Ország-Világ, 1890 (11. évfolyam, 1-26. szám)
1890-03-29 / 13. szám
1890 Késő volt, a bankár dobott. — Vörös! Ismét nyert. Az előbbi zsibongás ismétlődött, csakhogy most már erősebben. Egyes hangok kiváltak a zajgásból: «Megfoghatatlan...» «Szerencsegyermek...» Ő pedig föllélegzett, mélyen, hosszasan, mint a ki gonosz álomból ébred s most már biztos kézzel húzta be a nyereséget. Közel húszezer forintja volt s ötöt abból feltett ismét a vörösre. Elvesztette. Ekkor ötezeret föltett ismét a vörösre. Ez is elveszett. Őrült düh fogta el, kapta összes meglévő nyereségét és gondolkozás nélkül föltette az egészet a középső tizenkét számra. Ha kijön valamelyik, háromszoros a nyereség, de a vesztesnek tíz esélye van egy ellen. — Négy ! Nyert. Elöbbent lázas állapota, föllobbanó dühe egyszerre megszűnt, mintha elvágták volna. Dermesztő hideg állta el minden tagját, szemeiből kilobbant a fény, agyában mintha megfagyott volna a velő, megszűnt gondolkozni s gépiesen, szilárd kézzel húzta ide-oda a tételeket, koronkint elveszett egyik-másik, de négy közül hármat mindig megnyert. Az emberek suttogni kezdtek körülötte, az általános játékizgalom háttérbe szorult s a játékosok babonás félelemmel tekintettek elfehérült, magas homlokára. Öt-hat ember mindig odarakta tételeit, ahová ő. A croupier-k olykor-olykor összenéztek s ő mindebből nem vett észre semmit, csak tett és a nyereséget egy izom, egy szemöldrántás nélkül, rideg közönynyel behúzta. Egész halom arany és bankjegy hevert már előtte, kezei szenvtelenül turkáltak a drága csomagban, melyről fogalma sem volt, hogy mennyi értéket képviselhet. A croupier-k folyton nyughatatlanabbak lettek s előtte a pénzhalom egyre nőtt. Akkor eszmélt csak, mikor a croupier felállott és tudtára adta, hogy nyolczvanezer forintot nyert, egyúttal kijelentette a bankár, hogy aznapra bezárja a játékot. Dömöki Béla felállott, futó mosoly — az első életjel arczán ez este — jelent meg színtelen ajkán s csak most markolt bele mohó kéjjel az előtte heverő pénzhalomba. — Visszajöttetek .. . ideje volt! . . . — dünnyögte, amint zsebeibe gyűrte a pénzt s e közben kezdett felvonulni arczára az öntudatos öröm piros színe. A körülállók gratuláltak a nagy szerencséhez, ő mosolyogva fogadta az üdvözleteket. Szobájába vonult drága terhével, becsöngette a pinczért és egy marék aranyat nyomott a kezébe. Ennyit megért az élete ! — Mikor indul innen vonat ? — kérdezte a görnyedező Jeant. — Egy óra múlva, monsieur, két irányban is. — Mindegy, akárhová, csak el innen gyorsan. Hozz kocsit, fiam ! Egy óra múlva vonaton ült és robogott hazafelé. Még a levelet is ott feledte a pinczérnél, talán csak lesz annyi esze, hogy nem küldi el. Hadd maradjon nála emlékül, úgy sem ért belőle a jó fiú egy szót sem. Dömöki Béla kezében azóta senki sem látott kártyát. Ha a plébánosok tarokkpartiéjához hiányzik a negyedik, hiába biztatja a szent atya akár a másvilági üdvösséggel (félig-meddig már úgy is ismeri azt), le nem ülne többet semmiféle szerencsejátékhoz. AZ ARANYOS-SZÉKI MOHÁCSI NYELVEMLÉKEK* (Kivonat Kunfalvy pál felolvasásából. Mohács, Aranyos-székben, kis falu Felvincz és Torda közt; mindössze 185 háza és 876 telke van. Neve már a XIII. században előjön. Az 1257—1272. évek valamelyikén Comes Chelleus, filius Chellei de Toroczkó a maga várát az Aranyos mellett tartózkodó kézdi székelyeknek engedi által használat végett, a míg ott lesznek, de a várnak tulajdonjogát megtartja magának. Ki vagy mi zavarta ki a kézdi székelyeket, nem tudni, valamint azt sem, miért szállottak meg éppen az Aranyos mellékein ? 1289-ben IV. László az Aranyos mellékén lakó székelyeknek, atyja István és a maga idejében tett szolgálataikért örök adományul adja a tordai királyi vár Aranyos nevű földjét, az Aranyos és Maros vize mellett, melyet már atyja István az említett székelyeknek adományozott volt. — 1291-ben III. András megerősíti Lászlónak ez adományát s az oklevélben előszámlálja a helyiségeket is. Ezek közt van Muhach, a mai Mohács is. A székelyek magyar nyelvűségén nem lehet kételkedő Az «Akadémiai Értesítő» márcziusi füzetéből, nünk. Mohács vagy Mohács községe tehát okvetetlenül magyar vala. 1642-ben készült az «Urbarium, seu liber Lustralis sedis Aranyos», mely magában foglalja Aranyos-széknek nemeseit, régi és új primipilusait, továbbá pixidarius gyalogjait és meg van a magyar nyelvű eskü-formula is, melylyel ifj. Rákótzi György uramnak örök hűséget esküsznek. A mohácsi nemesek és prixidariusok névsorából kitűnik, hogy 1642-ben már oláhok valának a mohácsi székelyek közt, kik azonban magyarul esküvén meg, magyarul mind beszéltének és tudnak vala. 1579-ben Stefan Colceriu mohácsi pópa többek közt ezt írja Hasdeunak Bukarestbe : «A falu egészen rumán. Vagy három czigányt kivéve, nincsen abban idegen. Az utolsó zsidó 1569-ben hagyott el minket; azóta más nem fészkelte be magát. Mohácson 1580—1620-ig Gergely (Grigor) nevű pópa lelkészkedett, a kinek tudománya nem vola nagy, — úgymond Hasdeu — de annyit még is tud vala, mint népe, s ő a nép számára, a nép nyelvén írt. 1600 táján kezdő vallásos népszerű könyveket szláv nyelvből oláhra fordítani. A kézirat 4-ed rétű, bőrrel bevont fatáblába van kötve. A kötés hátán latinul az áll, hogy Gyulafejérvárott valakié vala 1770-ben. A 153. lapján a magyar Miatyánk van cyrill betűkkel, s ez a mohácsi magyar nyelvemlék. Thallóczy Lajos, a közös pénzügyi levéltár igazgatója Bécsben hírét vévén annak a Miatyánknak, Brann János akad. könyvtárnokhoz fordult Bukarestben, a ki lefényképeztette az Írást. A magyar Miatyánk cyrill betűkkel így szól: «Mi agiagaka, ki vagi menegebene, szereletesek te neved ; jujun te országod ; legen te akaratudod mikipen menimekiban azonokipan e felden is; i mi kirnj árukat emden anpiat adgiad nikik mo ; se bucseasd meg nekik one a mi buneniket mikipen mi szi mege bucsetunku alenik veteteknek; isi ne végi kesetetet, de szabadicsi goszosztolo , merte tetedede a roszagu hatalom, a deseg med oreki ament. Amint látjuk, lehetőleg el van rontva sok szó, mi világos bizonysága, hogy ennek írója, a ki a cyrill betűs Miatyánkot lemásolta, nem érti vala a nyelvet. Ezt leginkább a betűk helyeinek elcserélése mutatja, p. o. emben minden helyett, bűneinket bűneinket helyett ; valamint szükségtelen betűnek betoldása, ebben : kimjarukat kinyerünket helyett; vagy az ellenkező, szükséges betűnek elhagyása, ebben: kesetet késértet helyett, vagy végre a betűnek félreismerése, ebben: goszosztol gonosztól helyett. Egyébiránt nem kis mesterség volt latin betűkkel is leírni a magyar szók hangjait ; cyrill írással még nagyobb bajjal járt az. Abban nincsen jegy az ö-re, M-re, gy-re, ny-re. Feltűnik a cyrill betűjü Miatyánkban az w-nek elhagyása a nikik , nékünk, alenik ellenünk, kinyerük , kinyerünk. Ez nyilván oláh hatás , mert a convent-ből az oláhban kuvent, contra-ból catra, canton-ból catun stb. lett. Bátran állíthatjuk, hogy az, ki először írta le cyrill betűkkel a Miatyánkot, azt könyv nélkül tudván, kiejtése szerint rakta a betűket; a leiró vagy másoló pedig nem értvén a nyelvet, az írási botlásokat követte el. De miért volt szükség az eltorzított Miatyánkra ? — A felelet egy ethnographiai phasist beszél el, melyet a következő értet meg velünk. Brassóban az evangélikus magyar lelkészszel, Moór Gusztávval, az ottani nemzetségi és felekezeti viszonyokról értekezvén, a tisztelendő úr elmondá Hunfalvynak, hogy német evangélikusok a külvárosban gyakran szólítják föl, hogy temesse el hallottjaikat, arra kérvén őt, hogy csak a Miatyánkot mondja el németül. De ő, úgymond, szívesen elvégzi az egész szertartást németül, ha kívánják, többnyire azonban beérik a német Miatyánkkal. Amit a brassói német evangélikusok csak kényelemből tesznek, mert közelebb van hozzájuk a magyar evangélikus lelkész, mint a német lelkészek, azt Erdélyben sok helyütt a magyarok szükségből tették vala a XVI. században. Magyar papjok nem lévén, az oláh pópához folyamodtak, s beérték avval, ha a pópa magyarul imádkozta el aMiatyánkot. Erdélyben a magyar papok is, katholikusok úgy, mint nem katholikusok, urak valának. A mely községben a hívek száma, bármi oknál fogva is, megfogyott, oda nem igen járt magyar pap az egyházi szolgálat teljesítése végett. Az oláhoknál ellenben szokás volt, hogy már öt-hat családnak is pópája legyen; az oláh tehát sohasem szorult idegen papra, bármi szükségében is. De a magyar, akár katholikus, akár nem-katholikus, már a XVI-dik században igen gyakran idegen papra szorult, s ez, t. i. az oláh pópa, mindenütt ott volt. A temető pópa elmondhatta jól-rosszul a magyar Miatyánkot, az kielégíti vala a szomorú feleket. A pópa olyan lévén, mint a többi földmivelők, maga kezével szántván és kapálván, társadalmilag is közelebbről érintkezett a lakosokkal, mint más pap; keresztelés és temetés valának legszorgalmasabb hit- és nemzetiség-térítők. Mert a mely háznépben temetést vagy keresztelést végzett a pópa, azon háznép hamar oláhhá lett. A megfogyatkozott magyar lakosok így enyésztek el sokhelyütt. Különben a földesurak is szívesebben láttak oláh mintsem magyar parasztokat. A mohácsi cyrill betűs Miatyánk tehát nem nyelvénél, hanem ethnográfiai tanulságánál fogva nevezetes. De a mohácsi nyelvemlékeknek magyar történelmi érdekek is van. Gergely pópa, Jézus Krisztus levelének — mely az égből esett le Jeruzsálembe, az emberek megtérítésére — fordítása végén azt irá szlávul: Megiratott márczius hava 19-én Báthori Zsigmond király napjaiban, Krisztus után 1600-dik évben. Az oláh új-testamentom czímében olvassuk, hogy Rákóczi György, Erdély királya (Krail Ardealului) Ő Felségének költségén nyomatott Belgrádon (Gyula-Fejérvárott) 1648-ban. Cipariu hibának tartja az «Erdély királya» czímet, mert Rákóczi csak fejedelem vola. Hunfalvy is annak idejében azt hitte, hogy inkább hízelgésből, mintsem diplomatikus hűségből, nevezők királynak Rákóczi Györgyöt. Azonban látjuk, hogy a mohácsi pópa is 1600-ban Bátori Zsigmondot királynak nevezi kéziratában, mely nem jutott a közönség elé, a melyben tehát nem is akarhatott hízelkedni a fejedelemnek. A király czímet a török diplomatia hozta volt divatba. I. János és II. János Zsigmond a Szultán által elismert királyok valának , ezektől ment át a királyi czím a Bátoriakra, Bethlenre és Rákóczira is. Az oláhok a török diplomatia útján nevezték hát királyoknak az erdélyi fejedelmeket. ORSZÁG-VILÁG JEGYZETEK. Irta JUSTH ZSIGMOND. Mindegyik kimúlt, elhamvadt szerelem elvisz magával énünkből valamit. Bonczol valamit lelkünkben és füsttel, hamuval, sötétséggel tölti meg. Soha sem érez ember önmaga iránt oly megvetést, mint akkor, midőn tudatára ébredt annak, hogy egy értelme nem volt méltó önmagához. Arról biztosak vagyunk, amit adunk valakinek, arról nem, amit várunk tőle, így a boldogságot nem abba, amit kapunk, hanem abba, amit adunk, kell fektetnünk. Szenvedésével szemben mindenki elhagyatott. Amit érzésben valakire pazaroltunk, csakis ahhoz hasonlítható, amit általa szenvedtünk. Az asszony tán megbocsátja néked, ha megtörted szívét, soha azt, ha hiúságát sértetted meg. Soha sem végeztünk azzal tökéletesen, akire érzelmeinket pazaroltuk. A történteket sem az ő lelkéből, sem a mienkből elmosni nem lehet. Érzés követi mindig az érzést. A szerelem megszűnte néha barátságot, gyakran szánalmat, igazi sokszor gyűlöletet szül. És ha az ember felejtett, ez a feledés által támadt úr a legérezhetőbb! Lelki magányunkat meg kell bocsáttatnunk az által, akinek lelkünket fölajánljuk. És mégis! Boldoggá éppen a saját lelki szenvedéseink közlése által tehetünk valakit. Lehetséges-e szerelem vagy barátság nagyobb annál, amelyet két szenvedés kicserélése szült ? Az a férfi, ki nem szenvedett, egy eunuch hatását teszi. A küzdés, a szenvedés érleli meg a férfit, teszi férfivá. ‘ ~Egy barátunknak mindent meg kell bocsátanunk, kivéve azt, amit önmaga ellen követett el. Milyen pompás villámhárító egy nagy szerelem! Hány hiábavaló kicsinyes érzést öl meg csirájában, mennyi ostobaság elkövetését akadályozza meg! Ha más anyagból vagy, mint a többiek, igyekezned kell ezt magadnak megbocsátanod. Miután minden nagyobb méretű tulajdon irigységet, rosszakaratot, igen gyakran gyűlöletet szül. Ha úgy adja az illető magát, amilyen, azon tulajdonai által árt magának legtöbbet, amelyek által a többi fölött áll. Ha pedig eltitkolja kivételes tulajdonait, a komédia játszása alacsonyítja le. A közvetlenségnek így csak egy módja van : kerülni a tömeget, egyeseknek élni! 199