Ország-Világ, 1890 (11. évfolyam, 27-51. szám)
1890-12-20 / 51. szám
830 X. frtoli.m. ARAD és VIDÉKE »oitaut ruuitiue a A KATH. TANÍTÓK ÁRVAHÁZA. Hugo Viktor, a francziák nagy költője, egyik szép versében irja, hogy nem kivan oly házat látni, «melynek nincs gyermeke». S igaza is volt, hiszen a gyermek a család költészete, mely annak fényét és varázsát adja meg. Ami a virág a fán, az ének a madár ajkain, a szeretet az emberi szívben, az a gyermek a családi házban. Az arcza ragyogó, mint az angyaloké, beszéde mint csengő költemény, szeme mint égbe szálló imádság ; van rajta valami — mint Dupanloup püspök mondja — ,amit frissen hozott magával a mennyországból». Fájdalom, mégis megtörténik sokszor, hogy ez az arcz is elhervad csakhamar, szépsége eltűnik, szemeinek sugára megtörik, lágy arczát a bánat könnyei mossák, mielőtt az örömet megízlelné. Vannak sokan, kik nem ismerve a szülői szeretet fényét és melegét, mint a korán letört virág, sínylődnek elhagyatva az édes gyermekkoron át, osztályrészük nyomor, kísérőjük fájdalom, sorsuk a szenvedés, a szegény elhagyatott árvák. Állam és társadalom, egyház és jótékonyság sietnek segélyükre, de ez még mind kevés. Hetven árvaházunk van, ezekben majdnem háromezer árva, mindegyiknek évi ellátása csak 216 írtba került. Mily csekély összeg, s mégis milyen sok, ha azok nagy számára gondolunk, kiket be nem fogadhatnak ez intézetek falai közé! Azok sírnak és szenvednek tovább. A majdnem 24 ezernyi néptanító árvái részére is csak két-három ilyen árvaház létezik, pedig de mennyire lenne szükség. Azért indítottam én mozgalmat a kath. tanítók árvaháza érdekében, azért hívtam fel arra a jóakaratos emberek figyelmét. Akinek sok van, adjon többet, akinek kevés van, nyújtson kevesebbet. Lehet,hogy csak egy könnyet fog felszárítani, de a ki egy könnyet leterült, már nem hiába élt.Komlóssy Ferencz. 37. szám. Karczag, 1890 szeptember 14. XV. évfolyam, Társadalmi, IsmertllerJesikl- « sirphnmlwh ntllap, Jöbb egylet küdönye,, ÉNEK A SZERKESZTŐI OLLÓRÓL. Te lesz ma énekemnek tárgya, Oh szerkesztői olló! Ha szándékomban megsegítend Az isteni Apolló. Te rólad még nem énekeltek Nagy érdemid feledték; Pedig sok «költő» van közöttük, Kik jó hasznodat vették. De hisz tán ép azért feledték Nagy érdemeid, olló, Bár énekelni méltóbb tárgyat Nem adhat már Apolló, Mivel az érdemi dicsőséget ük mind másokra költik ; Holott a tiéd nem kell költni, Mint sokszor kell a többit. Im most is itt vagy oldalamnál S bölcs nyugalommal nézed, Hogy készül a vers, melynek czélja Megörökítni téged. Pedig te ezt nem kérted tőlem, Mint némely élő nagyság, Ki boldog, hogyha — érdemét nem ! — Csupán nevét olvassák ! Ám máskor nem maradsz ily csendes Nyugodtan oldalamnál, De mintha finom hosszúszárnyú Csapongó fecske volnál. Két szárnyadat aczélerővel Nagysebtiben kibontod, És a hiányzó híreket mind Csattogva összehordod. Oh drága olló ! mily jó kedvvel Megy a munka tenálad, A tér, idő, a bérez, a tenger Utadba mind nem állhat. ORSZÁG-VILÁG Egy perez elég , te rögtön kész vagy Pest, Páris és Londonnal, S mi hír van itt, mi hír van ott, Megszerzed azt azonnal. Hajótörés, hol százan vesztek A szörnyű tengerrészben; Szülőgyilkosság, hol a gyermek Atyjára támadt bőszen. Rémtette egy családapának, Ki gyermekit megölte, Mert az éhségtől szenvedőket Tovább már nem nézhette. Öngyilkosság, sokféle módon, Mert változik divatja; Balvégű párbaj, mely a gazsit Immár hőssé avatja. Egy pénztárosnak eltűnése Egynéhány százezerrel. Mert kisebbfajta ily cselekmény Ma már nem is tűnik fel. Ám teljessé csak azzal lesznek A nagyvilági hírek, Hogy London alá miképen raktak Dynamitot az írek , Bulgáriának sorsa mint áll, És az orosz mint készül, Kit tönkre tenni mi fogunk majd Irtóztató vitézül. Mindez, s ki tudja még mi minden Röviden avagy hosszan, De csalhatatlanul és bölcsen Megírva áll lapomban. S a jó közönség, mely a lapnak Uj számát várva várja, Mindazt, mi borzasztó, mi rémes ügy adja szájról szájra! S midőn a város és a környék Lett izgalomban, lázban: A szerkesztőnek gratulálni Sietnek száz meg százan. Pedig az érdem egyedül csak A tied, drága olló! Kit társamul a szerkesztésben Mellém adott Apolló. Azért az Isten s embereknek Előttem kitárom, Hogy honnan és kitől kölcsönzőm Rettentő tudományom. Mert szent igaz, — ha tiszteletre Méltán méltó az érdem — Már olyan nincs, mely túltehessen A legfön — a tiéden! III. évfoham IMU OVIM«* < 'v ****■ Tw»pi*»iUi IS&A' JU. M. «lim. Ssnikit, ion. VESZPRÉMI FÜGGETLEN HÍRLAP A SAJTÓ ÉS A KÖZÖNSÉG. Nincs foglalkozás, mely körül az ellentétek oly mértékben csoportosulnának, mint a hírlapíróé. Szeretik és gyűlölik, keresik és kerülik, dicsérik és ócsárolják, hasznosságát emlegetik, hogy mindjárt rá a legkárosabb hatásúnak mondhassák. És ez így megy, kezdve a német császáron a ki nemrég elzüllött gimnazistáknak — és Bismarck herczegen, — a ki tévesztett pályája embereknek tartja a hírlapírókat — egészen az utolsó munkásig, ki nehezen szerzett csekély munkabérének egy részét adja oda, hogy egy lapot vehessen. Ezek a külső ellentétek. Vannak azonban olyanok is, melyek magában a foglalkozásban találhatók fel, így alig van ember, kinek oly sok idő állna rendelkezésére, mint a hírlapírónak, daczára annak, hogy roppant sokat dolgozik. Munkássága felületes, a pillanatnyi benyomások eredménye, szorgos előtanulmány, folytonos tanulás és nagy emberismeret alapján. Munkájának eredménye úgynevezett tiszavirág, melyet a következő nap már eltemet, már előzőleg óriási port vert fel és az egész társaságnak, minden rendű és rangú olvasónak beszédtárgya volt. Ez ellentétek teszik megfoghatókká azon félszeg nézeteket, melyek a társadalomban a hírlapíróról még most is kerengenek. Állása itt körülbelül ugyanaz, mint volt még e század derekán a színészeké és a minő még mai nap is a színésznőké. Azzal a különbséggel azonban, hogy míg az előbbieknek a közönség pillanatnyi felhevülése nyújt némi, habár múló kárpótlást, addig a hírlapírónál a legfényesebb produktum sem hoz elismerést. Sőt éppen ellenkezőleg áll a dolog. Nincs ERDÉLYI HÍRADÓ POLITIKAI NAPILAP szigorúbb bíráló az újságolvasónál. Nincs az az elrejtett hiba vagy kézzelfogható tévedés, melyet ne az íróra igyekeznék tolni. A legszorgosabb vegyelemző nem képes az elemeket annyira alkatrészeikre bontani, mint teszi azt az újságolvasó olvasmányával. Ehhez járul aztán, hogy a zsurnaliszta nem hajlandó az újságolvasónál a műveltség azon mértékét föltételezni, mely őt a kritikára feljogosítaná. E kölcsönös mérlegelésből következik azután az az állapot, hogy az olvasó, bár szereti «lapját», lenézi a hírlapíól, míg ez utóbbi, bár általánosságban keresi az olvasót, kicsinyli ezt egyes megjelenésében. Azonfelül a sajtó egy nagy hatalom, a közvélemény szócsöve és vezetője. Nincs a modern életnek oly zuga, hol befolyása érezhető ne volna. A nyomtatott betű mindenkit eltalál, legyen az híres államférfiú, népszerű agitátor vagy akár milliók fölött álló uralkodó. Mennyi érdek szenved ily körülmények közt csorbát, mennyi becsvagy hajótörést ? És mindezt az a szeretve-gyűlölt hirlapíró teszi! Hozzájárul aztán még az is, hogy a nagyközönség ily iránylattal szemben egészen védtelen. De ha mégis védeni akarja magát, ismét csak a sajtóhoz kell folyamodnia, tehát mintegy kölcsönkéri azt a fegyvert, melylyel csak az imént sebezték meg és melylyel bánni nem igen tud. Csoda e, ha ily körülmények közt a legmagasabb poleton állóktól le a napszámosig ellenszenv, mutatkozik a hírlapírók iránt, mely — mint legközelebb a német császár példája mutatja — néha ugyancsak erős szavakban nyer kifejezést ? Így volt ez a journalizmus fejlődése kezdetén, így van ez most és így lesz később is. 1890