Ország-Világ, 1889 (10. évfolyam, 27-53. szám)

1889-11-09 / 46. szám

736 és lehunyta szemét. Mire ismét kinyitotta, látott. Elfordult és a kalapját kereste. Megy. — Várj még, — kérte félénken, lesütött szem­mel a leány. — Mennem kell. A leány nem az ajakát nyújtotta, hanem a a homlokát. Simon megcsókolta és elbúcsúzott. — Félkilenczkor tehát, — mondta súgva és egy pillanat alatt ismét megelevenedett az arcza. — Istenem, Istenem !... nem is tudom ... Ki­mondhatatlan boldog vagyok! S mielőtt Simon megakadályozhatta volna, ajkaihoz ragadta kezét és hevesen megcsókolta. Simon megzavarodva kapta el a kezét. — Ne haragudj, én édesem, — mondta a leány. — Szolgálni akarlak mindörökké . . . Simon megcsókolta és ment. Nem tudta, hol megy. A görbe sikátor sötét volt, és sáros. Az eső csak permetelt már, de az út tele volt ragadós sárral és tócsával. Nem ke­rülgette, belelépett. A feje még nehéz volt, az ajaka forró, — jól esett a hűvös levegő, s a czi­­pőjén átszivárgó víz. Negyedórás gyors menés után abba a hosszú utczába ért, a­mely e nyomorúságos negyedből a városba vezetett. Ott már lámpák is égtek. A házak mentén, mélyen a szemébe húzott kalappal ment. Nem akarta, hogy lássák. Ez az aggodalom különben felesleges volt; az egész hosz­­szú utczában egyetlen egy ember sem mutatkozott olyan, a­kit ismert. Cselédek jártak csak és holmi csavargó, kopottas alakok tünedeztek elő a ho­mályból. Senki sem zavarta. — gondolkozhatott azon, a­mi történt. Mi történt ? Ki kérdi? Ne kérdezze senki, mert úgy sem képes reá feleletet adni. Nem tudja. A feje volt tele mámorral s a szive lázzal. Most azonban, hogy egyedül megy ebben a félrevaló utczában, s a tulajdon lépteinek üres koppanását hallja, ismét elfoglalja helyét az a titokzatos, benső hang, a mely gyávának nevezi és szívtelenséggel vádolja. Ott hagytad azt a szenvedő asszonyt és ezután a boldogtalan után futsz és megcsalod mind a kettőt. Ez a leány szeret, — szereted? Igen. Nem igaz. A feleséged szeret, —szereted? Nem. Ez sem igaz, tán; hazudsz, mindig hazudsz. Szt.­Gáldi Simon! Mély örvény felé rohansz, látod ? Simon megállt és visszafordult. Ki az? Valaki nyomában van, de ki ? Eh! Az árnyéka tán. S még mélyebben szemébe húzva kalapját, lassú, fáradt léptekkel ment. Nehéz keresztet hurczolt a vállán, le akarta dobni, de húsába volt égve, nem bírta, hurczolnia kellett. S bán­totta a szíve, a melyben lecsendesedett a lázadó indulat, hogy visszatérjen oda a lelkiismeret. Ez a szörnyű biró! Hatalmasabb és félőbb, mint az Úr maga, a­kinek része. Érezte, hogy hitvány­ság, a­mit cselekedett. Tudta, látta, hogy ez a leány nem az ő számára lett és mégis ígéretet tett neki. Miért? Ki unszolta? S mit tesz vele, ha ismét találkozni fognak ? Beváltja a szavát, szökjön, éjjel, titokban, mint egy tolvaj és hová ? Ugyan hová? Ha elhagyja a társadalmi kört, a­hová tar­tozik, a társadalom bosszúálló: ki fogja dobni magából és kitörli emlékezetét. S a neje ? Simon megrázkódott. A neje ?... Mi lesz azzal ? Miért nem maradt mindig oldala mellett ? Miért kereste a találkozást ezzel a leánynyal, midőn már falun való tartózkodásakor belátta, hogy nem hozzá való ? Boldogságot keresett tán ? Igen! Joga van a boldogságra s azzal a fehér arczú hölgygyel nem volt boldog. Az szelid és türelmes. Egy szenvedő szent, a ki haragra in­gerelte szemrehányó tekintetével és dühbe hozta panaszos hallgatásával, a melyet kiállhatatlannak talált. Ő azonban boldog akar lenni és ott keresi, a­hol találja. Ez a leány arra való. Durva és vad, de szép és kívánatos. Egyetlen szemer sincs benne abból az átlátszó ideálból, a­mely fölemelné, de szereti és boldoggá fogja tenni. Ki perli el tőle a boldogság jogát ? Keresi a bogár és keresi a féreg, miért ne ő? Fél nyolc­ óra volt, mire haza­ért Neje szo­bájában lámpa égett. A függönyök le voltak eresztve, de azért látta, hogy a néni is ot­t van, a felesége nagynénje, egy szigorú arczú, ősz ma­tróna, a­ki ellensége. Meg volt róla győződve, hogy most is róla foly a beszéd. Neje ismét panaszkodik, ismét felsorolja hibáit, elbeszéli bol­dogtalanságát — ah! ez a nyafogás!... és taná­csokat kér, vádakat hoz elő, mint mindig A nagy­asszony pedig reábólint a fejével, elitéli, tanácsot ad, fölfegyverzi a maga okosságával és meg­tanítja, hogy miképp viselje magát. Arra újabb panasz, újabb vádak, azután sírás .. . Nem, nem! Nem akarja hallani. Ismét elfogná a harag s most már miért? Utoljára van itthon, nem kínoz­­tatja magát többé. Tőle panaszolhat, sishat és sóhajtozhat, a mennyit tetszik. Megunta ezt a tűrhetetlen életet, a holnapi virradással újat kezd s azután történjék, a­mi akar. Elzavar magától minden rossz gondolatot, nem akar törődni a világ ítéletével, hiszen a világ soha egy szemnyi boldogságban sem részesítette s ugyan bolond volna, ha a világtól kérne engedelmet arra, hogy boldog lehessen. Miért ugyan ? Mit adott neki a világ? S a társadalom a maga éles törvényei­vel ? Majd megmutatja, hogy a világot meg lehet vetni és azokra az éles törvényekre reá lehet lépni. Holnap, ha virradni fog, már összetaposta őket. Szobájába ment és maga gyújtotta meg a lám­pát. Az inast kiküldte , nincs szüksége reá. S im­már senkit sem akar látni. Azonban halavány volt és nyugtalan. Valami még sem jól van... Valami nincs renden. A szíve ellene lázad és nem akar engedelmeskedni. Bahh! A szív és a lelkiismeret. Elhallgasson mind a kettő, hiszen egyiknek sincsen igazsága. Íme a neje most is panaszkodik , most is ellene forral valamit és még mélyebbre ássa azt az ürességet, a­mely kettősök között van. Kinyitotta az ablakot és kinézett. Az eső még permetelt, a sarkon ide-oda libbent a gázlámpa lángja, s a szél ismét erősebben fújt. Simon . .. Ismét valaki. Szállongatja ez a hang és nyug­talanítja, íróasztaláról pedig folyton szembe néz vele a neje arczképe, szomorú, megvádoló nézés­sel, mintha eleven volna és azt mondaná: Miért nem szeretsz engem ? Ejh­­ az ördögbe is! Sohasem volt olyan ki­­állhatatlan ez a szoba, mint most. Bosszantják a bútorok, az óra ketyegése, a pillangós szőnyeg, az asztalára helyezett friss virág . . . Ez a virág ! A neje tette oda; ugyanaz, a­ki most oda benn panaszkodik és a nagyasszony tanácsait kéri. Gyönyörű ellentét! Megérdemelné, hogy teljes bizonyosságot szerezzen róla és kihallgassa őket. Simon beszívta az ajakát és elment az ablak­tól. Itt vannak a harmadik szobában, — gondolta hirtelen, — csak az ajtóhoz kellene hogy men­jen és mindent meghallana. Miért ne ? Mindjárt nyugodtabb lenne. Azonnal volna fegyvere, a­mit használhatna .. . S a következő perczben halk mozdulattal ki­nyitotta az ajtót és a másik szobába menve, leült arra a kis kerevetre, a­mely közvetlenül a neje szobájának ajtaja mellett volt. Behúzta magát a sarokba és hallgatódzott. Azután felállt és a kulcslyukhoz hajolva, benézett. (Vége következik.) Az emberi akarat isteni erő ; fenséget ad a léleknek, nyugalmat a szívnek. Irigyünk nagyobb ellenségünk, mint rosszakarónk. Nem bátrabb-e az, a­ki szeretteiért kész magára sit­tet­ni a gyávaság bélyegét, mint az, a­ki — hogy ezt elkerülje — párbajozni mer életre-halálra ? ! Az anyával született az önzetlenség. Gyakran épen a hízelgők által veszszük észre hibáinkat. A szerénység és büszkeség mily közeli rokonok s mégis mily nagy az ellentét a kettő között ? ! A férfiak hivatása : gondolkozni, a nőké­t érezni. Balogh Irma: ORSZÁG-VILÁG. AZ ALMANACH. A Mikszáth-féle Almanach harmadik évfolyama áll előttünk, az Egyetemes Regény­tár ötödik év­folyamának 5—6. köteteként. Alább közöljük Mikszáth szellemes, a jelen viszonyokra találó elő­szavát. Az Almanachban ez idén tizenhárom író­tól van novella. Képviselve van a régi és az új gárda s találunk egészen friss neveket is, már t. i. az Almanachban frissek. A sort Jókai nyitja meg s Mikszáth zárja be. E két név között az irodalom tizenegy jelesével találkozunk, neveze­tesen : Vadnai Károly, Petelei István, Benicz­cyné, Gyarmathy Zsigáné, Bársony István, Murai Károly, Tutsek Anna, Justh Zsigmond, Rákosi Viktor, Tóth Béla és Hevesi József nevével. Egészben véve az Almanach igen kedvező hatást tesz s az idei fölül­múlja a tavalyit is érdekesség és irodalmi érték dolgában. Érezhető, hogy íróink igazi ambiczió­­val írnak az Almanachba s a kiadókat is (Singer és Wolfner-czég) méltán illeti meg az elismerés. Az Almanach ára díszes kiállításban 1 forint s van benne naptári rész is. Mikszáth előszava következőképpen hangzik : ELŐSZÓ. Egy pár Teleky-tragédia hevert az asztalomon az Almanachba szánt rajzok és novellák mellett. Egy este, ki hitte volna, beszélgetni kezdtek a kéz­iratok egymás közt, vagy hogy csak álmodtam én azt. — Hol vagyunk ? — szólalt meg egy sárga b­éka. — A bírálónál — felelte egy másik tragédia. — Új biró, rossz biró. De hogy jutott be ez az em­ber az Akadémiába ? A kéziratok elkezdtek kaczogni. S olyan bántó, ízet­len az, mikor a komor, méltóságteljes tragédiák röhögnek. — Hogyan jutott be ? ha, ha, ha ! Nehéz beteg volt, azt hitték az akadémikusok : «No, ez ugyan nem fog már többet írni», tehát beválasztották. Sértődve izegtem-mozogtam ágyamban, midőn közbe­vág szerény hangon egy novella. — Jó estét, színdarab urak, jó estét! — Servus fráter! — szólt oda fumigative egy zöld vászonkötetű Teleky-darab. — Mit kerestek itt, jámbor teremtmények ? — Mi az idei Almanach novellái vagyunk. — Úgy ? — dünnyögte gőgösen az előbbi. — Alma­nach ! — Papírkosár az, vagy könyv ? Ami különben egyre megy. — Ne olyan hetykén, színdarab urak! Mi mind a leg­jobb családokból származunk, köztünk van Jókai is. — Kár dicsekednetek Jókaival, amire, mert Jókai úgy van éppenséggel, mint az én első felvonásomban szereplő király, kinek azt jósolta az egyik bölcs : «Rossz sor vár reád, oh király, minden rokonod szemed láttára pusztul el». Mire a király dühbe jött, leüttette a bölcs fejét, mondván: « Egy okosabb bölcset kérek». Az okosabb bölcs ugyanazt jövendölte, de okosabb formában: «Szerencse vár reád, oh király, minden rokonod túléled». Ez már bezzeg tetszett a királynak, de mi azért még sem tudjuk, azért élte-e túl rokonait, mert ő volt nagyon erős, vagy azok voltak nagyon gyengék. — Kuthy, Jósika rég a feledésbe merültek s ő negy­ven év óta uralkodik a szíveken. — Elég egészségtelen állapot. Nálatok azt is mond­hatná Jókai: «Az idén semmit sem írok, az idén tehát nem lesznek új könyvek». — Eddig valóban így volt, de most új aera jön. Eddig egy fenyő magaslott ki, de most többen vannak. Kisebb fák, de egy egész erdő. — Mi az mind Jókaihoz képest! — Együttvéve mégis legalább egy másik Jókai. Az öreget nem bírtuk legyőzni, hát felosztottuk. Tóth Bélá­ban megvan szingazdag ragyogó nyelve, Beniczkynében leleményes meseszövése, Muraiban vidámsága, Peteleiben gyöngédsége, Bársonyban leiró ereje. Rikácsoló, epés hangon förmedt most föl egy barna kötésű tragédia, mely e jeligét viseli homlokán : «Győzni és meghalni». (A mi a Teleky-pályaműveken gyakran éppen ilyen sorrendben esik meg.) — Ugyan, ugyan, hogy nem restelsz fecsegni, csa­csogni, mint valami szalon-vigjáték s pláne ilyen alacsony lényekkel. 1889

Next