Ország-Világ, 1891 (12. évfolyam, 1-26. szám)
1891-02-14 / 7. szám
Budapest, 1891 február 14. 7-ik szám . Xll. évfolyam. ORSZAG-VILAG Hirdetések helyben fölvétetnek a kiadóhivatalban (Erzsébet-körút 12. sz. a.) és bármelyik hirdetési iroda útján.Felelős szerkesztő: BENEDEK ELEK. Franczia-, Angolország-, Belgium- és Hollandiából hirdetéseket John F. Jones et O (Páris), irodájától fogadunk el. Szerkesztőség és Kiadóhivatal : BUDAPEST, VII. KERÜLET, ERZSÉBET KÖRÚT 12. SZÁM, HOVA a lapnak szánt közlemények küldendők. ELŐFIZETÉSI FELTÉTELEK: Egész évre... ___ ___ 10 frt Negyedévre........... 2 frt 50 kr Félévre ........................... 5 * 1 Egy hóra ... * 85 Egyes példányok 20 krért kaphatók Budapest, Erzsébet körút 12. Az ELŐFIZETÉSI PÉNZEK A PALLAS IROD. ÉS NYOMDAI RÉSZVÉNYTÁRSASÁGHOZ (IV., KECSKEMÉTI UTCZA 6. SZ.) KÜLDENDŐK. A VÉR REGÉNY. Irta BENICZKYNÉ BAJZA LENKE. (Folytatás.) VII. Leóna grófné órái nem folytak ez idő alatt ily derülten. Leánya után sietve, azt szobája ajtajánál találta; úgy látszott, a kertbe akart menni, mert fején kalap volt, napernyő és keztyü kezében. — Hová mégy ? — szólítá meg Leóna grófné. — Maradj. Ezentúl nálam nélkül nem hagyod el e házat. Ma este Monte-Carlóba megyünk a nyolczórai vonattal, Salome grófné estélyére. — Nem megyek, — válaszolt daczosan Desirée. — Akkor itthon maradunk. De egyedül nem megy sehova. Desirée könnyekben tört ki. — Fogoly vagyok én? — kiálta zokogva. — Minden szabadságod meg volt eddig, — válaszolt keserűen a grófné. — Visszaéltél vele. Ezentúl jobban fogok vigyázni reád. Desirée egy közel álló székbe rogyott s betakarta arczát. — Csendesülj, — szólt hozzá most Leona grófné enyhébb hangon. — Minden leánynak vannak csalódásai, s a te szenvedélyes természeted erősebben lázad föl minden ellen, a mi nem történik tetszésed szerint. El fogunk innét utazni. Bár soha ne jöttünk volna e helyre, sok bánat és szenvedéstől lettünk volna megkímélve. Desirée pár perczig néma maradt. Levette arczárói kezeit s anyjára függesztve tekintetét, erősen küzdött azzal, amit mondani akart. — Szólj, — biztatá Leona, szeretettel simogatva meg Desirée fejét. — Arczodról látom, hogy mondani akarsz valamit. Légy egészen őszinte hozzám; tudod, hogy nincs senki e földön, aki Hálámnál jobban szeretne. Minden kívánságodat teljesítem, egynek kivételével. Mert ez az egy lehetetlen. Desirée mély lélegzetet vett, azután fölugrott helyéről. — Én pedig csupán ezt az egyet kívánom, s inkább meghalok, minthogy erről lemondjak, — szólt határozottan és teljes nyugalommal. — Azok után, amik ma történtek ? — kérdé fájdalmasan Leona. — Egy megbélyegzett ember neje akarsz lenni, te, Ábray Desirée, ki válogathatsz a kérők között! ? — Livia előbb a kapitányt megöli, azután férjem lesz. Ami ma rajta történt, az egyszerűen szerencsétlenség és nem becstelenség. Ez mindenkin megtörténhetik, ha a sors oly durva emberrel hozza össze, mint a minő Lonzano. — Pirulni kellene miatta. Soha se tudnád, hol és mikor gyaláztatik meg az a név, melyet viselsz. — Ezzel nem törődöm. — Ha nem állsz el e kívánságodtól, és tegyük fel, hogy én belefáradva a küzdelembe, hagylak menni útadón, ezennel kijelentem és esküszöm, hogy többé ez életben nem találkozunk. Meghaltál reám nézve. Neked nincs anyád, nekem nincs gyermekem. Válassz köztem és közötte. Egyikünkről le kell mondanod. Desirée megrendülve állt anyja előtt. Habozott. Ily hangon és ily erős fájdalommal még sohasem hallotta anyját beszélni. Fejét lesütő, arczán újra könnyek omlottak alá, sírva borult a grófné keblére, ki remélni kezdett, bár nem bízhatott a vérben. Ez az elérzékenyülés és ez a habozás nem egy jelenetre emlékeztetőtt a házas életből. Nem egyszer remélt és bízott, hogy megtérő áll előtte férjében és mindannyiszor csalódott. A következés megmutatta, hogy félelme, bizalmatlansága alapos volt. Desirée nem folytatta ez este a vitát. Nem ellenkezett, hogy Salome grófné estélyében részt vegyenek. A szokott gonddal felöltözködött s a nyolczórai vonattal Monte-Carlóba mentek, hol valószínűleg Liviót is remélte találni. De az nem volt ott s Leona grófné észrevette a csalódást leánya arczán. Egész este figyelt reá, de az kikerülte figyelmét, hogy Desirée a társaság tagjainak egyikével hosszasan társalgott. Livió barátja volt ez, üzenetet hozott tőle. — Livió nem jöhetett el, mert nem kapott meghívást, — mondá neki az ifjú, — engem bízott meg, hogy adjam át üdvözletét és kérelmét, hogy holnap reggel menjen le a grófnő a tengerpartra, ott ő várni fogja, mert okvetetlen beszélnie kell önnel. — Köszönöm, — szólt Desirée, ki nem egyszer vett át már ily üzenetet az ifjú francziától, Liviónak meghitt barátjától, ki rendesen Párisban élt, Liviót gyermekkorától ismeri s valószínűleg Livióval hasonló utakon haladt. — Elmegy ? — kérdé a franczia sürgetőleg. — Ott leszek, — felelt Desirée halkan, habozva, mintha érezte volna, hogy ez ígérettel egész életét semmivé teszi. De egy kérdést intézek önhöz, melyet nem tudom miért, Liviónak még sohasem mertem föltenni. — És az? — Kik voltak Livió szülei ? Hová való, s ha nincs e vidéken, hol szokott tartózkodni ? — Mindenfelé,—válaszolt mosolyogva a franczia. — Livie szerencsétlen ember, ki érdemes a szánalomra. Atyja sohasem törődött vele. Anyja meghalt s e zsenge korában árván maradt. A sors és az élet hányták-vetették a fiút ide s tova; a balsors és a körülmények gyakran kétes, veszedelmes helyzetbe sodorták. — Ő sohasem oGSZé'A nekem múltjáról. — Mert büszkébb, mint hogy panaszkodjék. Daczol az élettel és annak viharaival, s egy reménye van csak, az ön szerelme, ezért az egyért örömmel adná életét. Desirée kipirult és elfordult. Valami kellemetlen érzés szállta meg e szavakra. A fiatal franczia hangjában és modorában volt valami, ami nem tetszett neki. Bár nem volt fogalma a helyesről, minda mellett ösztönszerűleg érzé, hogy ez a társalgás rá nézve lealázó és méltatlan. Szó nélkül, könnyű főhajtással távozott az ifjútól. Egy leányból álló csapathoz lépett, ezek azonban meglehetős hidegen fogadták. Mindnyájuknak meg volt tiltva anyjuk részéről, hogy hosszasabban foglalkozzanak vele, s csak anynyira bocsátkoztak társalgásba vele, mennyit a jó nevelés okvetlen megkövetelt. De ő ezt nem vette észre. Nagyon el volt foglalva önmagával s a ránézve zajos nap eseményeivel. Futólag társalgott még néhány férfiúval, kik őt ma mindnyájan feltűnő csendesnek, komolynak találták, holott máskor egyike volt a legélénkebb s legmulatságosabb ifjú hölgyeknek. Éjfél után az egész nizzai társaság egyszerre ment az utolsó vonattal haza. A villába érkezve, Desirée szokott szeretettel mondott anyjának jó éjszakát és fáradtan feküdt le ágyába. De nem tudott aludni. A holnap reggeli találkozás Livióval nyugtalanította s az a kérdés, hogy sikerül-e a házat észrevétlenül elhagynia. Alig lehet valami szebb, mint egy reggel a Riviérán ! A köröskörül emelkedő Alpesek hóval fedett csúcsai kék és rózsaszínben ragyognak a fölkelő nap tündöklő sugaraiban és visszatükröződve a tenger ilyenkor sima felszínén, ezer változatban ragyog REMÉNYI EDE.