Ország-Világ, 1889 (10. évfolyam, 27-53. szám)
1889-11-09 / 46. szám
736 és lehunyta szemét. Mire ismét kinyitotta, látott. Elfordult és a kalapját kereste. Megy. — Várj még, — kérte félénken, lesütött szemmel a leány. — Mennem kell. A leány nem az ajakát nyújtotta, hanem a a homlokát. Simon megcsókolta és elbúcsúzott. — Félkilenczkor tehát, — mondta súgva és egy pillanat alatt ismét megelevenedett az arcza. — Istenem, Istenem !... nem is tudom ... Kimondhatatlan boldog vagyok! S mielőtt Simon megakadályozhatta volna, ajkaihoz ragadta kezét és hevesen megcsókolta. Simon megzavarodva kapta el a kezét. — Ne haragudj, én édesem, — mondta a leány. — Szolgálni akarlak mindörökké . . . Simon megcsókolta és ment. Nem tudta, hol megy. A görbe sikátor sötét volt, és sáros. Az eső csak permetelt már, de az út tele volt ragadós sárral és tócsával. Nem kerülgette, belelépett. A feje még nehéz volt, az ajaka forró, — jól esett a hűvös levegő, s a czipőjén átszivárgó víz. Negyedórás gyors menés után abba a hosszú utczába ért, amely e nyomorúságos negyedből a városba vezetett. Ott már lámpák is égtek. A házak mentén, mélyen a szemébe húzott kalappal ment. Nem akarta, hogy lássák. Ez az aggodalom különben felesleges volt; az egész hoszszú utczában egyetlen egy ember sem mutatkozott olyan, akit ismert. Cselédek jártak csak és holmi csavargó, kopottas alakok tünedeztek elő a homályból. Senki sem zavarta. — gondolkozhatott azon, ami történt. Mi történt ? Ki kérdi? Ne kérdezze senki, mert úgy sem képes reá feleletet adni. Nem tudja. A feje volt tele mámorral s a szive lázzal. Most azonban, hogy egyedül megy ebben a félrevaló utczában, s a tulajdon lépteinek üres koppanását hallja, ismét elfoglalja helyét az a titokzatos, benső hang, a mely gyávának nevezi és szívtelenséggel vádolja. Ott hagytad azt a szenvedő asszonyt és ezután a boldogtalan után futsz és megcsalod mind a kettőt. Ez a leány szeret, — szereted? Igen. Nem igaz. A feleséged szeret, —szereted? Nem. Ez sem igaz, tán; hazudsz, mindig hazudsz. Szt.Gáldi Simon! Mély örvény felé rohansz, látod ? Simon megállt és visszafordult. Ki az? Valaki nyomában van, de ki ? Eh! Az árnyéka tán. S még mélyebben szemébe húzva kalapját, lassú, fáradt léptekkel ment. Nehéz keresztet hurczolt a vállán, le akarta dobni, de húsába volt égve, nem bírta, hurczolnia kellett. S bántotta a szíve, a melyben lecsendesedett a lázadó indulat, hogy visszatérjen oda a lelkiismeret. Ez a szörnyű biró! Hatalmasabb és félőbb, mint az Úr maga, akinek része. Érezte, hogy hitványság, amit cselekedett. Tudta, látta, hogy ez a leány nem az ő számára lett és mégis ígéretet tett neki. Miért? Ki unszolta? S mit tesz vele, ha ismét találkozni fognak ? Beváltja a szavát, szökjön, éjjel, titokban, mint egy tolvaj és hová ? Ugyan hová? Ha elhagyja a társadalmi kört, ahová tartozik, a társadalom bosszúálló: ki fogja dobni magából és kitörli emlékezetét. S a neje ? Simon megrázkódott. A neje ?... Mi lesz azzal ? Miért nem maradt mindig oldala mellett ? Miért kereste a találkozást ezzel a leánynyal, midőn már falun való tartózkodásakor belátta, hogy nem hozzá való ? Boldogságot keresett tán ? Igen! Joga van a boldogságra s azzal a fehér arczú hölgygyel nem volt boldog. Az szelid és türelmes. Egy szenvedő szent, a ki haragra ingerelte szemrehányó tekintetével és dühbe hozta panaszos hallgatásával, a melyet kiállhatatlannak talált. Ő azonban boldog akar lenni és ott keresi, ahol találja. Ez a leány arra való. Durva és vad, de szép és kívánatos. Egyetlen szemer sincs benne abból az átlátszó ideálból, amely fölemelné, de szereti és boldoggá fogja tenni. Ki perli el tőle a boldogság jogát ? Keresi a bogár és keresi a féreg, miért ne ő? Fél nyolc óra volt, mire hazaért Neje szobájában lámpa égett. A függönyök le voltak eresztve, de azért látta, hogy a néni is ott van, a felesége nagynénje, egy szigorú arczú, ősz matróna, aki ellensége. Meg volt róla győződve, hogy most is róla foly a beszéd. Neje ismét panaszkodik, ismét felsorolja hibáit, elbeszéli boldogtalanságát — ah! ez a nyafogás!... és tanácsokat kér, vádakat hoz elő, mint mindig A nagyasszony pedig reábólint a fejével, elitéli, tanácsot ad, fölfegyverzi a maga okosságával és megtanítja, hogy miképp viselje magát. Arra újabb panasz, újabb vádak, azután sírás .. . Nem, nem! Nem akarja hallani. Ismét elfogná a harag s most már miért? Utoljára van itthon, nem kínoztatja magát többé. Tőle panaszolhat, sishat és sóhajtozhat, a mennyit tetszik. Megunta ezt a tűrhetetlen életet, a holnapi virradással újat kezd s azután történjék, ami akar. Elzavar magától minden rossz gondolatot, nem akar törődni a világ ítéletével, hiszen a világ soha egy szemnyi boldogságban sem részesítette s ugyan bolond volna, ha a világtól kérne engedelmet arra, hogy boldog lehessen. Miért ugyan ? Mit adott neki a világ? S a társadalom a maga éles törvényeivel ? Majd megmutatja, hogy a világot meg lehet vetni és azokra az éles törvényekre reá lehet lépni. Holnap, ha virradni fog, már összetaposta őket. Szobájába ment és maga gyújtotta meg a lámpát. Az inast kiküldte , nincs szüksége reá. S immár senkit sem akar látni. Azonban halavány volt és nyugtalan. Valami még sem jól van... Valami nincs renden. A szíve ellene lázad és nem akar engedelmeskedni. Bahh! A szív és a lelkiismeret. Elhallgasson mind a kettő, hiszen egyiknek sincsen igazsága. Íme a neje most is panaszkodik , most is ellene forral valamit és még mélyebbre ássa azt az ürességet, amely kettősök között van. Kinyitotta az ablakot és kinézett. Az eső még permetelt, a sarkon ide-oda libbent a gázlámpa lángja, s a szél ismét erősebben fújt. Simon . .. Ismét valaki. Szállongatja ez a hang és nyugtalanítja, íróasztaláról pedig folyton szembe néz vele a neje arczképe, szomorú, megvádoló nézéssel, mintha eleven volna és azt mondaná: Miért nem szeretsz engem ? Ejh az ördögbe is! Sohasem volt olyan kiállhatatlan ez a szoba, mint most. Bosszantják a bútorok, az óra ketyegése, a pillangós szőnyeg, az asztalára helyezett friss virág . . . Ez a virág ! A neje tette oda; ugyanaz, aki most oda benn panaszkodik és a nagyasszony tanácsait kéri. Gyönyörű ellentét! Megérdemelné, hogy teljes bizonyosságot szerezzen róla és kihallgassa őket. Simon beszívta az ajakát és elment az ablaktól. Itt vannak a harmadik szobában, — gondolta hirtelen, — csak az ajtóhoz kellene hogy menjen és mindent meghallana. Miért ne ? Mindjárt nyugodtabb lenne. Azonnal volna fegyvere, amit használhatna .. . S a következő perczben halk mozdulattal kinyitotta az ajtót és a másik szobába menve, leült arra a kis kerevetre, amely közvetlenül a neje szobájának ajtaja mellett volt. Behúzta magát a sarokba és hallgatódzott. Azután felállt és a kulcslyukhoz hajolva, benézett. (Vége következik.) Az emberi akarat isteni erő ; fenséget ad a léleknek, nyugalmat a szívnek. Irigyünk nagyobb ellenségünk, mint rosszakarónk. Nem bátrabb-e az, aki szeretteiért kész magára sittetni a gyávaság bélyegét, mint az, aki — hogy ezt elkerülje — párbajozni mer életre-halálra ? ! Az anyával született az önzetlenség. Gyakran épen a hízelgők által veszszük észre hibáinkat. A szerénység és büszkeség mily közeli rokonok s mégis mily nagy az ellentét a kettő között ? ! A férfiak hivatása : gondolkozni, a nőkét érezni. Balogh Irma: ORSZÁG-VILÁG. AZ ALMANACH. A Mikszáth-féle Almanach harmadik évfolyama áll előttünk, az Egyetemes Regénytár ötödik évfolyamának 5—6. köteteként. Alább közöljük Mikszáth szellemes, a jelen viszonyokra találó előszavát. Az Almanachban ez idén tizenhárom írótól van novella. Képviselve van a régi és az új gárda s találunk egészen friss neveket is, már t. i. az Almanachban frissek. A sort Jókai nyitja meg s Mikszáth zárja be. E két név között az irodalom tizenegy jelesével találkozunk, nevezetesen : Vadnai Károly, Petelei István, Beniczcyné, Gyarmathy Zsigáné, Bársony István, Murai Károly, Tutsek Anna, Justh Zsigmond, Rákosi Viktor, Tóth Béla és Hevesi József nevével. Egészben véve az Almanach igen kedvező hatást tesz s az idei fölülmúlja a tavalyit is érdekesség és irodalmi érték dolgában. Érezhető, hogy íróink igazi ambiczióval írnak az Almanachba s a kiadókat is (Singer és Wolfner-czég) méltán illeti meg az elismerés. Az Almanach ára díszes kiállításban 1 forint s van benne naptári rész is. Mikszáth előszava következőképpen hangzik : ELŐSZÓ. Egy pár Teleky-tragédia hevert az asztalomon az Almanachba szánt rajzok és novellák mellett. Egy este, ki hitte volna, beszélgetni kezdtek a kéziratok egymás közt, vagy hogy csak álmodtam én azt. — Hol vagyunk ? — szólalt meg egy sárga béka. — A bírálónál — felelte egy másik tragédia. — Új biró, rossz biró. De hogy jutott be ez az ember az Akadémiába ? A kéziratok elkezdtek kaczogni. S olyan bántó, ízetlen az, mikor a komor, méltóságteljes tragédiák röhögnek. — Hogyan jutott be ? ha, ha, ha ! Nehéz beteg volt, azt hitték az akadémikusok : «No, ez ugyan nem fog már többet írni», tehát beválasztották. Sértődve izegtem-mozogtam ágyamban, midőn közbevág szerény hangon egy novella. — Jó estét, színdarab urak, jó estét! — Servus fráter! — szólt oda fumigative egy zöld vászonkötetű Teleky-darab. — Mit kerestek itt, jámbor teremtmények ? — Mi az idei Almanach novellái vagyunk. — Úgy ? — dünnyögte gőgösen az előbbi. — Almanach ! — Papírkosár az, vagy könyv ? Ami különben egyre megy. — Ne olyan hetykén, színdarab urak! Mi mind a legjobb családokból származunk, köztünk van Jókai is. — Kár dicsekednetek Jókaival, amire, mert Jókai úgy van éppenséggel, mint az én első felvonásomban szereplő király, kinek azt jósolta az egyik bölcs : «Rossz sor vár reád, oh király, minden rokonod szemed láttára pusztul el». Mire a király dühbe jött, leüttette a bölcs fejét, mondván: « Egy okosabb bölcset kérek». Az okosabb bölcs ugyanazt jövendölte, de okosabb formában: «Szerencse vár reád, oh király, minden rokonod túléled». Ez már bezzeg tetszett a királynak, de mi azért még sem tudjuk, azért élte-e túl rokonait, mert ő volt nagyon erős, vagy azok voltak nagyon gyengék. — Kuthy, Jósika rég a feledésbe merültek s ő negyven év óta uralkodik a szíveken. — Elég egészségtelen állapot. Nálatok azt is mondhatná Jókai: «Az idén semmit sem írok, az idén tehát nem lesznek új könyvek». — Eddig valóban így volt, de most új aera jön. Eddig egy fenyő magaslott ki, de most többen vannak. Kisebb fák, de egy egész erdő. — Mi az mind Jókaihoz képest! — Együttvéve mégis legalább egy másik Jókai. Az öreget nem bírtuk legyőzni, hát felosztottuk. Tóth Bélában megvan szingazdag ragyogó nyelve, Beniczkynében leleményes meseszövése, Muraiban vidámsága, Peteleiben gyöngédsége, Bársonyban leiró ereje. Rikácsoló, epés hangon förmedt most föl egy barna kötésű tragédia, mely e jeligét viseli homlokán : «Győzni és meghalni». (A mi a Teleky-pályaműveken gyakran éppen ilyen sorrendben esik meg.) — Ugyan, ugyan, hogy nem restelsz fecsegni, csacsogni, mint valami szalon-vigjáték s pláne ilyen alacsony lényekkel. 1889