen a természettudományok, s különösen az élettan tanára, és valamikor a bécsi egyetemen Brücke tanítványa volt, szerb, franczia és német nyelven társalog növendékével. Német kultúra emlőin nevelkedve, ő is híve a német szellemnek, s különös tisztelője a német irodalom kiváló képviselőinek. Popovics, aki a szerb közoktatásügyi minisztériumban osztályfőnök és az új király második nevelője, a berlini egyetemen végezte tanulmányait és szintén rajongó híve a német iránynak. Mikor ezelőtt két évvel a szerb közoktatásügyi miniszter a szerb középiskolákban be akarta hozni az orosz nyelv tanítását, Popovics mindent elkövetett e terv megbuktatására és a mellett kardoskodott, hogy a gimnáziumokban és a reáliskolákban a német nyelvet hozzák be kötelező tantárgynak. A fiatal király jellemzésére nagy értékkel bírnak Koller dr.,áásújhelyi tanár feljegyzései, ki 1887-ben Natalia királyné és fiának Badenben való tartózkodása alatt az akkori trónörökös német nyelvre és középiskolai tantárgyakra tanította. A tanítás kezdetét megelőzőleg Dokics dr. figyelmeztette Kollert, hogy a trónörökös oktatásánál kizárólag a német nyelvet használja, s a «királyi fenség» czím mellőzésével növendékét egyszerűen «herczeg»-nek czímezze. Egyébként pedig teljesen a polgári körökben szokásos módon bánjék el vele. A tanítás módszere az volt, hogy a trónörökös elolvasott valami kisebb olvasmányt, melynek tartalmát azután saját szavaival kellett elmondania. Ezt a gyerek mindig tanára legnagyobb megelégedésére végezte, de a főnevek ejtegetése és a három nem megkülönböztetése sok nehézséget okozott neki. Különösen nehezen tudott beleszokni abba, hogy a főnévnek négy végződése van. Kofler tanár tapasztalatai majdnem teljesen ugyanazok, mint I. Sándor többi tanáéi. Szerinte is bírta a herczeg mindazokat a tulajdonokat, melyek a tanítók feladatát megkönnyítik, annak teljesítését kellemessé teszik. Könnyű felfogással éles megfigyelőképességet és igazi munkakedvet eleszett; modora megnyerő, társalgása fölötte értelmes volt. Saját tapasztalatai nyomán Kofler dr. is azt mondja, hogy Sándor trónörökös a legbensőbb szeretettel ragaszkodott az édesanyjához, apja akarata előtt azonban feltétlenül meghajolt s valóságosan tiszteletteljes csodálattal viseltetett apja lelkülete és tanácsai iránt és cselekedeteiben mindig apja akaratára hivatkozott. Egészben véve annyi bizonyos, hogy a fiatal király mindama jó tulajdonságokat egyesíti magában, melyek népét a legszebb reményekre jogosítják, előttünk fekvő kötete képviseli. Összes új költőink közt neki van legemelkedettebb világnézete. Akadtak jóakaratú bírálói, kik fejtegették, hogy e világnézet nem pesszimisztikus. Fejtegetéseiket néhány megnyugvást vagy éppen vidám hangulatot kifejező versének idézésével támogatták. Az idézett versek eszünkbe hozzák Bacon hasonlatát, hogy a költészetben is, mint a hímzéseknél, szebbek a világos színek sötét alapon, mint a sötétek világos alapon, ám mi Reviczky költészetének fővonásait nem e versekben találjuk. Mert Reviczky Gyula kiválósága és jogczíme arra, hogy ne csupán hazája irodalomtörténetében szerepeljen, éppen abban áll, hogy ő a modern pesszimizmus első igazi lírikusa. Mióta Schopenhauer bölcsészete uralomra emelkedett, sok helyütt és sokan próbálták a pesszimizmus líráját megalkotni, de még a figyelemre legméltóbbaknak is, mint Lorin Hyeronimusnak kísérletei hajótörést szenvedtek, mert ők bölcselmi eszméket nyersen akartak átvinni a költészetbe, mely ezeket nem fogadhatja be. Reviczky Gyula, velük ellentétben, éleményeiből közvetlenül fakadt, mélyen átérzett hangulatokat fejez ki, melyekből az élet pesszimisztikus felfogása tápot meríthet. E pesszimizmus kettős forrása: a rajongás mindazért, mi az életnek értéket és nemességet adhat és a mindezt parodizáló közvetlen valóságnak mélyre ható tekintettel való felismerése, könyörtelenül a látszatok iránt. Ezért azok a költemények adják Reviczky Gyula lírájának alaphangját, melyek közvetlenül vagy «virágnyelven» kifejezik, hogy : Itt e zsibongó, zagyva földön. Minden mi jó, nemes, kiváló, Salaktól tisztult minden ösztön, Víg lárma közt borongva járó. Vagy : A nevetőknél boldogabb talán, Ki szomorú tud lenni igazán. Vagy: Az igazság komoly arczát Nem látják meg, csak a bús kedélyek. Tehát e kötet kisebb költeményei közül : a «Tristia», «Futó idő», «Alázat», «Magány», «Tantalusz», «Végzet», «Mikor még sírni tudtam», «Lemondás» a Jeanne de Néby által francziára is szépen fordított megrázó hangulatú és magas formatökélyfi «Útra készen» (Oh, hát nem jobb-e inni Lethe habját, mint könyek keserű vizét?) és az ezekkel rokonok. Különös figyelmet érdemel az «Ifjú pesszimistának» szóló két költemény, melyeket Justh Zsigmondhoz, új elbeszélő irodalmunk e még fejlődő, ám mindnyájunk közt legtöbbet ígérő, legérdekesebb egyéniségéhez írt. A költő, ki átérezte a nagy fájdalmakat és átélte a terhes küzdelmeket, melyek őt pesszimistává tették, az ifjú író iránti mély és erős rokonszenvből óvni akarja őt attól a szaszi fátyolon is áthatoló életnézlettől, melynek ekkora ára van. Kigúnyolja azokat, kik a pesszimizmust csupán segélyzik, az élet szépségeit azért nem fogják fel, mert benső szívviláguk rút, azért gyanakszanak a világra, mert lelkük tükre torzképet mutat és feltünteti az ellenmondásokat, melyek az élethez való akarat megtagadását hirdetők tanai és a gyakorlatban követett magatartása között tapasztal. Aztán felháborodva, hogy ez idők bölcsei álmodni még az ifjakat sem hagyják, kifejezi költeményei alapeszméjét. Még ifjú vagy, jövőd sok szépet igér: Ragadd meg, mit a röpke perez kínál, S ne légy jelen, ne, vergődéseimnél!... Engem már nem bocsát ki a hínár. Reviczky Gyula nagyobb költeményekben is kifejezte egyéni benyomásait. A «Pán halála» a pogány világnézet beandleres optimizmusát állítja szembe a saját, pesszimisztikus világnézetével. «Salamon király álma» kivitel tekintetében Reviczky legtökéletesebb költeménye, a tápot többé nem található forró vágyak kínjainak megkapó kifejezése, a «Jób siralma», az ó-szövetség Prométheuszának gigantikus monológja, mely Reviczky első, de az akadémiai bírálói által durván félreértett tragédiájának magvát foglalja magában. A «Darkness»-re emlékeztet egy fantazmagóriája, melyben az «utolsó költő» a már kihűlt földön visszaidézve a letűnt korok legfényesebb jelenségeit, az enyészet fölött tépelődik. Megkapó a «Rossz istenek» czímű költemény tárgya : Baebusz, Vénusz és Apolló romboló hatalmának érzékítése. De e költemény kivitelben a többiek mögött marad, kevés benne a szín, nyelve, kivált elején, nélkülözi a lendületet és a közömbösen tovább lebegő Vénuszra éppen nem illik az a mondás, hogy «az égiek ma is részvétlenek», mert a leírás mindenkép utezai és semmikép égi lényt fest élénkbe. A kötet a már idézett bevezető versen kívül öt cziklust foglal magában. «Emma» folytatása a költő első kötetében az «Ifjúságom» czíműben foglalt cziklusnak. Az erős szenvedélyben, édes ábrándban, változatos érzéshullámzásban gazdag «ifjúság» beli dalok után a «Magány»-ban már csupán a lemondás egyre csöndesedő fájdalmának hangjaival találkozunk. Ám azért e kötet darabjai : «Dicsőség», «Te vagy», de különösen az «Énekek éneke» szövik e dalos regény hősnőjének bájos alakja köré a legszebb dicsfényt: ORSZÁG-VILÁG. MAGÁNY. (Reviczky Gyula újabb költeményei. Kiadja a Kisfaludytársaság. Ára 2 fzt.) A legújabb magyar líra legnemesebb irányának nagy küzdelmei voltak. A népieskedő, hazafias szólamokat zengő és Petőfit vagy Aranyt utánzó líra elavult, más érzéseknek, új világnézetnek, új törekvéseknek kellett hangot adnia és hasonlíthatatlanul szigorúbb formai követelményeknek megfelelnie. A régibb iskolák utolsó mohikánjai erőlködtek, hogy fejlődését gátolják ; a közönségben pedig, mely az előző évtizedek irodalmi termékeit csupán hazafias buzgalomból, minden válogatás nélkül szedte fel, visszahatás támadt majdnem teljes részvétlenség az új irodalom iránt. És ha a legújabb magyar líra ily mostoha viszonyok közt is diadalokat tudott aratni: ez benső erejének meggyőző bizonysága. E diadalok egyik legfényesebbjét Reviczky Gyula 1889