Ország-Világ, 1890 (11. évfolyam, 1-26. szám)
1890-03-29 / 13. szám
200 PÁLYÁM VÉGE. — Színésztörténet — írta THURY ZOLTÁN. Ott kezdem, hogy Pesten voltam és elfogyott a pénzem. Némi kis csomagom deponálva volt már a «Pannóniában» olyformán, hogy: Azt addig nem látja az úr, amíg nem fizet. Itt nem segít még az imádott Knábe Farkas Jeremiás se, itt tenni kell Tapasztalatlan fiatal ember voltam, tehát megkérdeztem a pinczért. — Franczi, mondja csak, mit szokás ilyenkor cselekedni ? Franczi nagyon leereszkedő volt. Ő is nagyra becsülte a hazai művészetet, azért is jött a Pannóniába. Valaha neki is voltak ábrándjai, hanem korcsmáros volt az apja Soroksáron s az ő korcsmáros apjának megint más ábrándjai voltak. Franczi pedig okos ficzkó volt és átlátta, hogy több dolog jó pénzért jól tartani a magyar művészeket, mint koplalni a magyar művészetért. Erősen hiszem, hogy lesz Franczinak háza Pesten. Rám nézett, simogatta a haját, erősen tépászta a két pofájáról lecsüngő vörös czafatokat s talán gondolkozott. — Hát lelkem, először is tudnám ajánlani, hogy működjék a népszínházban. A kellékesnél kell jelentkezni s az majd ad egy pár hatost. — Köszönöm, nem kell! — Na jó, hát van még egy mód. Elmegy az ! I.-*. J idevaló nagyobb művészekhez s megkéri szépen őket,, hogy segítsék valamivel. Csak szépen kell beszélni az inassal, majd beereszti. Odabenn aztán nem árt, ha egy kicsit elérzékenyül, elmondja, hogy szegény vidéki színész, vakon nekiszaladt a színpadnak, azt hitte, hogy tehetsége van komédiára, de most átlátja, hogy nincs mit keressen a világot jelentő deszkákon, bűnbánólag hazamegyen, lemond ... — De én nem akarok lemondani! — Tyhü, de tapasztalatlan fiatal ember! Nem baj az, nem kutatnak azok utána soha. Az a nagyhajú úriember, aki ott kalabriászozik az ablak mellett s olyan erősen csapja az asztalhoz a kártyát — abból él, nincs abban semmi, ha az ember rá van szorulva, úgy segít magán, a mint lehet. Inkább asszonyokhoz kell mennie, azok jobb lelkűek, inkább megszánják az embert. — Csak beszélni kell tudni. — De ez nem igaz ! — Az mindegy, nem járnak azok utána. Nos, tetszik ? — Nem, akkor inkább statisztáskodom a népszínházban, hanem mégis, ha volna valami más mód... kérem, édes Friczi... — No jó, van még egy harmadik mód is. Tudja, nemcsak városban, hanem falun is vannak színészek. Itt Pest körül különösen szeretik, mert közel esik a központ s könnyen kaphatnak tagot. Ezek a daltársulatok nem hallott még felőlük ? Daltársulat! Nagyon sokat hallottam emlegetni, de még közelről nem láttam egyet se. — A sok tekergő, a sok naplopó. — így beszélt róluk a direktorom. Soha ! Nem megyek ! Franczi másképpen kezdett beszélni. Fizessem ki a tartozásomat, ne tartsak bolonddá senkit s ha olyan büszke vagyok, miért nem lettem egyenesen Rossi ? Haj, haj! Egyszerre senkiből sem lehet Napóleon, ő se egyszerre lett fizető pinczér. Gondoljam meg a dolgot! Meggondoltam. Tizenkét és egy óra között kerültem vissza. A kávéházban nem volt senki. El akartam menni, de kijött a szomszéd szobából az én patrónusom. Messziről lobogtatta asztalkendőjét s beszélni nem tudott, mert szájában volt még az utolsó falat. Végre lenyelte. — Várjon uracskám, várjon szerencsés ember, várjon! Éppen a délelőtt volt itt egy aféle igazgató. Beszéltem vele s itt az útiköltség. Most Fóthon van, ha nem tovább utazik, jó lesz sietni. Leszámlált a kezembe huszonkét krajczárt. Ez az útiköltség. Palotáig éppen ennyi a lóvasúti jegy ára, onnan aztán majd valami alkalmatossággal el lehet jutni Fóthig. No csak jó lesz sietni. Siettem és mégis későn értem Fóthra. A boltban egy hebegő, félig örmény, félig sváb fiatalember azt mondta, hogy már elmentek alig múlt egy órája. — Hova? — Bizonyosan nem tudom. Vagy Gödöllőre, vagy Dunakeszibe, vagy Versegyházra. Ez sok egyszerre. Fölirtam három papirszeletre a három nevet s belevetettem a kalapomba. Egy fütyörésző suhancz, akit éppen arra vezetett az útja, kihúzott közüle egyet. Versegyháza. A neve elég furcsa, de vájjon merre fekszik. Felvilágosítást kértem a segéd úrtól. — Csak menjen az úr végig ott a posta mellett fel a hegynek egészen, a míg ér egy sor akáczot, mikor elvégződött az akáczsor, térjen jobbra le a lejtőn, aztán mind menjen, amíg oda ér. Útközben egy paraszttal találkoztam. Beszélni kezdte, hogy Szada felöl jőve, valami úrféléket látott menni az úton, ámbátor, ha jól meggondolja az ember, mégsem lehettek azok urak, mert a két férfi egy nagy kosarat czepelt s az asszony is vitt holmit a kezében. Valami leány is volt velük, az valami czifra papirost lobogtatott a kezében, mint egy zászlót. Az egyik fütyörölt, a másik a nótára lépdelt. Az asszonynépség el volt fáradva, hanem azért ők mentek elöl. Nem szóltam többé semmit, csak haladtam utánuk. Mikorra beértem a faluba, ők már ki is pihenték magukat. Gyönyörű kis társaság volt. Úgy messziről nézve azt hitte az ember, hogy hárman vannak, de közelebb menve szemébe ötlött a negyedik is, egy kis leány, a direktor úr tizenegy éves csemetéje. Különben ott volt még a direktor úr, a felesége és Rhomlaky úr a tar. A direktor úr két hete borotválkozott, széles, nagy arcza volt és sötétvörös bőrét még sötétebbé tették az ujjnyi tüskék. Nem igen volt rajta semmi nevezetes. Volt aranyos ófaláncza, mindkét végén aczéldróttal erősítve a mellényzsebhez. Tagjait vékony, kockás ruha födte s nem akarta észrevétetni, hogy fázik, az nagyon rontaná a tekintélyt. Velem keveset foglalkozott, csak miközben elfoglalta az utolsó széket is, fölkért, hogy foglaljak helyet. Annál inkább érdekelte csekély személyem a hölgyeket. Hol születtem ? Ki volt a keresztapám ? Gazdag ? AZ ÉG KÜLDÖTTJE. - Kaubacsi Heimann festménye után. ORSZÁG-VILÁG 1890