Ország-Világ, 1890 (11. évfolyam, 27-51. szám)

1890-12-20 / 51. szám

830 X. frtoli.m. ARAD és VIDÉKE »oi­taut ruuitiue a A KATH. TANÍTÓK ÁRVAHÁZA. Hugo Viktor, a francziák nagy költője, egyik szép versében irja, hogy nem kivan oly házat látni, «melynek nincs gyermeke». S igaza is volt, hiszen a gyermek a család költészete, mely annak fényét és varázsát adja meg. A­mi a virág a fán, az ének a madár ajkain, a szeretet az emberi szívben, az a gyermek a családi házban. Az arcza ragyogó, mint az angyaloké, beszéde mint csengő költemény, szeme mint égbe szálló imád­ság ; van rajta valami — mint Dupanloup püspök mondja — ,a­mit frissen hozott magával a menny­országból». Fájdalom, mégis megtörténik sokszor, hogy ez az arcz is elhervad csakhamar, szépsége eltűnik, szemeinek sugára megtörik, lágy arczát a bánat könnyei mossák, mielőtt az örömet megízlelné. Vannak sokan, kik nem ismerve a szülői szeretet fényét és melegét, mint a korán letört virág, sínylődnek elhagyatva az édes gyer­mekkoron át, osztályrészük nyomor, kísérőjük fájdalom, sorsuk a szenvedés, a szegény elhagyatott árvák. Állam és társadalom, egyház és jótékonyság sietnek segélyükre,­­ de ez még mind kevés. Hetven árva­házunk van, ezekben majdnem háromezer árva, mind­egyiknek évi ellátása csak 216 írtba került. Mily csekély összeg, s mégis milyen sok, ha azok nagy számára gondolunk, kiket be nem fogadhatnak ez intézetek falai közé! Azok sírnak és szenvednek tovább. A majdnem 24 ezernyi néptanító árvái részére is csak két-három ilyen árvaház létezik, pedig de mennyire lenne szükség. Azért indítottam én mozgalmat a kath. tanítók árvaháza érdekében, azért hívtam fel arra a jóakaratos emberek figyelmét. A­kinek sok van, adjon többet, a­kinek kevés van, nyújtson kevesebbet. Lehet,hogy csak egy könnyet fog felszárítani, de a ki egy könnyet leterült, már nem hiába élt.Komlóssy Ferencz. 37. szám. Karczag, 1890 szeptember 14. XV. évfolyam, Társadalmi, IsmertllerJesikl- « sirph­nmlwh n­­tllap, Jöbb egylet küdönye,, ÉNEK A SZERKESZTŐI OLLÓRÓL. Te lesz­ ma énekemnek tárgya, Oh szerkesztői olló! Ha szándékomban megsegítend Az isteni Apolló. Te rólad még nem énekeltek Nagy érdemid feledték; Pedig sok «költő» van közöttük, Kik jó hasznodat vették. De hisz tán ép azért feledték Nagy érdemeid, olló, Bár énekelni méltóbb tárgyat Nem adhat már Apolló, Mivel az érdem­i dicsőséget ük mind másokra költik ; Holott a tiéd nem kell költni, Mint sokszor kell a többit. Im most is itt vagy oldalamnál S bölcs nyugalommal nézed, Hogy készül a vers, melynek czélja Megörökítni téged. Pedig te ezt nem kérted tőlem, Mint némely élő nagyság, Ki boldog, hogyha — érdemét nem ! — Csupán nevét olvassák ! Ám máskor nem maradsz ily csendes Nyugodtan oldalamnál, De mintha finom hosszúszárnyú Csapongó fecske volnál. Két szárnyadat aczélerővel Nagysebtiben kibontod, És a hiányzó híreket mind Csattogva összehordod. Oh drága olló ! mily jó kedvvel Megy a munka tenálad, A tér, idő, a bérez, a tenger Utadba mind nem állhat. ORSZÁG-VILÁG Egy perez elég , te rögtön kész vagy Pest, Páris és Londonnal, S mi hír van itt, mi hír van ott, Megszerzed azt azonnal. Hajótörés, hol százan vesztek A szörnyű tengerrészben; Szülőgyilkosság, hol a gyermek Atyjára támadt bőszen. Rémtette egy családapának, Ki gyermekit megölte, Mert az éhségtől szenvedőket Tovább már nem nézhette. Öngyilkosság, sokféle módon, Mert változik divatja; Balvégű párbaj, mely a gazsit Immár hőssé avatja. Egy pénztárosnak eltűnése Egynéhány százezerrel. Mert kisebbfajta ily cselekmény Ma már nem is tűnik fel. Ám teljessé csak azzal lesznek A nagyvilági hírek, Hogy London alá miképen raktak Dynamitot az írek , Bulgáriának sorsa mint áll, És az orosz mint készül, Kit tönkre tenni mi fogunk majd Irtóztató vitézül. Mindez, s ki tudja még mi minden Röviden avagy hosszan, De csalhatatlanul és bölcsen Megírva áll lapomban. S a jó közönség, mely a lapnak Uj számát várva várja, Mindazt, mi borzasztó, mi rémes ügy adja szájról szájra! S midőn a város és a környék Lett izgalomban, lázban: A szerkesztőnek gratulálni Sietnek száz meg százan. Pedig az érdem egyedül csak A tied, drága olló! Kit társamul a szerkesztésben Mellém adott Apolló. Azért az Isten s embereknek Előtte­­m kitárom, Hogy honnan és kitől kölcsönzőm Rettentő tudományom. Mert szent igaz, — ha tiszteletre Méltán méltó az érdem — Már olyan nincs, mely túltehessen A legfön — a tiéden! III. évfoham IMU OVIM«* < 'v ****■ Tw»pi*»iUi IS&A' JU. M. «lim. Ssnikit, ion.­­ VESZPRÉMI FÜGGETLEN HÍRLAP A SAJTÓ ÉS A KÖZÖNSÉG. Nincs foglalkozás, mely körül az ellentétek oly mértékben csoportosulnának, mint a hírlapíróé. Szeretik és gyűlölik, keresik és kerülik, dicsérik és ócsárolják, hasznosságát emlegetik, hogy mind­járt rá a legkárosabb hatásúnak mondhassák. És ez így megy, kezdve a német császáron a ki nemrég elzüllött gimnazistáknak — és Bismarck herczegen, — a ki tévesztett pályája embereknek tartja a hírlapírókat — egészen az utolsó mun­kásig, ki nehezen szerzett csekély munkabérének egy részét adja oda, hogy egy lapot vehessen. Ezek a külső ellentétek. Vannak azonban olyanok is, melyek magában a foglalkozásban találhatók fel, így alig van ember, kinek oly sok idő állna rendelkezésére, mint a hírlapírónak, daczára annak, hogy roppant sokat dolgozik. Munkássága felületes, a pillanatnyi benyomások eredménye, szorgos elő­tanulmány, folytonos tanulás és nagy emberisme­ret alapján. Munkájának eredménye úgynevezett tiszavirág, melyet a következő nap már eltemet, már előzőleg óriási port vert fel és az egész tár­saságnak, minden rendű és rangú olvasónak be­szédtárgya volt. Ez ellentétek teszik megfoghatókká azon félszeg nézeteket, melyek a társadalomban a hírlapíróról még most is kerengenek. Állása itt körülbelül ugyanaz, mint volt még e század derekán a szí­nészeké és a minő még mai nap is a­­ színész­nőké. Azzal a különbséggel azonban, hogy míg az előbbieknek a közönség pillanatnyi felhevülése nyújt némi, habár múló kárpótlást, addig a hírlap­írónál a legfényesebb produktum sem hoz elisme­rést. Sőt éppen ellenkezőleg áll a dolog. Nincs ERDÉLYI HÍRADÓ POLITIKAI NAPILAP szigorúbb bíráló az újságolvasónál. Nincs az az elrejtett hiba vagy kézzelfogható tévedés, melyet ne az íróra igyekeznék tolni. A legszorgosabb vegyelemző nem képes az elemeket annyira alkat­részeikre bontani, mint teszi azt az újságolvasó olvasmányával. Ehhez járul aztán, hogy a zsurna­liszta nem hajlandó az újságolvasónál a művelt­ség azon mértékét föltételezni, mely őt a kritikára feljogosítaná. E kölcsönös mérlegelésből következik azután az az állapot, hogy az olvasó, bár szereti «lapját», lenézi a hírlapí­ól, míg ez utóbbi, bár általánosságban keresi az olvasót, kicsinyli ezt egyes megjelenésében. Azonfelül a sajtó egy nagy hatalom, a közvé­lemény szócsöve és vezetője. Nincs a modern élet­nek oly zuga, hol befolyása érezhető ne volna. A nyomtatott betű mindenkit eltalál, legyen az híres államférfiú, népszerű agitátor vagy akár milliók fölött álló uralkodó. Mennyi érdek szenved ily kö­rülmények közt csorbát, mennyi becsvagy hajó­törést ? És mindezt az a szeretve-gyűlölt hirlap­­író teszi! Hozzájárul aztán még az is, hogy a nagyközönség ily iránylattal szemben egészen véd­telen. De ha mégis védeni akarja magát, ismét csak a sajtóhoz kell folyamodnia, tehát mintegy kölcsönkéri azt a fegyvert, melylyel csak az imént sebezték meg és melylyel bánni nem igen tud. Csoda e, ha ily körülmények közt a legmagasabb poleton állóktól le a napszámosig ellenszenv, mu­tatkozik a hírlapírók iránt, mely — mint legkö­zelebb a német császár példája mutatja — néha ugyancsak erős szavakban nyer kifejezést ? Így volt ez a journalizmus fejlődése kezdetén, így van ez most és így lesz később is. 1890

Next